Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1971-03-28 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó
B udapesten a Városliget előtt egy hatalmas, görög oszlopsorra emlékeztető szürke épülettömb magasodik — a Szépművészeti Múzeum. Ezrek és ezrek mennek el mellette naponta, közülünk is sokan, akik időnként lelátogatnak ide, de ažzal a gondolattal, hogy felsétáljanak azon a pár lépcsőn, mely a bejárathoz vezet, s a Rubiconon átlépve benyissanak a művészet felszentelt csarnokába, sajnos, már lényegesen ' kevesebben foglalkoznak. Pedig hát az, aki legalább egyszer már bent járt ebben a birodalomban, tudja csak igazán, hogy milyen élménynyel gazdagodva hagyta el a kincseket éro képek csarnokát. Ezek a gondolatok formálódtak bennem akkor is, amikor nemrégiben a Múzeum „spanyol termeit" látogattam meg, hódolva Goya szellemének, akinek születésétől éppen, 225 év telt el. Külön nevezetessége ennek a teremnek, hogy Európában a madridi Prado után éppen Budapest Szépművészeti Múzeuma rendelkezik az egyik leggazdagabb Goya-gyűjteménnyel, mely grafikai lapjai mellett öt világhírű vásznát őrzi falain. A képek érdekessége, hogy idén pontosan száz éve kerültek megvétel útján az Esterházy-gyűjteményböl a magyar állam tulajdonéba. A spanyol képzőművészet láncolatában — Murillo, Velázquez, El Greco és Ribera után éppen Goya az, aki lezárja ezt az „aranykort", és egyben átvezet a rokokó pompájából a XIX. század formálódó realizmusába. Teljes nevén Francisco jósé de Goya y Lucientes a zaragözai tartományban levő kis falucskában, Fuendetodosban született 1746. március 30-án, nagyon szűkös paraszti sorban élő szülők fiaként. Gyermekkorának egy részét itt tölti. Azon a terméketlen, az égető naptól felperzselt vidéken, ahol megismeri népének küzdelmes életét, melynek emlékei aztán rányomják bélyegét művészi énjének kialakuláséra. Innen kerül majd tizennégy évesen Zaragozába, ahol már az egyházi iskola páterei felismerik rajzkészségét, s így nem csoda, hogy innen útja a városka közepes tehetségű festőjének műhelyébe vezet. Itt főleg rézkarcokat, híres mesterek műveit másolja, amivel meglehetős rutinra tesz szert. Fiatalságának éveit sok legenda veszi körül. Roppant temperamentumos volt, s állítólag torreádorkodott is egy ideig. Egy verekedés következménye elől menekülve Madridban bukkan fel, ahol későbbi sógorának, Francisco Bayeunek műtermében dolgozik. Itt ismerkedik meg részletesen a Madridban alkotó olasz Tiepolo művészetével, akit a pompakedvelő király szinte udvari festőjeként tart számon. Űjabb botrányai miatt azonban Madridot is el kell hagynia, s így jut Rómába, később pedig Pármába. Művészi egyéniségének fejlődésére nagyon kedvező hatással vannak ezek a „vándorévek". Megismeri a reneszánsz nagy mestereit és magának az örök városnak mozgalmas és színpompás körmenetekben gazdag életét. Pármában pedig mint művész összefoglaló néven a „Los Caprichos" — „Ötletek" címet viseli. Ezek a lapok tartalmilag nagyon keserűek, a szörnyek és démonok világának alakjaival vannak benépesítve, mintegy szatirikus allegóriába burkolt kifejezéseként kora politikai atmoszférájának. De mindezekhez a keserű hatásokhoz még saját tragédiája is hozzájárul: súlyos betegség következtében elveszti hallását. Egyik későbbi, a napóleoni diktatúra utáni időszakban keletkezett és „A háború borzalmai" címet viselő rézmetszet sorozatán is ugyanilyen mitikus, ma már szinte érthetetlenül szimbólikus atmoszféra uralkodik. Jóval túl van már hatvanon Goya, mikor betegen, megtörten visszavonul — de közben a királyi udvarnak még mindig dolgozik — és Madridon kívül, egy magányos házban tengeti életét. „Quinta del Sordido", a „süket házának" nevezi a köznép a meghasonlott Goya lakását. Falaira festett késői képeit félelmetes víziók, amelyek a szabadság törekvéseiben csalatkozott művész kétségbeesett kiábrándulását fejezik ki. Ezek a freskók később mesteri módon vászonra rögzítve átkerültek a Pradóba. Élete utolsó szakaszában engedélyt kap a királytól, ekkor már VII. Ferdinándtól, hogy ellátogasson Franciaországba, ahol is végül Bordeauxban, emigrációban éló barátai között telepszik le. Felesége halála után távoli rokona ápolja és gondozza az aggastyánt, aki meggyengült szemevilága ellenére is erős szemüveg és nagyító segítségével még mindig dolgozik. De most már nem portrékon, sem démonikus látomásokon, hanem gyermekkorának derűsebb emlékei, alakjai foglalkoztatják és inspirálják legszebb zsánerképei alkotására. így és itt alkotja meg a „Leány korsóval" című képét, melyen gyönyörű összhangban van a sárga sál és a sötétbarna szoknya a téglaszínű korsóval — valamint a „Köszörűst", amely mind a kettő éppen a Szépművészeti Múzeum tulajdona. Nyolcvanévesen még egyszer visszatér Madridba, búcsút venni, szinte már a tudathasadás határán imbolygó kettős életének színterétől. A király kegyesen fogadja, sőt új udvari festőjével le is festeti — és ez az utolsó dokumentum Jellegű képmása az öregnek — majd unokájával együtt visszatér Bordeaux-ba. Békésen, gondtalanul miniatúrákon dolgozva tengeti hátralevő éveit, de sajnos nem sokáig. 1823 áprilisában egy szerencsétlen esés következtében hal meg a lépcsőn, mikor egyetlen fia érkezését várja... Bordeaux-ban a karthauziak kolostorában temették el, de később, mintegy hét évtized múlva, mikor művészi hagyatékát, melynek egyetlen domináló fő témája maga az élet, már egyértelműen megbecsülik, hamvalt hazaszállítják Madridba, hogy ott San Isidro-katedrálisában helyezzék örök békés nyugalomra. VARGA JÓZSEF az akadémiai pályázaton is indul, ahol elnyeri a második helyezést. A korabeli vélemények szerint első is lehetett volna, „ha színekben gazdagabban alkot, és nem tér el a megadott tárgytól". Ezek után tér vissza szülőföldjére, hogy Zaragozában még Tiepolo barokkos szellemében fogant freskóival díszítse a katedrális mennyezetét és a karthauziak kolostorának falait. Alig harmincéves, mikor Madridban telepedik le, hol mestere húgával, Jozefin Bayeuvel köt házasságot. Húsz gyermekük születik, de csupán egyetlen fia, Javier marad életben. Első komoly megbízatását sógora összeköttetései útján a madridi udvari gobelingyártól kapja. A gyár részére kartonokat — faliszőnyeg terveket készít, miközben ugyancsak sógora révén megnyílik előtte a király, III. Károly udvarába és nemességének köreibe vezető út ajtaja is. A kartonok egész sorozatát alkotja, melyek tervezése folyamán kialakul egyéni stílusa is. A kezdetben inkább rutinos, jókezű festőből fokozatosan bontakozik ki a zseni, akinek nevéhez fűződnek már a spanyol nép jellegzetes típusait, ünnepeit és mindennapi életét megörökítő faliszönyegtervek, melyek majd a királyi palota, a komor Escorial falait ékesítik. Kartonjainak — melyek közül különösen a már realizmusba hajló „Sárkányeregetők", a „Bábtáncoltatás", a „Valenciai korsóárus" emelkednek ki — közvetlen természetessége és a népi életből vett tartalmi üdesége a hajtóerő, mely a hírnév szárnyaira kapja Goyát. Először kinevezik a gobelingyár udvari tervezőjének, később tagja, majd pedig igazgatója lesz a San Fernando nevét viselő Akadémiának, mely után a „király első festőjé"-nek címe és rangja következik. Goya, a nép gyermeke tehetségévei feljutott a hírnév magaslatára. A feudális Spanyolország legmagasabb társadalmi köre rendeléseivel halmozza el, melynek eredményeként egy újabb működési területen kiérlelődik az új, a termékeny arcképfestő Goya. Egymás után alkotja leleplező erejű remekműveit a királyi családról, a nemesség számtalan tagjáról, melyek közül a szuggesztív hatású és színpompás „Bermudez nejének képmása" Pesten, míg „Don Francisco Espos y Mina arcképe" Prágában látható. Majd saját családjáról készít képet, és végül önmaga híres „önarckép"-ét alkotja meg. Az arcképek hosszú sorába tartozik a két híres női képmás, a „Meztelen Maya" és a „Ruhás Maya" is, mely tulajdonképpen nem más, mint egy modern, minden mítosztól megfosztott Vénusz ideál. Az arcképfestővé és udvaronccá lett Goya rövidesen rádöbben élete nagy ellentmondására. A királyi trón közelében élő ember nem tudja feledni népi eredetét, azt a környezetet, ahonnan elindult, azokat az arcokat, akik gyermekleikének puha viaszába belevésődtek. így, ebből a kettős hatásból fokozatosan kibontakozik az a kétsíkúság, mely tulajdonképpen egész életművére rányomja bélyegét. Egyre jobban látja azt a mélységes szakadékot, mely testvérei és kenyéradói között tátong, egyre világosabban látja a spanyol feudalizmus, az inkvizíció súlyos ellentmondásait, s így nem csoda, hogy a francia forradalom eszméinek terjedése őt is hatalmába keríti. Művészemberről lévén szó, természetes hát, hogy ennek a sok ellentétes hatásnak vetülete műveiben verődik vissza. Ebbe a „nem udvarképes" témakörbe tartozó festményeinek egyik döbbenetes erejű képviselője az „Inkvizíciós törvényszék ülésé"-nek ábrázolása, továbbá mintegy nyolcvan lapból álló grafikai sorozata, mely
