Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó

ta tekint meg a világ minden részéből. Ha most visszagondolok a Sixtusi kápolnában szerzett benyomásaimra, akkor a sok látogatót látom magam előtt, amint nézik a freskókat és közben figyelnek a tolmácsok magyarázataira. Én a rengeteg festmény közül Michelangelo Adám teremtésére, a Bűnbeesésére emlékszem. Ádám és Éva figurája oly eleven, hogy az ember az első percekben hajlamos elhinni az első emberpár történetét, hogy a •Teremtő ujjának érintése lehelt Ádámba életet. E figurákban nem anynyira az arcvonások, mint inkább a test ragyogó idomai lépnek előtérbe. Maga a szakállas Teremtő is pucér angyalai közepette úgy hat, mintha őt is teremtették volna. A mennyezetfestmények elkészítése után több mint két évtized múlott el, amikor III. Pál pápa megbízza a kápolna fő fala freskójának a festésével. Az Utolsó ítélet a címe ennek az óriási freskónak. A művész hatvanéves volt, amikor elvállalta ezt a munkát, amely hosszú évekig tartott és amely lényegében a folytatása a korábban festett Ádám megteremtésének és a Bűnbeesésnek, de különösen az utóbbinak. Komor és távolról sem megnyugtató az Utolsó ítéletnek ez a kavargása, a rengetek figura mozgása, vándorlása. A freskón a derű nyomát alig fedezheti fel az ember. Mondják, hogy évek múltán az egyik pápa szeméremsértőnek tartotta az Utolsó ítélet meztelen figuráit és azokat felöltöztette. A meztelenségen ez vajmi keveset segített. A művész csalódottsága és gyászos tapasztalatai áttörnek minden ecsetvonáson. Több mint háromszáz figura szerepel ezen a freskón, ezek közül az igazak a mennybe, a bűnösök a pokolba Jutnak. A többséget természetesen a bűnösök alkotják. A figurák között az ember felfedezheti a művész arcmását is. Joggal szerepel ott, hisz életének közel tíz esztendejét a Sixtusi kápolnában töltötte. Az Utolsó ítélet lehangoló hatása ellenére jól éreztem magam a napfényes Rómában. A jó közérzethez biztos a napfény sokban hozzájárult, de lényegében az segített, hogy végre láttam a Sixtusi kápolnát és benne Michelangelo festményeit, ezenkívül a Mózest i6 láttam a St. Pietro in Vincoli nevű templomban, amely a Forum Romanum hatalmas romépülete közelében húzódik meg. Mózest már útitársammal együtt néztem meg, aki megvárt a kijáratnál, mert ő egy angol kirándulócsoporttal nézte meg a Vatikán kincseit. Nagyon megörült nekem, amikor meglátott. Láttam rajta, hogy fáradt, és kimerült, azt is láttam, hogy vajmi keveset értett abból, amit látott. Mégis örült annak, hogy már túlesett e látogatáson. Végül is az a fontos, hogy otthon majd elmondhatja, hogy járt a Vatikánban, ezt, meg ezt látott, de lényegében nem érdekelte a vatikáni könyvtárban látható Luther levele, sem Petrarca szonettjeinek eredeti kézirata, sem a magyar korona pontos mása. Csak a pápának küldött ajándékok kötötték le egy kissé a figyelmét. így többek között Nixon ajándéka ... Ezt persze én is láttam. Gúny volt a tolmácsnő hangjában, amikor rámutatott a kitömött madárra, és a fehér liliomszerűművirágra, amelyeket üvegharang védett. E fura ajándékon mindannyian nevettünk. Többet vártunk Nixontől már azért is, mert itt valóban drága ajándékokat lehetett látni. Volt itt például egy arany lúdtoll brilliánsokkal kirakva. Egy rózsacsokor, amelynek levelei színarany lemezekből voltak megformálva és más hasonló ajándékok. Felsorolni ezeket képtelenség és nem is érdekes. Mégis Nixon ajándéka elsikkadt a többi értékes ajándék mellett és a kitömött szegény madár és liliom sokat árult el a „műértő" amerikai elnökről. Amikor útitársamnak felajánlottam, hogy nézzük meg újra Michelangelo Pietáját a Szent Péter templomban és utána a Mózes szobrát, egy szó ellenvetés nélkül csatlakozott hozzám, sőt az angol csoportból egy házaspárt is hozott magával. A házaspár tudott németül, mindketten chileiek voltak. Velük néztük meg újra a Szent Péter templomot, amelybe szerintem tíz templom is elfért volna. A Vatikán után erőmből nem futotta többre, minthogy sokáig újra elnéztem Michelangelo Pietáját, amelyet tegnap este mindössze csak egy-két percre megtekinthettem. Most volt időm elidőzni e fehér márványcsoda előtt. Most is többen álltak itt és csöndes meghatottsággal nézték. De magát a templomot bejárni már nem volt időm, hamarjában egy autóbuszra ültünk és elindultunk Róma másik részébe, hogy találkozzam Michelangelo Mózesével. Egy félreeső téren van a S. Pietro in Vincoli templom bejárata. A templom nagy, és az első pillanatra üresnek hatott már azért is, mert azt vártam, hogy azonnal, amint belépek, meglátom Mózest, ahogy a Szent Péter templomban a Pietát. Már-már azt hittem, hogy tévedtem, amikor a templom alkalmazottját megkérdeztem, hol van Mózes? Dadogva kérdeztem, Igazán értelmesen csak a Mózest ejtettem ki. Persze azonnal megértette, hogy miről van szó. Az oltár felé vitt és ott a jobboldalt, egy félreeső zugra mutatott. Ott volt a keresett szobor, második Gyula pápa sírjának emlékműveként állították ide. Az első benyomásom az volt, hogy szebb helyet, több levegőt érdemelne ez a mű. Mózes komoly tekintete, kéa- és egész testtartása hatalmas erőtől duzzadt. A szakállas arc egy nagy tanító komolyságát és szigorúságát sugározza, abban a döntő helyzetben, amikor az aranyborjút le kell rombolnia, és helyette a tíz parancsolatot kell adnia népének. Amikor a templomot elhagyjuk, a Fórum Romanum hatalmasan inpozáns romjaira már csak félórányi idő jut. Ez annyit jelent, sietnünk kell, átjutunk a Colosseum romjain és megpillantjuk az amfiteátrumot, amelybe 60—70 ezer néző fért el. Az egész tér most üres, itt-ott pár turistát látni, amott madarak cikáznak hirtelen el, mintha nagyon sürgős dolguk lenne. Csend honol ott, ahol egykor, századokkal ezelőtt a gladiátorok küzdelmei és a parádés színielőadások zajlottak le ... Egy pillantás mindössze és távozom, búcsúzom a romoktól, az egykori hatalmas római birodalom kézzelfogható történelmétől. Könnyű szívvel teszem, mert hiszen olyan vendég vagyok, aki csak Michelangelo műveit akarja látni. Amit ezenkívül is megtekinthetek, az tiszta ajándék. S <u Ady Endre: Jóba, a kőtörö, éhesen ődöngött a városban, hol havas tetőkön zászlók lengedeztek. Sebes, kék, bütykös ujjait káromkodva ropogtatta, s ment, amerre az emberek siettek. Egyszerre a kastély aranyos kapuja előtt állott sok emberrel együtt jóba. A cifra kapun tódult be a nép, s Jóba azt hitte, hogy áílmodik. 0 is bemehetne a virágok és szelíd őzek közé. Micsoda boszorkányság ez ezen a furcsa téli reggelen? Elnézte, 6, hányszor ő már messziről, alázattal ezt a csodakertet. Fehér utait, virágait, szelíd özeit, s középen a tornyos palotát. Es ejnye, bizony ott bent cigányok muzsikálnak. Oj és új emberek jöttek, rongyosak is. Jóba állott a kapun kívül, nagy, beteg, tehetetlen bámészkodással. Egy sereg rongyos száguldott el mellette. Egyik megnézte Jóbát, s száguldóban reá kiáltott: — Ni ni, a csegei jóba. Gyere, ha magyar vagy te is. Jóba majdnem vidáman megmozdult. Bemegy ő is, mert a Kossuth-nótát hallja. Bencsí legény volt, aki hívta, s az is csak kőtörö. Valami nagy dolog lehet ott bent. Ohé, a grófi kastély beereszti a rongyosokat is, íme. Jóba is szaladt, amerre a bencsi legény robogott a pajtásaival. Éppen a tornyos palota elé. Zengett, harsogott a nagy kert, a népek énekeltek. A palota ablakaiból barátságos, szép arcok mosolyogtak. Ez egy kis mennyország, vélte Jóba, a kőtörő, s hátát süttette a nappal. A hó szikrázott és olvadt. Pirosodtak a fülek, s a cigányok nem fáradtak. Néha éljenek harsogtak, s kendőket lobogtattak kalapos, városi asszonyok. Jóba, a kőtörő, szédült, mintha erős pálinkát ivott volna. Éljenzett ő is, kacagott, dúdolt, s csak néha nyögött. Egyébként ők leghátul szorongtak, a rongyosak. Jóba mosolygósan Ismert meg közülük sokat. Bencsi árokásók, lápfalusi kosárkötök, vadágt zsellérek, kósza napszámosok, kenyértelen kőtörők. Ezek mind önkéntelenül egy seregbe verődtek. Így tavasz előtt, februárban följajdultak az alvó faluk. Már nem bírják az emberek tovább a telet, s mint az álomjárók, szállingóznak be a városba. Nem tudják, miért mennek oda, de mennek. Ott szép házak vannak, pénz, drága holmik, munka, kenyér. Hátha! Es jönnek a sápadtak, a keserűek, a rongyosak, a kiéhezettek, jönnek. Így jöttek a bencsiek, a lápfalusiak, a vadágiak és a többiek. Így jött be a városba Jóba is, ki most nótázik, mint egy részeg. Majdnem sírja a nótát a cigány után: Kossuth Lajos azt üzente... Dalol az egész tépett, aszott, rongyos had. Éljen a haza, a haza — kiáltja a bencsi kőtörő. Elől az urak is ezt kiáltják. Az ablakokból visszarikoltják. Éljen a haza, a haza. Jóbának könnybe lábad a szeme. Majdnem elindul, hogy megöleljen sorba mindenkit. Éljen, éljen a haza! S most mind itt vagyunk, egyformán, a gróf kertjében. Éppen ilyet álmodott nemrégen, mikor majdnem elpusztult. Jóbának még most is gyulladt egy kicsit a tüdeje. Ezelőtt öt nappal tápászkodott föl a forró szalmazsákról, ahol hetekig kínlódott. Még mindig mintha nagy késeket mártanának itt ott a testébe. A rongyai is vékonyak, silányak. Es hamar megzavarodik még Jóba. Mellé áll a nagy sokadalomban, lármában egy vadági zsellér: — Rossz bőrben vagy, szomszéd. Alig értik egymás szavát a cigánytól, a nótától, a nagy rivallástól. Egy kicsit részege mind a kettő ennek a különös sokadalomnak. — Dög voltam, szomszéd. Már el akartak földelni. Jobb is lett volna. Nálunk nincs munka. Nyavalyás is volnék a dologra. Csak éppenhogy bejöttem szétnézni a városba. Vadágon Is így van? Az is két hét óta nyavalyáskodik.. — Hát a gyerek? — Öt. En legalább nem tudok enni. Nem is kívánom az életet. De azok tudnak. Mit csináljon az ember? Hát mondjad, szomszéd. Hirtelen elönti őket egy széles zsibongás. Mindenki éljenez, kiabál. Az ablakban áll a fiatal gróf. Súgja tisztelettel a vadági zsellér: — Keveset, de hú, szépeket mond a gróf Szabad és boldog legyen az ember. Mtkor bevégzi, a városi asszonyok megint kendőket lobogtatnak. Jóbának megint könnyes a szeme. Azután kiterelik őket a parkból a szolgák. Dél el is múlt. A cigány nótáját még sokáig hallják: Kossuth Lajos azt üzente ... Dúdolt, lelkesedett Jóba az utcán. Ketten ballagtak a vadágt zselérrel. Egyszerre azonban dideregni kezdett Jóba: — Így nem mehetek haza, így nem lehet. Egy kenyeret ha vehetnék. Veszek kenyeret, húst, veszek. Valami nagy változást érzett a világban Jóba. Ez a különös délelőtt. A grófi kert, a gróf, a muzsika, a sok éljen. Együtt mindenki, urak és rongyosak. Kell hogy hús kerüljön és kenyér. Láz és lelkesedés égette a Jóba arcát. Megszólal a vadági zsellér: — Van nálam egy kis pénz, szomszéd, két malacot adtam el, menjünk be egy pohárra. Es Ittak, míg elesteledett. Énekeltek és sírtak: Kossuth Lajos azt üzente ...A zsellér ordította gyakorta: — Más világ lesz, szomszéd, meglásd. Szabad lesz minden ember, az istenét. Jóba nyöszörgött, mint egy gyermek: — Szeretném megcsókolni azt a fiatalembert. Áldott ember, hajh, be áldott ember. Es énekeltek, mtntha az érkező boldogságot fogadnák: Kossuth Lajos azt üzente ... Éjjel Indultak haza, csak a hó világított. Jóba látta, hogy a zsellérnek még öt forintja van. — Adj egy forintot, szomszéd. — Nem lehet. Jóba előre engedte a dülöngözö zsellért, s a botjával fejbe ütötte. Azután, mtkor a zsellér leesett, megvadult. Lángoltak a csontját Is Jóbának, s verte a zsellér fejét. Azután kivette a csizmából az öt forintot, s loholt. Énekelt az árva, sötét téli mezőn Jóba: Kossuth Lajos azt üzente... Tele volt a szíve a mat nap eseményeivel, s úgy sietett haza az öt forinttal, mint egy megváltott, mesebeli király.