Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-28 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó

I. SZABD EDIT: H

átára terített rojtos nagykendőben, görcsös ujjaival szorítja a kopott táskát, meghajolva siet át az úton, az öregasszony. Mindig megy, nincs maradása. Most a lányához Indult. Szép lakás, nagy gyerekek, jókedv, jómód. Szépen élnek. Érthetetlen, hogy a veje annakidején miiyen makacsul ragaszkodott pár hold földjéhez. Ö is a vejét támogatta. Őszinte meggyőződésből. Hitte és tudta, hogy a föld ad biztonságot. Akkor még megértette a vejét Mintha az ő életét folytatta volna. Szeretett hozzájuk járni. A lánya tiszta asszony volt. Akárcsak ő. Bizony csak két köténye volt. Az egyikben a disznót etette, meg a baromfit, de a másikat mindig tisztán kötötte inaga elé, ha nyikordult az utcaajtó. Ha meg éppen ebédet vitt az urának, még ki is vasalta. Mondták is eleget: „János, János, takaros menyecske ez az Erzsi, szemrevaló, haj, jaj!" Hát ami i§az, az igaz. Most sem jött el úgy otthonról, hogy az asztalt le ne terítette volna, de még a tenyerével meg is simogatta az abroszt, hátha valami morzsa megbújt rajta. Aztán egyszer megharagudott a lányára. Sokáig nem ment hozzájuk Karácsony táján finom, friss mákosrétest sütött, nem tudta megállni, hogy ne vigyen belőle. Hamar két tiszta kendőbe becsomagolt ö—6 darabot és elindult. Valahogy már nem találta meg azt a békét, amivel indult. A veje a közösről beszélt, a gyerekek a városról, a lánya valami két szobáról előre, meg nagy hármas ablakról. 0 meg csak hallgatott, mintha idegen emberek közé" került volna. A lánya éppen akkor vette ki a sütőből a mákosrétest! Még almát is reszelt közé. Az öregasszony szájában megkeményedett az ünnepi áhítat. Aztán egyre ritkábbat) ment. Pár év múlva állt az új ház. Veje traktoron dolgozott, és már nem emlegette a földet. Ha ő néha megkérdezte, csak legyintett: „Ugyan, mama, mit kezdenék én akkorka földdel? így mind az enyém. Traktorral kettőt fordulhatnék benne, aztán a szomszédéba állhatnék" Hát ezt már nem értette. A t'ia meg elvette azt az Ilust, nem szólt, mert özvegyasszony volt ő már akkor, csak várta, hogy JX^Í lesz ebből. Fiatalka volt az Ilus, nem tudott semmit. Hát, bizony, a fia csak hazajárogatott titokban az anyja főztjére. Meg-megtapogatta az öregasszonyt: „Édes, kedves anyám, nincs is, aki ilyet főzzön!". Boldog volt az öregasszony. Egyszer már úgy volt, hogy a fia hazajön. Az Ilus bizony a szépet szerette. Nem volt rossz azért a lelkem, de az öregasszony valahogy nem szívlelhette. Aztán, hogy mi történt, mi sem, kezdett a Jani gyerek elmaradozni az anyja főztjétől. Talán megbabonázta az az Ilus — gondolta. Ami igaz, egyre jobban álltak a fiatalok. A menye is eljárt dolgozni a szőlészeti csoportba. Piros, erős menyecske lett. A |ani nagy zöld autóval járt. Néha, mikor megállt az öregasszony háza előtt, az ijedtében majd elejtette a palacsintasütőt. Azt hitte, a tankok jöttek vissza. Mert ő tudta, érezte, hogy ez így nem lehet soká. Hol van a fegyelem! Bizony, abban az időben minden másként volt. A múltkor is csak nézi az öregasszony, mi a csoda egy masina jön. Búg, mint az ördögkerék, az egész utat elfoglalja, hát ó már ezt megnézi. Közelebb megy a verőckéhez. Hát, Istenem, el ne hagyjl A masina elkezd kiabálni: „Hé, mama, nem száll be? Megyünk aratni, megjött az új kombájn!". Az öregasszony tátva felejtette a száját. A veje hangját hallotta, ineg többféle nevetést. Az öregasszony csak állt a kapuban, nézett a gép után és keresztet vetett. Talán valami imafélét is mormolt. Egyszer jön a fia: „Mama, kidobjuk a priccset. Hoztam magának a városból újat. Rugós, puha, úgy hívják, hogy heverő." Nem tiltakozott. Már nem tiltakozott. Mennyire megváltozott ez a világ. A fia mindig azt mondta neki, hogy „édesanyám", vagv, csak úgy: „édes". Most meg, hogy mama, kidobjuk . mit is mondott? Valami puha... na jó, nem bánom, ti tudjátok. Ilyen öregasszony mit is tud már Senki nem magyaráz neki semmit, csak csináljuk, meg kidobjuk. Mi az, hogy elnök? Ű ezt nem tudja. Elnök? Hm, ha elnök, hát legyen elnök! Kérdezni nem meri, ők meg azt hiszik, hogy tudja. Múltkor a menye túrósrétest küldött neki. Észre sem vette, hogy már ekkora ez a Mari lány. Beszélgettek. Inkább a kislány. „Tudod. Nagyi, az iskolában most olyan hideg van, elromlott a központi. Pista bácsi mondta, mindennap várják a szerelöt." Hát igen, a központi, hogy is volt csak? Kettő vagy négy darab fát vittek? Már nem emlékszik. De néha hazamentek a hideg miatt. Egyszer korábban ment az iskolába, s a fiatal tanító a kályha mellett aludt a padokon. Neki egy kis szobája volt az osztály mellett. „Mama, maga az? Régen nem volt nálunk. Üljön ide, mama, beszélgessünk. Ez mosógép. Most vettük. Nézzen ide, a teknőbe beáztattam a ruhát, hagyom egy kicsit, kicsavarom, de nem nagyon, aztán bele a gépbe A gépet beállítom, hogy hány percig mos6on, és magától megáll. Mindjárt végzek." — Hagyd csak lányom, igaza van a gyereknek, minek is él már az ilyen öregasszony. — De mama, hogy mondhat ilyet? ... — Anyu, megehetem a banánt, amit nagyi meghagyott? — Igen, De élhetetlen. Látja, mama, meilnyi bajom van velük? Jaj, már ki sem kísérhetem, leállt a gép. — Nem baj lányom! Hát akkor az Isten megáldjon! Az öregasszony táskáját szorongatva, meghajolva, fekete berliner kendőben megy át • az úton. Habozik, merre menjen? A menye nincs olthon, dolgozik. Ügyes asszony lett, tiszta, és jól is főz. Elindult hazafelé. Már nem szeret a szomszédba se járni. A komaasszony tavaly meghalt. A húga — talán harmadéve, nem is emlékszik már. Itt van még az 3rzse. Ez ugyan öregebb, mint ő, jó szomszédok is, de most nem megy be hozzá. Az is olyan más lett. Az urának is cigarettát vesz, a pipa nem is jó neki. Kinyitja az ajtót, bemegy. Megáll a fényképek előtt. A menye nem szereti, kineveti érte. Milyen nyalka katona volt a János, milyen erős, délceg! Mikor megszorította a derekát, a" hangja búgott, mint húsvétkor az orgona. Megtörli a képeket. Csak úgy, a köténye szélével. Aztán rongyért megy, a többit is porosnak találja. A könnycsepp végig gördül az arcán. Nem törli le. Megvan a rongy. A nagykések között volt. Jobb kezével felemeli a kést, a ballal megfogja a rongyot. A kést nem teszi le. Lassan, komótosan odamegy a heverőhöz, félve ül rá. Nem tudja megszokni, hogy mindig besüpped. Mindig megijed, ha ráül. Végigfekszik rajta. Olyan szomorú, magányos és öreg. Csak a képek élnek a falon. Ezekkel beszélget, ez az ő világa. Az történik velük, amit ő akar. Nézi a képeket, és mosolyog. Elhatározta magát. Végleg. Lassan felhajtja szoknyáit, és a kést a hasára szorítja. Nem érez fájdalmat. Mosolyog. A szoknyákat visszahajtja . . három, négy, meg a kötény. Most már azon keresztül szorítja a kést — Erzsi, jó napot, láttam, hogy hazajöttél. Miért nem jöttél be? Mit csinálsz? Miért feküdtél le? Elfáradtál? Ne mosolyogj, szól] már valamit! Olyan különös vagy így. Hallod! Mit szorongatod a hasad, csak nem fáj? Te . hisz te vérzel! Megörültél? Isten bocsásson meg neked, de te megbolondultál! Segítség! Segítség!... De már nem volt segítség. Három nap múlva eltemették. Aztán még vagy két hétig beszélték a faluban, hogy szegény megbolondult öregségére. Pedig világéletében milyen rendes volt. — Még nem, lányom, milyen fán tersm? — Az nem nálunk terem, a tengeren túl. — Ahá, most már értem. Hát igen, a tengeren túl . . . De milyen is a tenger? Egyszer János mesélt neki. — Olyan az, lányom, mint a tök, sütve. Olyasmi — mondja bizonytalanul. — Ugyan, nagyi, tnihez ért maga! Ilyen öreg már azt sem tudja, mi a jó. — Peti, hogy beszélsz a nagymamával? Nem szégyenled magad? a gépet. „Aztán, nem félsz tőle?" „Ugyan, mama, miért félnék, nem bánt ez." Nevettek. — Hát akkor megyek, lányom, csnk végezd n dolgodat. — Ráér, mama, ne menjen el még. Eljön, aztán csak szalad. Nem szeret nálunk lenni? Nézze meg, milyen szép szőnyeget vettünk. Bordó és puha. Erika úgy örül neki. Ha Peti nem veti le a cipőjét és úgy akar bemenni, hát jaj neki! Na jöjjön, mama, nézze meg. — Nem megyek, lányom, látom innen az ajtóból is. Szép, igazán szép. Valamikor a Klein kisasszonyoknak volt ilyen, de talán valamivel kopottabb volt. — 0, mama, maga még emlékszik rájuk. Én már el is felejtettem, hogy éltek! — Szia, anyu! Csókolom, nagyi! Mit hozott? — Ugyan, Peti, mit hozhatna nekünk a nagymama? Eljött egy kicsit hozzánk. Inkább hozzál a nagymamának a hűtőből banánt. Kóstolja meg, mama. Evett már banánt? M. MINAROVIČ illusztrációja Az öregasszony nem illt le. Nézte a lányát, meg