Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-09 / 84. szám, péntek

CSONKÁN MARADT ÉLETMŰ BEDŔICH HOFFSTÄDTER KÉPEI Bedŕich Hoffstädter emlékét Idézi a Városi Képtár új kiállítása. '• Egy csonkán maradt életművel állunk szemben. A hatvan évvel ezelőtt született festő élete 1954-ben tragikus hirtelenséggel ért véget. Halálát autószerencsétlenség okozta. A trencséni (Trenčín) szár. mazású, a Kereskedelmi Akadémián tanuló ifjú annyi tehetséggel rajzolt és festett, hogy félretéve frissen szerzett komerciális ismereteit, Prágában 1930—36-ig a Képzőművészeti Akadémián a kiváló pedagógus és kolorista W. Nowák tanítványa lett. Képességeit mesterének nevelőereje formálta. Máiszép eredményeket ért el, amit a posztimpresszionista Nowák hatású, áttetszően világos színű, a formát lágyan körülölelő átmosziérájú 32-es Fekvő akt is bizonyít. Hoffstädter közben ismerkedik a drezdai képtárakkal s ösztöndíjjal és oklevéllel kezében 1936-ban Párizsban, tanulmányútja idején elmerül Renolrnak az impresszionizmussal már szembeforduló felfogású, egyszerűségre törő, a fény jelenségét kiaknázó, szép, színes felületű kompozícióiban, melyeken a formák lágy árnyékolással domborulnak ki. Döntő hatással van rá Cézanne színnel való építése, ecsetvonásainak tektonikus ritHoffstädter a 909-es ni dék három tagjával Prágában marad tovább is. Az 1936-ban itt festett Szerelmesek gyöngéd koloritjában, formaadásábam Renodr és Nowák hatása sejlik föl, de érzik az élmény személyes hangja is. A 30-as évek vége felé keletkezett Dal szép háromszögű kompozíció. Lírai hangja, franciás színei után festőnk nem éri már be a látvány költői visszaadásával. Saját szemével néz s eredeti látással fogadja be és a maga képzeletével alakítja át a világot. A kor, a mindennapok szószólója kíván lenni, s ehhez újító nyelvre van szükség. Már tárgyi asabban nézi az embert is, magát is. (önarckép.). A táj már nemcsak a világ szépségének bűvöletét kelti fel benne, hanem amit a természetből elles, új fölfogással, megfelelő képzőművészeti formában rögzíti. Életerős nyelven fejezi ki a tájat, melynek architektúrája érdekli. Nem eszményi tájat fest többé, beleképzelt figurákkal. Helyiikre élő, aktív emberek kerülnek. Ezen új eredményekkel jeleníti meg ifjúsága feléledő benyomásait, így Trencsén (Trenčín) jellegzetes városik épé t a fölébe magasló, éles körvonalú várral. Tárgyköre mindinkább bővül, a nagyvárost élet sok lehetőséget nyújt erre. Ismeretei elmélyülnek, művészete érlelődik, s autonóm kifejező ereje már jelentkezik. A motívumot teljesen leegyszerűsíti s heves ecsethúzásokkal, szenvedélyesen rakja föl a már nem szelíd, hanem életerős színeiket. Hiteles egyéni hangon tolmácsol életképszerű jeleneteket. Kíváncsian néz be a fényképész műtermébe, a villamosokba. Mint aktív sportoló, különösen a sport érdekli. Markáns hangvétellel egy évtizednél is hosszabb ideig izgatja-vonzza ez az impreszszionizmusban Manet és Degas által képviselt, nálunk merőben új tematika. A ruhátlan férfitestek, az izmok erőkifejtése, a mozdulatok kiszámított pontossága, a fegyelmezettség, a bonyolult egyensúlyú helyzeteket megoldó sportképek új és érdekes probléma számára. A Kosárlabdázók, a Vívók, a Labdarúgók, a Birkózók a küzdeA JÓKAI-NAPOK JEGYÉBEN 1952-ben, amikor Komáromba (Komárno) jöttem hivatásos színésznek, a komáromi műkedvelő színjátszás egyik aranykorát élte. A régmúltban és az első köztársaság idején is nagy hírnév, dicsőség övezte a komáromi műkedvelő színjátszókat, nemes hagyományokkal rendelkeztek már az ötvenes években. Ezekre a hagyományokra épült az 1949-ben megalakult komáromi CSEMADOKcsoport színjátszóinak munkája is, mely később, több sikeres mű bemutatása után Gergely Sándor „Vitézek és hősök' című darabjának kitűnő előadásában csúcsosodott ki. Ezzel a darabbal a komáromi színjátszók az országos versenyt is megnyerték és munkájukról a kritika is elismeréssel íra. A darabot Csehország több városában, sőt magában a fővárosban, Prágában is bemutatták annak idején. Aranykor volt az, a műkedvelő színjátszásnak egy olyan időszaka, amit ma joggal nevezhetünk „dalias idők"-nek. És utána még évekig tartotta magát ez a lelkes színjátszó gárda az élvonalban, jobbnál jobb előadásokkal hívta fel magára a figyelmet. / Légy jő mindhalálig, Gill Baba, Szerelem, Marica grófnő stb.) Mind prózai, mind zenés előadásaik akkor a műkedvelés terén élményt, magas színvonalat jelentettek. Aztán olyan időszak következett a komáromi színjátszásban, amely azt eredményezte, hogy a hatvanas évek elején már alig-alig hallottunk róluk. A régi gárda kiöregedése, visszavonulás a nyilvános szerepléstől, több tehetséges műkedvelő révén felelősségteljes hivatásbeli beosztása folytán elmaradt a komáromi előadások szereposztásából és utánpótlás alig-alig volt. A hagyományok tiszteletét és a működést ugyan nem hagyták abba, néha észrevétették magukat kisebb — sajnos többé-kevésbé visszhang nélküli — bemutatóval, (Fekete gyémántok, Of földesúr), de ez is inkább a komáromiak számára úgyszólván hagyományosan kötelező Jókai-kultusz jegyében történt. Bizony volt idő, amikor a komáromi műkedvelő csoport egész évijén nem hallatott magáról. 1970-ben Tabi László Enyhítő körülmény című vígjátékának bemutatásával valami újra kezdődött, de sajnos, a darabbal még nem találkozhattunk a Jókai-napokon, Komárom kulturális ünnepnapjai a házigazdák műkedvelő csoportjának bemutatkozása nélktll zajlottak le. Az idei 1971-es Jókai-napokon azonban már újra ott lesz a nagy múltú színjátszó csoport, megfiatalítva és olyan darabbal, melynek megválasztása kultúrpolitikailag is helyes. Szlovákiai magyar írónak, Lovicsek Bélának „Ezüstlakodalom" című színművét tanulják be a Jókai-napokra és ezzel a munkával veszik ki részüket a színjátszók fesztiváljának rendezvényeiben. Lovicsek Béla neve nem ismeretlen a műkedvelők és hivatásas színészek számára. A MATESZ 1964-ben nagy sikerrel mutatta be a Csillagszemű aszszonyt, a műkedvelő csoportok pedig sorozatban játszották a Húsz év után c. színművet, és a Baj van a szerelemmel c. vígjátékot. Lovicsek Béla új munkája nagyon érdekes és aktuális témát érint, a mához szól és komáromi színpadra állítói, Tarics János és gárdája szoros együttműködésben a szerzővel dolgozik a darab szín, revltelén. A darab díszleteit a MATESZ tervezőművésze, Platzner Tibor tervezte, és szerepelnek a darabban a színjátszó csoport „öreg" és fiatal tagjai egyaránt, mint Kuchárné Lukács Rózsi, Bohilné Víg Rózsi, Baráth Jánosné. Kaszás János, a fiatalabbak közül Sztrecskó Rudolf és Blaskó Nóra. Nagy érdeklődés. előzi meg a május 10-i bemutatót, melyet Csallóközaranyoson (Zlatná na Ostrove) terveznek. A komáromi Jókai-napokon, tehát hosszú idő után újra bemutatkozhat ez a nagy múltú CSEMADOK-csoport is. Ezzel a darabbal — úgy érzem — megindult a komáromi műkedvelő színjátszás és a komáromi CSEMADOK-színját szók reneszánsza. A komáromi reneszánsz, fellendülés talán egy kicsit példamutató lesz a részben leállt, részben a könvnyű műfajra, esztrádokra „ráállt" más városi csoportok számára. SÍPOS JENrt lem csúcspontját megelevenítő dinamikus ábrázolásai megragadóak. A Röplabdázók nagyszerű felépítése, a Birkózók összefonódó tagjainak remek rövidülései a műfaj klasszikus példái. A sporton kívül a 40-es éveknek súlyosabb mondanivalójuk is van. Hoffstädter a korszerűség vállalója, s nem csupán tematikában, és címfeliratokban. Amit ecsetjére vesz, az valóban a kor híradása s mögötte élmény van. Komor tónusokban, drámai fény-árnyhatásokkal az emberiség legnemesebb hirdetői s az emberte'ienség legmeggyőződésesebb megvetői: Goya és Dautnier szellemében, de a maga tiszta humanizmusával és teljes azonosulással tesz hitet a fasizmus ellen. Az otthont vesztett Menekülők tragikus csoporjával, a „Villamoson" szűkszavú sokatmondással a suttogó propagandára, a gyanakvástól, félelemtől merev vagy közönyös arcokkal a kor fojtó légkörét érezteti. Ezek s a prágai utcai harcokat idéző jelenet a hitlerizmus galádságalt rögzítő csehszlovák képzőművészeti alkotások legjava közt foglalnak helyet. A háború után gyakran jön Szlovákiába. A honi tájakat járja, megelevenednek a Szlovák Nemzeti Felkelés eseményei, kegyetlen emléküket képbe foglalja (Kivégzés). — A természet szépségeiben és néprajzi jellegzetességben leggazdagabb vidékeket: Árvát, a Felső Garam vidékét, Detvát, Čičmanyt keresi föl. A vörösen izzó ég előtt tünteti fel a Detvai lány magabiztos, szépségtől, erőtől sugárzó alakját. A Lenáztatást modernül, egyszerű formákkal redukált színekkel, ritmikus mozdulatokkal alakítja — 49ben Bratislavában telepszik meg. A Képzőművészeti Főiskola tanára. Tovább gyűjti tájélményeit s szebbnél szebb, összefogottabb, erővel, érzéssel formált akvarellek, guasok után olajban valósítja meg tájképeit. A század derekától csupán a táj foglalkoztatja. Liptó merészen magasbatörő csúcsai, regényes hegyvidéke, rohanó patakjai, sajátos levegője tartja fogva. Valóságlátással, a táj lé nyegét, lelkét nagyvonalúságát ragadja meg, hol komor tónu sokkal, hol finoman beléjük játszó színességgel. Ezek a vásznak új stílus körvonalait éreztetik, melynek teljes kibontakozását „Ostoba feneségek" akadályozták meg. Hoffstädter alkotása a hazai festészetben, így, ebben a forrná ban is klasszikus, értéket jelent. BÄRKÄNY JENÖNÉ A HAGYOMÁNY KÖTELEZ Sokfelé ismerik őket. Játékukat mindenhol tapssal jutalmazták. Műkedvelők, de csak ami a körülményeket illeti. Előadásaik színvonala jórészt túllépte azt a képzeletbeli hatért, ami — szerintünk — tulajdonképpen nincs ls. Hiszen nehéz valamiféle mesterséges választóvonalat húzni a műkedvelő és a hivatásos művészet között. Művészet van csupán, s a „serpenyő" másik oldalán giccs és ripacskodás. így lehet különbséget tenni előadások, társulatok és egyének között. A naszvadi színtársulat — amelyről most írunk — előadásai élményt jelentettek. Két évvel ezelőtt az Isten véled, édes Piroskámmal (Spišská Nova Ves-en), a szlovákiai műkedvelő színjátszók szemléjén is részt vettek, tavaly pedig a Luluval arattak nagy sikert a Jókai-napokon és nem túlzás, ha leírjuk: Szlovákia-szerte. Ebben az esztendőben keveset, jóformán semmit sem hallottam róluk. Ez a szokatlan csend hívott Naszvadra, „terepszemlére". Először a kultúrház előtt álltunk meg, ahol egy férfi hallgatott meg érdeklődve, s aztán kissé restelkedve mondta el, hogy a kultúrháznak jelenleg nincs vezetője, csupán adminisztrátora (így mondta), aki csalk adatokkal, kimutatásokkal tudna szolgálni — ha itt lenne. Bosszankodásomat egy jótanáccsal oszlatja el: menjünk el az iskolába, ott tanítanak a színtársulat „oszlopos tagjai". Megfogadtam tanácsát, s néhány perc múlva a több öreg épületből álló iskola legvégén rátaláltam a tanárira, ahol Fekete Zoltán és Vlahy Jenő (ők az „oszlopos tagok") válaszolt a színtársulattal kapcsolatos kérdéseimre. — Nem véletlen, hogy nem hallott róluk semmit, ugyanis ebben az esztendőben nem tanultunk be színdarabot, ha lehet így mondani, aktív pihenéssel töltjük szabad időnket. Az ilyenkor szinte kötelező miértet a szememből olvassák ki: — Mi tagadás, kissé belefáradtunk. Az elmúlt esztendőkben a két betanult színdarabot több mint hetvenszer adtuk elő. Szép élmény volt, leírhatatlan érzés, de az árnyoldalak sem hiányoztak. Társulatunk néhány emberből áll. Mi játszunk, legtöbbször mi voltunk a „műszaki személyzet" is, magyarul: mi hordtuk fel és le a kulisszákat és más kellékeket. Sokszor késő éjjel tértünk haza, másnap pedig munkába kellett mennünk. Az iskolába, hivatalba az tizembe, vagy a szövetkezetbe. Hosszú távon ezt nehéz ilyen LENGYEL ÉS JUGOSZLÁV VENDÉGEK BRATISLAVÁBAN Halina Czerny-Stefaňska jó néhány évvel ezelőtt járt nálunk utoljára. Elismert Chopin játékos, Chopin e-moll zongoraversenyét is hallottuk már tőle. Jól ismerjük a lengyel objektív előadói iskolát. Legfőbb jellegzetessége, hogy gondosan kerüli a romantikus túlzásokat, hajlamos arra, hogy néha az érzést is érzelgősségnek minősítse (nem könnyű határt vonni a kettő között), és ebből adódóan olykor az előadott művek költői elemei is áldozatul esnek. Ezzel kapcsolatosan érdekesek és egyéni teljesítményén túl is általánosíthatók a lengyel művésznő Chopin felfogásának tanulságai. Halina Czerny-Štefaňska belső fejlődés útján jutott el ahhoz, hogy eltávolítson minden fölösleges sallangot és egész művészi tudását a lényegre koncentrálja. A hallgatónak az a benyomása, hogy a művésznő lelke mélyén romantikus, de amellett nemes realizmussal lát és érez, ami nem engedi, hogy szirupos líra anyagaival higítsa mondanivalóját. Ezen a talajon megtalálja a művészi egyensúlyt a realizmus és a romantika között. Sajnos a vendégdirigens nem vont megfelelő keretet a szép produkció köré, sőt alkadtak kritikus pillanatok (például az első tétel második részében) mikor a kísérlet teljes felborulással fenyegetett. Minden bizonnyal ez okozta, hogy a művésznő néha kissé kizökkent a hangulatból, és bár ujjai továbbra is pompásan futkároztak a billentyűkön, belső kapcsolata a zenével kissé lazult. Két ráadása közül különösen az amoll Mazúrka előadása volt megikapó. Zivojin ZdravkovlG, a Nürnbergi mesterdalnokok előjátékával nyitotta meg műsorát. Karmesteri gesztusa — szöges ellentétben a múlt heti francia dirigenssel — merev és kemény, jóformán csak a karja mozog katonásan, keze nem rajzol és nem közöl semmit, így a wagneri muzsika sűrű szövete is furcsa módon megmerevedett. A jugoszláv karmester kissé vaskos temperamentusával minden belső mozgékonyság nélkül halmozta a masszív tuttikat, inkább harsányan, mint kifejezőn. Ezek után némi aggállyal néztünk Berlioz Fantasztikus szimfóniájának előadása elé, attól tartva, hogy a „kolosszális fülemüle", ahogy Heine nevette a francia zeneköltőt, ezúttal túlságosan fog csattogni. De kellemes meglepetés ért, a karmester érvényre juttatta a mű bonyolult programját, a szimfónia világos fogalmazásban és egészében hatásosan hangzott el. HAVAS MARTA kevés emberrel csinálni. S aztán még egy komoly ok: volt a kultúrháznak egy vezetője, aki a szervezési munkákat, s a művészeti feladatokat végezte el. Az illetőt tavaly elhelyezték innen, azóta ez a hely nincs betöltve. Az ő munkáját pedig lehetetlenség „pendlizni". Később Hanzelík Kálmán, a kilencéves alapiskola igazgató, ja is bekapcsolódott a beszélgetésbe: — Valóban komoly hiányosság, hogy a kultúrháznak nincs vezetője. Felhívtuk rá az illetékes járási szervek figyelmét többször is, idáig azonban kérel. műnk visszhang nélkül maradt. Így a kultúrházban legtöbbször csupán mulatságot szerveznek, néhányszor pedig hivatásos színtársulatok látogatnak ide. Az említett hiány a falu kulturális életén ls meglátszik. Említésre méltó rendezvény alig akad. Mindössze két valóban értékes kivétellel dicsekedhetünk: a CSEMADOK helyi szervezete a népművészeti hagyományokat ápolandó, mutatja be a Naszvadi lakodalmast, iskolánk tanulói pedig a Jávorfácska című mesejátékot tanulják. — Persze, azért mi sem tétlenkedünk teljesen — mondja Fekete Zoltán. Pártunk megalakulásának évfordulóját ml is tartalmas műsorral szeretnénk köszönteni. Vlahy kollégám népi táncot tanít be, én pedig Az Üzenet az élőknek című dramatizált Fučík-mfivet rendezem majd. Lám, azért mégsincs teljes „szélcsend" Naszvadon. Van. nak, akik minden nehézség ellenére dolgoznak, s nem is eredménytelenül. Persze a beszélgetés folyamán felvetett problémákon ők csupán enyhíthetnek, de azokat eltüntetni egyedül nem tudják. A járási szerveken kívül a helyi szövetkezet és a nemzeti bizottság illetékeseinek is többet kellene törődni a naszvadi színjátszók, a kultúrház vezetőjének, s egyáltalán a falu kulturális életének problémáival. Igaza van Fekete Zoltánnak, amikor azt mondta: a hagyomány kötelez. Valóban, naszvadiak eredményes munkájának már hagyománya van, s nemcsak ők látnák kárát, ha értékes gyümölcsöt érlelő tevékenységük megszakad. SZILVASSY JÓZSEF Az elmúlt év legszebb könyvei A könyvhónap keretében a Prágai Nemzeti Irodalom Házában kihirdették az év legszebb könyvéért kiirt verseny hatodik évfolyamának eredményeit. A képzőművészeti és műszaki bizottság javaslatára a zsűri, Arnošt Paderlík profeszszor, festőművész elnökletével kiválasztotta a legszebb 25 cseh és szlovák könyvet. 42 könyv kapott elismerést. Jutalomdíjban részesült VI. Tesaf és M. Troup illusztrátor. O. Hlavs és J. Svád pedig grafikai elrendezésért kapott jutalmat. A különdíjat a Pragopress nyerte a Visegrádi Kódex kézirata faksizimiljének kiadásáért. A Könyvkultúra Szlovák Központjának díját Albin Brunovský kapta Ján Simonovič: Szívek című könyvének illusztrálásáért. A másik díjat Ľubomír Krátkynak ítélték oda, ugyanennek a könyvnek a grafikai elrendezéséért, valamint a Szlovák Könyvkiadővállalat és a Mladé letá gondozásában megjelent Pavol DobSinský: Szlovák mesék második könyvének és a gyermek- és ifjúsági könyvek illusztrálásáért. A Szlovák Nyomdavállalat bratislavai igazgatóságának díját a martini Szlovák Nemzeti Felkelés nyomdának ítélték az ARTIA számára készült Les Maitres de la Peinture könyv kinyomtatásáért. A Képzőművészeti iskolák hallgatóinak és végzett növendékeinek kategóriájában a Matica slovenská díját Ján Dressler, a bratislavai Iparművészeti Főiskola hallgatója, Vincent Hložntk tanítványa nyerte el Paul Verlaine: Szövegtelen románcok című kötetének illusztrálásáért és grafikai elrendezéséért. Libor Andél 1971. IV. 10.