Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-02 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó

Az első csehszlovák köztársaság idején a szocialista kultúrának, helyesebben a proletárkultürának országszerte számos terjesztője, illetve terjesztésével való próbálkozói voltak. Ezek közé tartoztunk mi is, a bratislavai Proletár Testedző Egyesületben, a Vörös Barátságban, majd feloszlatásuk után a Műhelyben szervezett kommunisták, komszomolisták és a velünk szimpatizáló fiatalok. Munkások, tanoncok, tanonclányok, háztartásbeli alkalmazottak, diákok, főiskolások, egyetemi hallgatók. Néhánynak a nevére ma ls jól emlékszem. Álló Tivadar, Balázs András, Ďuračko István, Ferenc László, Geyer József. Marek István, Harsányi Sándor, Fehér Gábor, Laukovics Kálmán, Horváth László, Szabó Béla, Száraz József, Tóth Gyula, Puskás László, Pónya I.ajos, Prochádzka Imre, Kőszeghy József, Zelinka Károly, Boros Vera, Eőzse Manci, Farda Ágnes, Bittera Mária, Kiss Aranka, Kiss Manci, Kuti Bözsi, Richter Erzsi, Richter Irén, Tóth Mariska, Hutterer Irén, Oláh Magda, Orbán Rózsi, Orbán Ma ríska, Szalai Mariska, Kőszeghy Bözsi, és még sokan mások. Az első köztársaság munkásszervezeteinek kulturális rendezvényei TÁR Sok haladó szellemű és proletár poéta: Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Hidas Antal, Kassák Lajos, Jifí Wolker, Majakovszkij és más szerzők költeményét szavaltuk szólóban, duóban, trióban és karban, valamint mozgókórusokban. Hatásosak voltak rövid rögtönzött jeleneteink, amelyekkel a politikai rendőrség aljas módon végzett házkutatási módszereit gúnyoltuk ki. Mosolyra derítette nézőközönségünket a betegbiztosító intézet orvosainak kifigurázása, akik betegeink gyógyításakor isiásra, reumára lábvizet, kolerára, tüdőbajra, hastífuszra aszpirint írtak elő. Árnyékképeink, amelyekkel a burzsoá államapparátus bürokratikus megszemélyesítőit űzte el a felháborodott tömeg, tetsző visszhangra találtak. Meg kell említenem a Sarlósok kezdeményezésére rendezett — az akkor Párizsbán élő, de 1931-ben Szlovákiában járt Ney Rózsi szociográfiai fotókiállítását, amely művészi felvételein mutatta be Csehszlovákia népének nyomorát, és annak ellentétét, a nép kizsákmányolóinak pazar életét. Jelentős visszhangja volt annak a magunk szerezte versnek, illetve feldolgozásából betanult és előadott tömegszavalatnak, amelyet abból az alkalomból adtunk elő, amikor Grüneberg úr, a bratislavai kefegyár tulajdonosa, 1932 decemberében, a világgazdasági válságra hivatkozva, gyárában leállította a termelést, az ott dolgozó négyszáz munkást minden kárpótlás nélkül, máról holnapra az utcára dobta és a gyárat bezárta. Uömegszavalatunk szövegec — Áll a gyár, a gyár halottI — Négyszáz munkás munka nélkül, — Négyszáz család kenyér nélkül, — Decemberben. — Éhes, Fázik, — Rongyos! — Szép ajándék karácsonyra. •— Miért áll a gyár? — Törtük magunkat, mint a barmok, — sokat, szépet, jót termeltünk, — s asztalunkra csak morzsa hullott. •— Boldogok sosem lehettünk! — Ki segít hát? — Talán a Jézuska? — Írjunk kérvényt a minisztériumba! — Értsetek szót proletárok, — nem segít itt senki semmit, —•. sem Jézuska, sem miniszter! •— Ebben a társadalomban nem azért termelnek, hogy mindenkinek elege legyen. Amikor ilyen és ehhez hasonlót tartalmazó szavalókórusaink után „dalárdánk", a kékinges fiúk és lányok elénekeltek néhány harcra mozgósító forradalmi dalt, például, hogy: Egységfrontba proletárok mind, akik elnyomva vagytok. Szlovák, magyar, német és cseh munkás, minden munkás, menjünk együtt, gyere elvtárs. Jaj lesz akkor az uraknak, ha a munkások összefognak. Nem lesz munka nélkül egy munkás sem, egy munkás sem, és a munkás szabad lészen. Bátran elvtárs, fel a harcra, ne maradjon egy sem hátra. Bátran megyünk mi az osztályharcba, az osztályharcba, szabadságért a csatába. Munka is lesz, kenyér is lesz, Ha itt is szovjetrendszer lesz. Nem lesz munka nélkül egy munkás sem, egy munkás sem, és a munkás szabad lészen. Forradalmi dalaink és tömegszavalataink mondanivalójával a lelkes proletárközönség a legtöbbször viharos tapsorkánnal fejezte ki egyetértését. Rövidebb műsorok tanulását és begyakorlását, még a titkos rendőrök gyakori zaklatásai ellenére is, egy kis kocsma elég gyakran rendelkezésünkre fenntartott hátsó termében oldottuk meg. De egész estét betöltő, három felvonásos színdarabokat ls szerettünk volna előadni. Tanítók, és tanácsadók, Háber Zoltán, Barta Lajos, Balogh Edgár, Ferenc László, Balázs András és mások rendelkezésünkre is állottak, de nem volt állandó egyesületi heiyiségünk, ahol rendszeresen gyakorolhattunk volna. Egyszer aztán egy időre ezt is megoldottuk. A baloldali egyetemisták szervezete, a Sarló útján (amellyel több akcióban is szorosan együttműködtünk) megismerkedtünk Weinmurm Frigyes műépítésszel (1944-ben koncentrációs táborból való „szökés közben" agyonlőtték), aki hajlandó volt egyesületi helyiségünkért lakbért fizetni. Amikor aztán viszonylag zavartalanul gyakorolhattunk, Háber Zoltán (gyűjtőtáborban halt meg), egy lévai elvtárs, aki élt-halt a szovjet kultúra terjesztéséért, feldolgozta színpadi előadásra Rodinov Taraszov Csokoládé című regényét. A regény rövid tartalma: a fiatal szovjetrendszerben, amelynek hazaszerető népe a hosszú háború és a polgárháború következtében nagy nélkülözések közepette igyekszik újjáépíteni országát, felépíteni a népi hatalmat, egy talpig becsületes, magas tisztséget betöltő kommunistát, Zugyint, legjobb elvtársai halálra ítélik, mert árulónak vélik, és nem kívánják, hogy a népnek a szovjet hatalomba vetett hitén csorba essék. A gyanú úgy terelődik rá Zugyinra, hogy felesége, aki politikailag naiv ember marad, a szovjet hatalom ellenségeinek fondolatos ügynökeitől, egyelőre ugyan minden ellenszolgáltatás nélkül, a maga részére selyemharisnyát, gyermekeinek pedig csokoládét fogadott el. Ezt Zugyin elvtársai az áruláshoz vezető első lépésnek minősítették, mivel úgy vélték, hogy minderről Zugyin is tudott. A darab betanulása hónapokig tartott. Akadály ugyanis több adódott, mint amennyivel előreláthatólag számoltunk. Néhány szereplő időközben munkanélkülivé lett, s máshol keresett megélhetési lehetőséget. Helyüket újakkal kellett pótolni. Mások nem váltak be a reájuk bízott szerepre. Amikor pedig végre felkészültünk, nem kaptunk színpadot, ahol főpróbát tartsunk. A megfelelő termek kölcsönvételi díja meghaladta zsebeink bíróképességét. Végül is az Adlon (Praha) mozi — amelynek elég nagy színpada volt — tulajdonosával egyeztünk meg, részünkre elfogadható összegért. Persze, csak vasárnap délelőttre bocsátotta rendelkezésünkre a mozitermet. A bemutató napján a terem zsúfolásig megtelt. Annak ellenére, hogy az előadás gördülékeny lefolyását több technikai akadály is zavarta, a siker óriási volt. A szereplők a szívüket, lelküket adták a játékba. Különösen kiemelkedett Major Albin (Major István lánya), a Primadonna szerepében. Szusztrij (Laukovics Kálmán) mint Zugyin fővádlója, a nézőközönség legnagyobb gyűlöletét váltotta ki. Száraz Mariska (időközben Solc Ist vánné lett), Zugyin feleségének alakítója úgy beleélte magát Zugyinné szerepébe, hogy az ítélet • kihirdetésekor szinte az ájulás szélén vergődve zokogott, mintha valójában hitvesét siratná. SZÁRAZ JÓZSEF NEGYVENHETEVE a PÁR SZOLGAIAMBAN A CSKP megalapításának közelgő 50 éves évfordulója alkalmából felkerestem nagymagyari (Zlaté Klasy) lakásán Zsigó Mária elvtársnőt, a helyi pártszervezet egyik alapítótagját. — Pártszervezetünk 1924 januárjában alakult, — kezdte a beszélgetést. — Kezdettől fogva a legelnyomottabb réteg, a proletariátus, valamint a cselédség érdekeiért harcolt. Több megmozdulást, sztrájkot és népgyűlést rendeztünk, melyeket a csendőrség brutálisan szétoszlatott. 1925-ben Ojvásáron földmunkássztrájkot szerveztünk, melynek célja bérkövetelés volt. A sztrájk annak ellenére, hogy két munkást letartóztattak, elérte a célját. Összejöveteleinket legtöbbször magánházakban tartottuk. Gyakran jártak közénk Major István és Steiner Gábor elvtársak, akik tanácsokkal láttak el bennünket. Terjesztettük a proletársajtót, vasárnaponként 50 példányt is eladtunk a Munkásbői. Választások alkalmából faliújságokat, plakátokat szerkesztettünk, melyeket Zsigó Mihály, a férjem készített. Tevékenységünkért sokszor üldöztek bennünket. Gyakran házkutatásokat rendeztek nálunk, s férjem, mivel kommunista volt, nem kapott munkát. A húszas évek végén már 90 tagja volt pártszervezetünknek. Magunk állítottuk ki az igazolványokat, és a környék kommunistái is innen kapták a bélyegeket. Ügyes-bajos dolgainkkal gyakran a bratislavai Duna utcai Munkásotthonba jártunk. Férjemet állítólagos „felforgató tevékenység miatt" 1928ban Somorján három hétig fogva tartották. S mivel ö hadirokkant volt, rokkantsági levelébe belefoglalták, hogy kommunista, s ezért kevesebb segélyt kapott. A fehérterror idején a Horthy-megszállás alatt még nehezebb körülmények között dolgoztunk. Például a kakastollasok megfenyegettek bennünket, hogy ha „jót akarunk", hagyjuk abba a tevékenységünket, mert különben „elbánnak" velünk. Sok tagunk más vidékre költözött, hogy munkához jusson. — A felszabadító szovjet csapatok bevonulását nagy örömmel és lelkesedéssel fogadtuk. A felszabadulás után a helyi pártszervezet titkára lettem. 1949-ben részt vettem a CSKP IX. kongresszusán. A kongresszus után elhatároztam, hogy a prágai fiatalok mintájára megalapítom a CSISZ helyi szervezetét. Ugyanebben az évben a járási pártbizottságra kerültem, ahol két évet dolgoztam. Majd ismét hazajöttem Nagymagyarra s 1960-ig a hnb titkáraként dolgoztam. Ekkor férjem betegségére való tekintettel nyugdíjba helyeztettem magam. Az elmúlt években magas kora ellenére ismét a hnb titkárává választották. Hivatalos elfoglaltsága mellett kiveszi részét a tömegszervezetek munkájából is. Aktívan tevékenykedik a Vöröskeresztben és a Nőszövetségben. Megfontoltságára, tapasztaltságára mindenhol szükség van. A pártban és a közéletben kifejtett érdemdús tevékenységéért többször kitüntették. 65. születésnapja alkalmából „Az építésben szerzett érdemekért" kitüntetést kapta. A nemzeti bizottságok szakaszán végzett munkájáért „A hnb 25 éve" emlékplakettel tüntették ki. íme, egy régi pártharcos küzdelmes, izgalmakkal, problémákkal telített élete. De mint Mariska néni mondja: „Ha újból kezdeném, ismét ezt az utat választanám". Mert a harcban nem lehet megállni. SVINGER ISTVÁN