Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-28 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó

>o N E/3 •"5 O r 1 S H

azájában, s ma már külföldön is így emlegetik. Film, s legújabban színpadi sikerek fűződnek Daniel Olbrychski nevéhez. Tavaly ő volt a legnépszerűbb lengyel filmszínész. Nálunk a Hamvak, Minden eladó, s a Tájkép csata után című Andrzej Wajda-filmekben láttuk, valamint Azja Tuhajbejovics romantikus szerepében, Jerzy Hoffman A kis lovag (Pan Wolodyjowski) című filmjében. Lapozza jegyzetfüzetét. — E héten aligha lesz időm — mondja. Délelőtt, délután itt a Nemzetiben a Coriolanust próbáljuk, esténként Hamletet játszom, utána taxiba vágom magam és megyek Wyszkowba, ahol tévé-filmet forgatunk. A reggeli órákat előhozni, több mint szemtelenség — villan át agyamon, de szerencsére kedves kísérőm, Roman Szydlowszki, a Trybuna ludu kritikusa a jelek szerint nem Ismer lehetetlent. Ezt a gordiuszi csomót is játszi egyszerűséggel oldozza ki: — Holnap este mondd le a taxit. Az előadás után kiviszlek a kocsimmal a forgatás színhelyére, s így útközben beszélgethetek. Még az „etikett" ellen sem kell vétenetek, mert szürcsölhettek kávét is — termoszból. Mosolygó bólintás a válasz. A mindenkori „kiskapunál" — ami a varsói Nemzeti Színházban elegáns kétszárnyas üvegajtó — várjuk őt. Alig tíz perccel a fizikailag is megerőltető Hamletelőadás után ugrálva jön le a lépcsőn. Egyik kezében felbontott levelek, a másik kezében sonkás zsemlye. Most tehát levelet olvas, vacsorázik, öltözködik, vagyis készül, a mintegy hatvan kilométeres útra, válaszol a portásnéni kérdéseire, s minket is szóval tart. Magától értetődő nyugalommal, szinte pillanatok alatt. Miért is izgulna, ez az ő szinte mindennapi műsora. Amikor becsapódik a Fiat ajtaja, a levelekre bök: — Naponta körülbelül húsz-harmincat kapok. Többnyíre gratulációk, fénykép- és autogram kérések. Elém tesz egy levelet: — Ez Csehszlovákiából érkezett. Onnan ls kapok sokat. Elolvasom, Karlovy Varyból tíz gimnazista leány gratulál neki. A kis lovagban nyújtót alakításához. Miután minden levelet elolvasott, s válaszolt Szydvoltam akkor — játszottam el életem első főszerepét a Sebesült az erdőben című filmben. A főiskolai tanulmányaimat egy év után megszakítottam, Andrzej Wajda kérésére. 1965-ben alakítottam a Hamvakban 01bronszki szerepét, s ezután néhány kivételtől eltekintve minden sikerem Wajda-filmekhez fűződik. Az elmúlt évben azután Adam Hanuszkiewicz, a varsói Nemzeti Színház igazgatója szerződést ajánlott föl a színházban, amelyet örömmel fogadtam el. Ez is rendhagyó: életem első szerepe a színpadon Shakespeare Hamletjének címszerepe volt. Egy sablonos miértet nem kockáztatok meg, ezért — idézőjelben mondva — színészi ars poétikájáról kérdem. Gesztikulálva felel: — Szerepeimben elsősorban önmagamat játszom. Élményeim, reflexióim, tapasztalataim kelnek életre alakításaimban. Boldog vagyok, hogy gondolataim eljutnak a nézőhöz, s úgy érzem, ez az igaz művészet: minden „vatta" nélkül önmagamat adni egy-egy alakításban. Minden szerepemre mindenemet felteszem, nem tucjok félvállról venni semmit sem, s ebből adódik, hogy minden addigi alakításom a szívemhez nőtt. Mégis: legszívesebben a Tájképek csata után című film 105-ös foglyáról beszélek. Sokban hasonlít rám ez a szemlélődő, vívódó ember, aki más körülmények között, először önmagában igyekszik megteremteni a harmóniát, s azután — talán — ez az igény vezérli majd tetteit, s határozza meg környezetéhez fűződő kapcsolatait. Játékom megítélése a néző és a kritikus dolga. Én azonban egyet biztosan tudok: nélkülem ez a film — éppúgy, mint más filmek, amelyekben játszom — más lett volna. Jobb, vagy rosszabb, nem tudom, de annyi bizonyos, ilyen semmi esetre sem. Ezután a film- és színházművészetet állítjuk párhuzamba. — Tehetség nélkül természetesen sehol sem boldogul az ember. Véleményem szerint azonban — ha lehet ezt így fogalmazni — a színpadon könnyebb a színész dolga. A művész és a közönség közötti kapcsolat közvetlen, tehát a színész rögtön lemérheti minden mozdulatának hatását. A filmen nincs így. lovszki tréfálkozó kérdéseire, felém fordult. Riportalanynak is elsőrangú. Úgyszólván kérdés nélkül kezdi: — Gyermekkoromban mindig olimpiai bajnok akartam lenni. Csintalan gyermek voltam. Állandóan püföltem társaimat. Kezdetben az utcán, később már „sportszerű" keretek között, mert ökölvívó, később pedig cselgáncs edzésekre jártam. Közben lovagoltam és vívtam. Kevesen tudják rólam, hogy tagja voltam a lengyel ifjúsági vívóválogatottnak. És érdekes, emellett nagyon szerettem olvasni. Verseket. Ha éppen nem verekedtem, vagy edzettem, akkor a természet szépségét csodáltam, vagy ábrándoztam, kedvenc verseim hatása alatt. A színészi pálya felé édesanyám irányított. Tanítónő lévén rajongott a művészetekért, különösen a színházért. Ö nevezett be a televízió tehetségkutató szemléjére is, ahol mintegy ezerötszáz jelentkező közül tizet választottak kl, akinek azután lehetőséget adtak, hogy a tévéjátékokban és filmekben egyelőre még nem nagy szerepekben játszanak. A tíz kiválasztott közül elsőként az én nevemet olvasták föl. Ezután egészen addig, míg kijártam a középiskolát félstátuszban dolgoztam a tévénél. Szavaltam, táncoltam, prózai szerepeket is alakítottam. 1964-ben kerültem a varsói Színművészeti Főiskolára, s ugyanebben az esztendőben — tizenkilenc éves Részletenként, közönség nélkül forgatunk, itt a színész csaknem önmagára van hagyva. Most Wajdára terelődik a sző: — Rajongok érte. Ideális rendező egyéniség. Kiváló szakmai tudása mellett a színészethez fűződő viszonya is kitűnő. Rendez, irányít, de szabad kezet ad a színésznek, hogy ő építse fel az eljátszandó hős alakját. S az előbb említettekre visszatérve: ideális néző és zordszívű kritikus is egy személyben felvételeken. Tágranyílt szemmel csodálja a színészt, ha jól alakít, viszont kíméletlenül kritizál, ha szerinte hibás a szerepformálás. Jancsó Miklósról kérdem. Tudvalevő, hogy már két filmjében is szerepelt. — Igen. Az egyik az Agnus Dei, amely már bemutatás előtt áll. A másik olasz produkció. Mindennapi félelem a címie és Monica Vittivel alakítjuk a főszerepeket. — Jancsó véleményem szerint elsősorban filozófus egyéniség és koreográfus. Gondolatait, élményanyagát teljesen egyéni módon és sajátos formában komponálja filmre. Nagy érdeklődéssel várom az említett két film visszhangját. Következő kérdésemre röviden válaszolt: — Nincsenek titkos szerepvágyaim. Ezt a rendezőkre és a véletlenre bízom. Ha két éve valaki azt mondja, hogy rövidesen a színpadon a Hamletet és a Coriolanust alakítom, akkor talán ki is nevetem, s lám: ez már valóság. Az én elvem az, hogy ha a rendező megfelelőnek tart valamilyen szerepre, akkor én viszonzásképp mindent megteszek, hogy egyéniségemből „előhalásszam" mindazokat az értékeket, amelyek az elsőrangú alakításhoz kellenek. A párbeszéd itt megszakadt. A film és a színház jövőjét illető kérdésemről már hárman vitatkozunk, úgyhogy itt Olbrychski gondolatai közül csupán néhányat ragadok ki: — Hiszek a művészet jövőjében. A színház olyan sajátos művészeti ágazat, amelyet a műszaki fejlődés csak a formájában befolyásolhat, a lényegét azonban nem veszélyezteti. A filmnél már más a helyzet. A panoramatikus, tehát a látványos filmek mellett, nem utópia már a videokazetta sem. A filmet majd kazettába téve, mindenki hazaviheti, s otthon a házi vetítőjében le is vetítheti. Tehát lesznek filmboltok, úgy mint ma könyvesboltok. Sok kiaknázható pozitív lehetőség rejlik ebben. Persze negatívum sem hiányzik. S folytathatnám tovább a perspektívák felsorolását. A jövőt illetően azonban nem képzelhető el más, minthogy az emberen, pontosabban a művészen és a közönségen múlik a film, de egyáltalán a művészet- jövője, formája és funkciója. Erről vitázunk, amikor egy kisváros bágyadt neonfényéből hirtelen reflektorfénybe érkezünk. Itt vagyunk — hunyorgat a kormány mellől Roman barátunk. Olbrychski elmosolyodik: — ez ván — majd felém fordul: — Kérem, ezt is írja meg: Láthatja, alig van szabad időm, s aztán — lehet, hogy most szíveket török össze — nős vagyok, nemsokára apa leszek. így a parányi szabad időm a családé. Ennek ellenére ígérem minden csehszlovákiai levelezőnek, hogy a következő hónapokban válaszolok leveleikre. Előlegként fogadják jókívánságaimat és baráti üdvözletemet. Kezet rázunk, azután futólépésben elindul a behavazott macskaköveken a reflektorok irányába. SZILVASSY JÓZSEF Kulcsár Ferenc versei RAJZOM ALA Madarat rajzoltam amiként láttam játszva menekülőben lázban. S ujjamat érte vért ringató teste okos mozdulása. Vajon remegve ő ha rajzolhatná szegény vért ringató testem okos mozdulásom? KOLTESZETEM Gallyaival siúrkálja arcomat a hold ha gondolkodom éjjel. Az ég halálra rímel. Azt mondod bűnös rossz e vers de erővel is maradok erősként mert e bűntettem magányos bolygónkon történt. ÁLMATLANSÁG Gyökerek helyett ezen az éjen gondolkodva földbe térdepeltem s megfogant őrült testemen felfénylett egy csillag mely örökre zaklat. Csak én beszélek így kegyetlenül meg kegyetlenül. Kicsi cipőmön hasított ruhámon káosz ég arcom van ragyogó képem ujjongásom naponta feléled Csak én beszélek igy patkányok könyvek madarak arcom van ragyogó tiszta szemem melegségem és melegségem Gyökerek helyett ezen az éjen gondolkodva földbe térdepeltem s megfogant őrült testemen felfénylett egy csillag mely örökre zaklat. Csak én beszélek így kegyetlenül meg kegyetlenül. VALAKIHEZ Látod Valaki már én is elmondhatom akárcsak te Valaki hogy újságok lapjait nem olvasom fejjel lefelé — sohasem. Látod Valaki mát ennyire vagyok. Már én is elmondhatom hogy nem lábbal fogódzom nem járok kezemen mint ahogy te sem Valaki — sohasem. Már én is elmondhatom látod Valaki hogy arcom mélyvizének két kis vadkacsája idiotikus néha s mozdulatlan s pislogva néha öblöt keres. Látod Valaki már én is elmondhatom hogy kezem bunkóját tollal s idiotikus vadkacsáim a földdel díszítem. A Nap úgy kelt fényes gallyaival hogy éreztem amíg a földet földre szüli egyedül síró anyámat tekintsem.