Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-28 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó

lkonyatkor, amikor a földekről felszállt a köd, s bíborfényben izzott a hó, az út menti kis erdőből az öt farkas elindult a hegyek felé. Délnek tartottak, a le bukó nap sugaraiban csillogó havas csúcsok Irányába, ahol a hegygerinc szikrázó hófúvásai mögött tisztán kéklett az ég. Egyik sem tekintett vissza az elmaradó mezőre; amelyen hat álló napig hiába kószáltak élelem után. Féltek a nyílt síkságtól, a kopár földeken meredező telefonpóznák zúgó drótjaitól, a csupasz fáktól, amelyek meghajoltak a szélben, mint a látóhatár szélén homályba vesző magas kútgém. Lógó farokkal és lehajtott fejjel, zúzmarás pofával vánszorogtak. Az élen a vezér, a nagy vörös farkas haladt. Merőn nézett előre, mintha éhes tekintetét a hegy valamely pontjára szegezte volna, s most vigyázna, hogy szem elől ne tévessze; mögötte a rosszkedvű, gonosz nőstény, majd a két vén ordas és végül — a szürke. Ö volt a legkisebb, és mindig a falka mögött loholt. Sima, tiszta szőre s kutyára emlékeztető kis feje megkü lönböztette társaitól. Tekintete sem volt olyan komor és zord, mint a vezéré, vagy a vén ordasoké. Hosszú, karcsú testében s puha, könnyed járásában volt valami nyugtalanság és bizalmatlanság. Gyakran lemaradt, és kapargálta a havat. Kifinomult szimatja ott is nyomra vezette, ahol társai közömbösen elhaladtak. A csont, az egér vagy a vakond szagát meszsziről megérezte. Ez alatt a hat nap alatt a farkasok közül egyik sem evett. De a kis szürke, egy akol közelében, kutyaszimatjával rátalált egy döglött bárány csontvázára. Hátramaradt, és kikaparta a hó alól. A csupasz csontokat kiszikkasztotta a hó és a föld. Nem űzték el kínzó éhségét, de legalább egy Időre becsapták a gyomrát. A szürke résen volt. A farkasok egyre gyakrabban vicsorogtak egymásra, s hátukon mind gyakrabban borzolódott fel a sötét szőr. Ma szétszóródva lapultak az út menti kis erdőben, és izzó tekintettel figyelték egymást. A vén ordasok alattomos tekintete néha találkozott. Az éhes és nyugtalan szuka fel-felvonított, szerette volna magával ragadni az egész falkát. Ha valamelyik nem akart üvölteni, hízelegve, társaihoz dörgöiődve közelítette meg, és alkalmas pillanatban alattomosan belekapott. A szürke nagyon jól tudta mit jelent a harapás. Tudta, hogy a sajgó sebnél ls rosszabb lesz, ha a szuka elkapja a torkát. S mivel az éhség nem gyötörte olyan kegyetlenül, mint társait, józanul viselkedett. Gyorsan és ügyesen tért ki a dühös szuka fogai elől. S nem jött indulatba, nyugodt maradt. Nyugalma megtörte és visszaverte az éhes nőstény dühét. De érezte, hogy közeleg az az elkerülhetetlen pillanat, melyben valamelyikőjíiket az éhes falka széttépi és felfalja. Üvölteni szeretett volna. Lehasalt a hóba, s nyugtalanul figyelte az alkonyi homályba merülő végtelen, szürke pusztaságot. Szeretett volna elválni társaitól és visszafordulni, de félt a magánytól. A falkát hol utolérte, hol lemaradt tőle. Valami különös megdöbbenés sugárzott tiszta tekintetéből, ahogy a hegy lábánál húzódó széles völgyben eltűnő társait figyelte. Majd utolérte őket, nesztelenül, mint a havon futó árnyék. rőt színű farkas, a vezér vonított fel. Lehajtotta hatalmas fejét, behúzta a farkát, és mély torokhangon üvölteni kezdett. Hangja a hegyek jeges némaságában fokozatosan emelkedett. Utána a nőstény vékony vonítása hangzott fel. Égre emelt fejjel, magas, panaszos hangon ordított. Üvöltésének rezgő visszhangja messze szállt a hegyek közt. A szürke velük üvöltött, míg a falka szét nem széledt. Ekkor visszafordult a völgy felé. Bejárta a hegy lábánál elterülő mezőket, majd átfutott a déli lejtőkre, ahol a hó vékonyabb volt. A magára maradt öreg farkas is nekivágott a mezőnek. Csak a nőstény kószált tovább a nagy, rőt farkassal a hegyek közt. A hideg, tiszta éjszakákon a szürke hallotta távoli üvöltésüket. Fejét a hang felé fordította, és ő is beleiivöltött az éjszaVába. Éjjel és nappal kószált a hallgatag erdőkben, vagy aludt a nagy, sárga szikla tövében. Erről a magas, de szélvédett helyről nézte a hófújta dombokkal tarkított síkságot és a finom, ködszerű, kék füstben rejtőző falvakat. Az éhség halálra kínozta. Csak kifinomult szimata segítségével talált néha valami ennivalót. Egy borús reggelen, amikor a hó füstös ezüstszínt öltött, a szürke farkas emberi hangot és lóprüszkölést hallott. A hangok a völgy mélyéről jöttek, ahol a kivágott fatörzsek mint elejtett medvék feketéllettek. Fülét hegyezve, óvatosan elindult a völgy felé. Lenn, a zúgó patak mellett, két lovas tűnt fel. Halkan beszéltek, de a hó olyan erősen ropogott a lovak lábai alatt, hogy megijesztette a farkast. El akart szaladni, de szemét nem tudta levenni a hóban gázoló lovakról. Izgatottan nézte a közelgő állatokat, és testét kellemes érzés töltötte el. Az emberek a völgy szélén megálltak. Néhány percig beszélgettek, majd lovaikat egyenesen az alacsony erdővel szegélyezett kis tisztás felé fordították. Ekkor észrevette, hogy az egyik ló, nyergéhez kötve vonszol valamit maga után. Ösztöne azt súgta, hogy ez valamilyen csalétek. Fenn, a kis tisztáson, az emberek egy pillanatra megálltak, majd megfordították lovaikat, és szótlanul távoztak, de nyomukban, a letaposott hó tetején egy felismerhetetlen fekete tárgy maradt. Sokáig egy helyben állt. Szerette volna megtudni, mi fekszik a tisztáson. Le akart szaladni a völgybe, hogy megszagolja a lónyomokat, és megnézze, vajon az emberek nem felejtettek-e valamilyen ennivalót az útszélen. Tapasztalatból tudta, hogy ahol emberek járnak, ott mindig lehet valami ételhulladékot találni. A lova sok mozgásában, gyors és szótlan távozásában azonban volt valami gyanús. Néhányszor beleszagolt a levegőbe, de mivel semmilyen szagot nem érzett, lehajtotta fejét, és egy ritkás bükkerdőn keresztül ellenkező irány ba indult. Szimatolt, jobbra-balra kószált, mint egy vadászkutya. Végül felugrasztott egy nyulat, utánaeredt, és elfelejtette a lovasokat. De délután, amikor az éhség elviselhetetlenül gyötörte, és visszatért a bükkösbe egeret fogni, a völgyből szarkacsörgést és szajkórikácsolást hozott feléje a szél. Megállt s fülelt. A szajkók rikácsolása folyton erősödött — hol vidáman, mintha gazdag lakomáról érkezne, hol rekedten, nyugtalanul és vészjóslóan. Elindult a völgy felé. Mikor beért az erdőbe, a fák fölött néhány szarka röpült el, szárnyuk suhogott a hideg levegőben. Világos volt, hogy valamilyen dög körül gyülekeznek. A szürke farkas leért a patakhoz, rátalált a lónyomokra. Ahogy az úthoz ért, orrát frissen nyúzott birka szaga csapta meg. Az ösvényszerű, széles barázdából jött, melyet a lovasok hagytak maguk után a havon. A birkaszag megvadította. Felélénkült, csurgott a nyála, nagy, vörös nyelvével a száját nyalta. Mohón rohant a tisztás felé, de néhány lépés után felborzolt szőrrel állt meg. A nagy, vörös farkas és a nőstény nyomára akadt. Most értette meg, hogy miért rikácsoltak oly nyugtalánul a szajkók. A két társa itt járt a közelben. Fülelve, izgalomtól fénylő szemmel, óvatosan indult el az irtás felé. A sűrű, sötét gallyakon keresztül is látta, hogy a tisztás közepén, a letaposott és megsárgult havon széttépve hever valami. A környező bokrok tetején egy sereg szajkó és szarka gubbasztott. A nőstény és társa sehol sem látszott. Övatoe léptekkel kilopakodott az erdőből, és megdöbbenve tekintett szét a tisztáson. Az egyik borókafenyő tetején egy szajkó ült. Meglátta őt, de nem rikoltott. Felborzolt tollakkal, némán gubbasztott. A szürke farkas nem értette a madár komor, beteges némaságát. A következő pillanatban meglátta a széttépett birka maradványait: a hasát feltépték, a belsejét széthordták a szarkák, a feje, kivájt üres szemgödreivel félregurult, széttépett gyapja az egész tisztást beterítette. Túlodalt, a bokrok közt elnyúlva, mozdulatlanul feküdt a nagy vörös farkas. Hosszú pofáját a hóba fúrta, és lábait valahogy különösen húzta be maga alá. Távolabb a nőstény háta sárgállott A szürke farkas felborzolt szőrrel, behúzott farokkal, dermedten nézte mindezt. Később hátracsapta a fülét, s visszább húzódott, majd félelemtől reszketve, az irtáson keresztül eliramodott, vissza sem nézett... Alkonyodott. A sötét bófelhőkben a fák komor, mozdulatlan csúcsa még feketébbnek tetszett. A szarkák és a szajkók némán gubbasztottak a bokrokon. Tollúk felborzolódott, fejüket lehajtották, mintha aludni készülnének... Időnként valamelyik megszólalt, mintha a többieknek mondogatná: bátorság, bátorsági Rekedt karicso. lása azonban hamar elnémult Mintegy csodálkozva bólogatott, és lezuhant a fáról... Ezen a sötét, néma éjszakán a szürke farkas kis kutyafejét a hóval terhes égre emelte, s panaszosan vonított Vonítása tompán és magányosan hangzott Egyetlen hang sem válaszolt rá. Sőt még a visszhang is hallgatott, mintha maguk a hegyek is megsüketültek volna e leges éjszakéfUHASZ P&TER (ordítása EMILIJAN SZTANEV A falka kiért a völgyből, ós eltűnt a hegyoldalon, a hatalmas fák között. Útjukat álmából felvert varjúsereg károgása jelezte. Az éhes farkasok egy nedves kis tisztáson megálltak. Sokáig hallgatták a varjak riadt károgását. Később a kis szürke a szemben levő domboldalon pillantotta meg tovasuhanó árnyékukat, és elindult ő is a nyomukon. A hegy ezüstként csillogott a holdfényben, a hófödte téli erdők homályba borultak, a tátongó völgyek és szakadékok elmerültek a hóban. A farkasok a hegyoldalt figyelték, ahol az égnek meredő fák hóba süllyedt, mozdulatlan emberekhez hasonlítottak. A vadak tekintete perzselt. Fejüket néha felemelték, s ha tekintetük a nagy, kékes csillagokra vagy a kerek arcú holdra esett, torkukból házőrző kuvaszok ásítására emlékeztető, elfojtott vonítás tört fel. Igy haladtak a hegyoldalon egészen a nagy, kopár nyeregig. A két vén ordas már el-elfulladt, a nőstény mind gyakrabban állt meg: vonítani akart. A vezér hirtelen megállt, megfordult, és társaira nézett, majd néhány lépésnyire eltávolodott a falkától, és lehasalt a hóba. A nőstény a vezér mellé állt. A vén ordasok behúzott farokkal és felborzolt szőrrel egymásra vicsorogtak. A falka szűk kört alkotott. A szürke érezte, hogy a szörnyű pillanat elérkezett. A fák sötét törzse közt látta társai lángoló szemét. A kopár hegygerinc közepén álltak, ahová gyér árnyékot vetettek a fák. Egymást figyelték. Hátukon a felborzolt szőr égnek meredt, szemükből zöld fény lövellt. Meredten álltak, mintha a néma hegyek súlyos csendjét figyelték volna. A szürke farkas egész testében remegett. Visszafojthatatlan izgalom taszította a hegynyereg felé. Vonítani akart, de szeme megakadt az egyik öreg farkason. Köréje tömörülő társainak tekintete valósággal átdöfte, már oly erősen remegett, hogy ernyedt lábai nem bírták tovább, megbicsaklottak, és lassan lerogyott a földre. Árnyékként, némán közeledtek feléje, majd hirtelen rávetették magukat. A szürke farkas látta, hogy a vezér átharapja a vén ordas torkát, és hanyatt fordítja. Rövid volt a harc. Az öreg farkas könnyen megfulladt. Meleg testét társai széttépték ős felfalták. Az éhség csillapítása után a falka vad üvöltésbe fogott. Először a nagy, Könözsi felvétele