Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-28 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó

J PEDAGÓGUSOK írta: RÁCZ OLIVÉR, • -* az SZSZK oktatásügyi miniszterhelyettese Mi, pedagógusok, az örök befejezetlenség tökéletességével tudatosított és ünnepélyes oklevelekkel hitelesített jogú tanítók és nevelők, akár pelyhedző állal, akár deresedő fejjel állunk a fiatal szemek és a vén padsorok előtt, alapjában véve nagyon fiatal harcosai vagyunk a létnek, a gondolatnak és a világosságnak. Nemcsak azért, mert munkánk során fiatal életek szívdobogása méri a másodperceinket, s a kölcsönhatások örök törvénye a mi szívdobogásunkat ís visszhangra készteti, hanem elsősorban azért, mert Athén rabszolga-paedegogosai óta még alig változtatták meg medrüket a vizek, a római scholák és accademiák romos falain még ma is zöldell a repkény, mert csak tegnap temettük el Comeniust és a jó Apáczai Csere János mestert, és mert József Attila — én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, tanítani — még ma is közöttünk él. Panta rhei — mondta az efézuszí bölcs —, minden folyik, egymásba torkollnak a vizek és az erők. Amikor Comenius a néhai nagyasszony, Lórántffy Zsuzsanna meghívására 1650-ben Sárospatakra érkezett — úgy jött oda — írja Szerb Antal —, mint Platón Syracusaeba: megvalósítani, ha nem is az eszményi államot, de legalábbis annak előcsarnokát, az eszményi iskolát —, Apáczai Csere János megszállottan sóvár és mohó tudásszomja még Hollandiában lihegte magába az élet igazságait: mintha Descartes haldokló lelkét akarta volna magába menteni. És mire Apáczai Csere az igazak lázától hevülő lélekkel, oldalán minden tanítónők örök eszményképével, a gyermekien tiszta szemű és gyermekien tiszta szemében a tudatlanság és elmaradottság elleni harc hősies fényét sugárzó Aletta van der Maat-tal Erdélybe érkezett, Descartes már három éve halott volt, és Comenius már újra külországi városokban nyomorgott. Panta rei — a Fény útján csak egyfajta haladás létezik. Via Lucis — a Fény útján indult el Comenius a Didactica Magna felé, s ha tavaly halálának és halhatatlanságának a harmadik centenáriumát ünnepeltük, 1971-ben újra méltón ünnepelhetünk: a Via Lucis 330 évvel ezelőtt, 1641-ben világított be London hagyományos, szürke ködébe és a világ pedagógusainak tudatába. Mi, pedagógusok, a fény útját követjük. Csillagoltó sötétségekben, a történelem olykor vigasztalan és embertelen éjszakáin is. Nem pénzért és dicsőségért, nem jólétért, és hatalomért. Magáért a fényért: ügyszeretetből, lelkesedésből, hivatástudatból. És néha mégis letérünk a fény útjáról, botladozunk és eltévedünk a politikai tájékozatlanság útvesztőjében. Ez történt velünk — s ha a velünk gyűjtőfogalma ebben az esetben igazságtalan általánosításnak tűnik, akkor is velünk: a kölcsönhatások és az egymásért köteles felelősség törvé nyeinek kérlelhetetlen szabályai szerint mégis velünk — 1968 tajtékos hónapjaiban és az 1968-as esztendőt megelőző és követő hónapok döbbenetes zűrzavarában. Megtörtént: letagadnunk, emlékezetünkből kitörülnünk lehetetlen. De Itt most nem a bűnbánat köteles mértékén vagy a hamuhintés kötelező terjedelmén van a hangsúly. Mi, pedagógusok, okok és okozatok, előidézők és következmények, összefüggések és láncolatok felderítésének módszereivel tanítjuk, neveljük, szoktatjuk a ránk bízott fiatal lelkeket társadalmi és természeti jelenségek megismerésére, felhasználására, elsajátítására. Illő és törvényszerű, hogy megkeressük és megtaláljuk a tulajdon úttévesztéseink okait és összefüggéseit is. Miért? Miért sikerülhetett egy számarány szempontjából feltétlenül kisebbséget, méghozzá aránytalan kisebbséget képviselő csoportnak aránylag annyira könnyen lecsalnia pedagógusaink egy részét a helyes útról, s mindezt a nemzeti gyűlölködés mérgező csalétkével, a múlt porától alig-alig leporolt álszabadságok és áljelszavak átlátszóan üres megcsillogtatásával és az osztályharc feladásának átlátszóan leplezetlen programjával. Mi, pedagógusok, feltétlenül felelősek vagyunk az élet fejlődésének progresszív folyamatáért. Felelősek vagyunk a ránk bízott, egymás lába nyomába lépő fiatalok neveléséért. Emberöltők neveléséért vagyunk felelősek, s így válunk felelőssé egy egész társadalom neveléséért. A társadalommal együtt vagyunk felelősek érte, s ez eleve kizárja a miért csak mi, miért mindig csak mi? keserű felszlsszenését. De a kérdést megkerülni és szétdarabolni akkor sem lehet, még így sem lehet. A tanítóság az értelmiséghez tartozik, 180 ezer fűt számláló tömeggel tartozik az értelmiséghez, s ennek a 160 ezres tömegnek az elődjeiről a köztársaság első munkáselnöke, K. Gottwald a Csehszlovák Kommunista Párt IX. kongresszusán így beszélt: „Tanítóságunk vitathatatlan érdeme, hogy eddigi országépítésünk és történelmi fejlődésünk idején túlnyomó többségben szilárdan a nép és a haladás oldalán állott." A szocialista erkölcs oldalán állott. Munkája nem az iskolai óra kezdetét jelző csengőszóval kezdődött," és nevelői magatartása nem ért véget az iskola és az osztály falain túl. Kultúrmunkát végzett, részt vett az ország politikai irányításában, tanított és nevelt. Átvette József Attila üzenetét, átvette Comenius üzenetét — már valóban nem középiskolás fokon tanított, ennél jóval feljebb helyezte a mércét: a népet tanította, s kezdte megteremteni az eszményi iskola alapjait: megalapozta az egységes szocialista iskolát. S mindezt azokban az években, amikor a pedagógus átlagfizetése sokszor a 60—70 százalékát sem érte el a hasonló főiskolai végzettséggel rendelkező, más foglalkozási ágakban működő értelmiségiek fizetésének. Ezért nem hiszem azt, hogy a pedagógusok szakmai felkészültségének, szakképzettségének a kérdése és a pedagóguskáderek utánpótlásának a kérdése kizárólag az anyagi ellátottság megoldásában rejlik. A pedagógusok anyagi ellátottsága, javadalmazásuk, lakásproblémáik és egész fizetési rendszerük tökéletesítésének kérdése megoldásra váró és megoldást sürgető kérdés: ezt a kérdést sem lehet megkerülni és feldarabolni sem. De ennek a tuda tában is elgondolkoztató az a tény, hogy a pedagógusok munkájában bizonyos fajta törés és megtorpanás éppen akkor kezdett bekövetkezni, amikor anyagi ellátottságuk már távolról sem volt annyira alacsony szinten, mint a kezdeti években. A lendület csökenése törés, és ezt a törést nem látni és mellőzni nem lehet. Tanítóságunk egy része már az 1968-as válságot megelőző években félreállt: visszavonult a tantárgy, a tankönyv és az osztály zárt világába, hátat fordított az élet politikai és társadalmi követelményeinek. A tantárgyak közötti kapcsolatokat a tantárgyak elszigeteltsége váltotta fel, a tanulók tudásának célszerű felmérése helyébe az öncélú feleltetés lépett, s az iskolák ontani kezdték a „lemaradó", „meg nem felelő", „elégtelen előmenetelű", kertelés nélkül megnevezve: a társadalomból leírt tanulókat, s ezzel szoros összefüggésben utolsó évtizedünk egyik legveszélyesebb, legkisemmizettebb, és éppen azért sokszor a lehető legrosszabb irányba sodródó élő termékét, a képesítetlen munkaerőt. Ez történt pedagógusaink egy részének félreállása következtében, illetve ennek a félreállásnak a csendes segédletével. Csakhogy a tanítóság egy részével szemben ugyanakkor félreállt a társadalom nagy része is, és ez az a pont, ahol nem lehet és nem szabad a hiányokért és a hibákért kizárólag és summásan a tanítóságot elmarasztalni. A társadalom — nagyjából — olyan egyedekből tevődik össze, akik feltétlenül és szükségszerűen szoros kapcsolatban állnak az iskolával: szülőkből, testvérekből, a tanulók sžfikebb és tágabb értelemben vett rokonságából. S miközben a párt, az iskolaügy és a pedagógus karöltve megteremtette az egységes szocialista iskolát, a társadalom, amely a szocializmus útján az osztály nélküli társadalom felé halad, lassan és észrevétlenül, és tegyük hozzá: osztályeredetre való tekintet nélkül, új társadalmi osztályokat kezdett becsempészni az egységes szocialista iskolába. Igy alakult ki — elsősorban a nagyobb városok iskoláiban — az új arisztokrácia: a gyermek, a szerencsétlen és jobb sorsra érdemes kisiskolás, akinek, tőle függetlenül, érdekei és akarata ellenére, egy-egy nagymama, nagypapa, esetleg munkaviszonyban nem lévő kismama személyében már — rabszolgái is vannak. így alakult ki — még általánosabb méretben — és megint csak osztályeredetre való tekintet nélkül és megint osak a nagyjából társadalomalkotó szülők bűnéből az iskolákon az új burzsoázia: a felsőbb osztályokba járó kisdiák vagy a középiskolás, a mindenkinél szerencsétlenebb és kisemmizettebb, akinek szülői gondoskodás és szülői szeretet helyett a 'iaisser fairé, laisser passer, a mindent elnézés és a busás zsebpénz lett buktató osztályrésze — s így emel egy felületes és gyakran osztályöntudatát is megtagadó, elfeledő társadalomszemlélet új osztálykorlátokat az egységes szocialista iskola falai közé. Félreállt a társadalom nagy része is. Csakhogy a társadalom — nagyjából — munkaadókból és munkavállalókból, felettesekből és beosztottakból is áll. Kl hallott róluk? Ki látta egymás iránti gondoskodásukat, következetes fegyelemre, munkafegyelemre és állampolgári fegyelemre, következetes erkölcsre, munkaerkölcsre és állampolgári erkölcsre törekvő nevelésüket? Kevesen voltunk ilyen szerencsések és sokan voltunk vakok, ám ideje már, hogy a vakok a biblikus igéktől elszakadt valóságban nyissák ki szemük és látva lássanak. Félreállt a társadalom nagy része is. Csakhogy a társadalom — nagyjából — társadalmi szervezetekből, tömegszervezetekből, emberi kapcsolatokból, társulásokból is áll, s ideje már, ideje már bizony a közös nevelés útjára lépnünk. És mégis — mindez nem mentesítheti a pedagógust az általa vállalt rész minden hivatásnál elkötelezőbb, döbbenetes súlyú szépségének a terhe alól. Mert ő a Tanító és ő a Nevelő. A kettő együtt, elválaszthatatlan. Erőinket kell felmérnünk, módszereinket kell felülvizsgálnunk, módszereink teherbíró képességét kell ellenőriznünk. Mert mi, pedagógusok, tanítók és tanítónők Comenius és Apáczai Csere János, Aletta van der Maat, József Attila és Krupszkaja asszony népe vagyunk. Nemcsak a pedagógusok napján: életünk minden percében, emberi megnyilvánulásaink minden mozzanatában, minden cselekedetünkben, szándékunkban, erkölcsi példamutatásunkban. Ez a munkánk: embert nevelni. S én hiszem és vallom, hogy pedagógusaink között az embert nevelő, a szocialista embert nevelő pedagógusok vannak többségben. Övezze őket hála, megbecsülés és szeretet. Nemcsak a pedagógusok napján: életünk minden percében, emberi megnyilvánulásaink minden mozzanatában. Ez a kötelességünk a pedagógusok iránt. Ember az emberért. És társadalom az emberért: Gyermekért. Jövőnkért. a Tanítóért és a