Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-12 / 36. szám, péntek

EGRI VIKTOR: SÁMUEL BEGKETT DRÁMÁI Az 1906-ban Dublinban született, angolul és franciául író Sámuel Beckett drámáinak inagyar kiadását (Európa. 1970) nyilvánvalóan az a tény tette aktuálissá, hogy Beckettet 1969-ben Nobel-díjjal tüntették ki. John Fletchernek a frankfurti Suhrkamp Verlagnál németül megjelent monográfiájában olvasom, hogy nem csodálkozna, ha egy nap Beckettet a legmagasabb irodalmi kitüntetésben, a Nobel-díjban részesítenék. Fletcher két esztendővel a díj odaítélése előtt írta ezt az Ö, azok a szép napoki elemzésével kapcsolatban, megjegyezve, ha a dráma az első pillanatban kegyetlennek, kétségbeejtőnek tűnik, humánus eszméket is rejt magában. Véleményével megelőzte a Nobel-díj bizottságának nézetét, mely szerint Beckett ezt a legnagyobb irodalmi kitüntetést azért érdemelte ki, mert „az emberi nyomorúságból magasabbrendű. költészetef hozott létre. Érdemes közelebbről megvizsgálni, hol és mennyiben nyilvánul meg Beckett oeuvre-jében ez a magasabbrendű költészet, és milyen mértékben mondható humánus hangúnak művészete, amelyben az élet kilátástalansága és kegyetlensége játsszák a primet Regényei és drámái elidegenedett világában eluralkodik a pesszimizmus; az eseménytelen létben tér és idő elmosódik, jelen, múlt és jövő összefolynak, elveszítik értelmüket éppúgy, mint ahogy a szó, a beszéd ls elveszíti, mert nem arra szolgál, hogy az embert társaival összekösse, hanem arra, hogy a nyomasztó lét elviselhetetlen reménytelenségét jelezze. A világhírét megalapozó Godot-ra várva című tragikomédiájának két ágrólszakadt csavargója, Estragon és Vladimír, valamint az uraskodó Pozzo és ijesztően feltarisznyázott szolgája, Luky egy sivár pusztaságon átvezető országúton csetlenek-botlanak, mintha bohócok volnának, akiket arra ítélt a sorsuk, hogy merész artistamutatványok szüneteiben tréfáikkal és bukfenceikkel szórakoztassák a közönséget. A cirkusz: a környező elsivatagosodott világ, amelyben a cselekvéstől megfosztott ember egyetlen érvényesülési lehetősége, hogy valakire várjon. Ez a valaki a hivő néző képzeletében lehet akár az isten is, a materialista szemléletűben pedig a remény jelképes figurája. Alan Schneider, az első amerikai Godot-előadás rendezője, megkérdezte a szerzőtől, kit vagy mit jelképez a darab titokzatos, soha meg nem érkező Godot-ja. Beckett csak ennyit válaszolt a rendezőnek: „Ha tudnám, megmondtam volna magában a darabban". A Beckett-értelmezők ma már egyetértenek abban, hogy Godot az emberiség beteljesíthetetlen vágyainak szimbóluma. „Félreérthetetlen azonban — írja Mihályi' Gábor Beckettről szóló tanulmányában (Az angol irodalom a huszadik században, Gondolat, 1970, 94. o. j —, hogy Godot tg o a = isten / alakjában elsősorban a vallásos emberek naiv, személyes istenhitét parodizálja. Godot küldönce, a kisfiú, Vladimír kérdéseire válaszolva, gazdáját a bibliai szakállas Úristen mintájára írja le. Az Úristenhez hasonlóan Godot nem csinál semmit, s ugyanolyan kiismerhetetlen döntéseiben." Hajlandók vagyunk hitelt adni Mihályi megállapításainak, hogy Beckett iróniája az emberiség mítoszait veszi célba, a túlvilági megváltás lehetőségeit hirdető idealista vallások mítoszait, és a reneszánsz és a felvilágosodás racionalista, tanaiban gyökerező tökéletesedés- és haladás-mítoszokat. Beckettnek nincsen egyéni úton járó, önálló felelősséggel cselekvő hőse, az individualitás kihalt az ő világából, és — tegyük hozzá — egy olyan társadalomban él — és mond felette ítéletet —, mely háborús tűzfészkeket támaszt és azokat eloltani képtelen, mely agyontechnikaizált és ellentmondásokkal zsúfolt, nem ismer sem részvétet, sem olyan eszményt, amely a faji üldöztetést, mindenfajta diszkriminációt megszüntethetne, és nem ismer ember és ember közt hidat verő megértő szót sem. Beckett szemében az élet nem más, mint egy lassú enyészés; műveiben a rothadás képe mindenütt jelenvaló. Az élet kurta, egyedül a halál éjszakája hosszú. Rövid életünket azzal töltjük — így vallja Beckett —, hogy biztos halálra várakozunk. Filozófiája szkeptikus, mint ír honfitársáé, a Szent Johanna alakját oly utolérhetetlen művészettel megjelenítő G. B. Shaw-é, de szkepticizmusa ellenére él benne valami az Evangéliumok nagyszerűségéből és Krisztus fájdalommal teli alakjából is: VLADIMÍR A cipőddel mit csinálsz? ESTRAGON A cipőmet itt hagyom. I Szünet. 1 Majd jön valaki... aki éppolyan olyan mint én, de a lába kisebb, s boldog lesz a cipőmmel. VLADIMÍR Nem járhatsz mezítláb. ESTRAGON Jézus is úgy járt. VLADIMÍR Jézus! Mi közöd neked Jézushoz? Csak nem hasonlítod magad hozzá? ESTRAGON Egész életemben őhozzá hasonlítottam magam. VLADIMÍR Az más, ott meleg volt, jó élet. ESTRAGON Igen. S az embert egykettőre keresztre feszítettéi. Van-e halvány reményt keltő, tétova hitén túl még valami, ami az ember mélységes esettségét és kiszolgáltatottságát kifejező pesszimizmusát enyhítené, az illúziókat romboló világképébe világosabb színeket keverne? Színpadát groteszk humora olykor elviselhetővé teszi, és vannak jelenetei, melyekben mintha a szánalom érzése kerekedne felül. Ez a humor és a sajnálkozásnak ez a poézise, amely látszólag természetessé és elfogadhatóvá teszi a világot, helyenként enyhíti a Godot-ra várva két esett emberpárjának gyötrelmeit. Megtörténik például, hogy Vladimír egy váratlan pillanatban szükségét érzi, hogy megölelje társát. Estragon visszautasítja közeledését, aztán egymás láttán megremegve, hirtelen mégis összeölelkeznek, s egymás hátát csapkodják. íme: a pesszimista Beckett, a kétségek színpadi filozófusa mintha ebben a jelenetben megtagadná önmagát:' emberi közelség és melegség nélkül, társtalanul nem élhet az ember! A becketti színpad a nézőben könnyen ellenállást és viszolygást ébreszt. Almási Miklós a Beckett-kötet Tragédiák a szemétkosárban című magvas tanulmányában megvilágítja, hogy a Becketti színpad „csak az első pillanatban hat hátborzongató idegenségével, aztán fokról fokra familiárissá válik: valahonnan ismerjük a helyzet vázát, a fecsegés vulgáris közhelyeit, de még a rejtvényeket is, anélkül, hogy meg tudnánk fejteni. Beckett mesterien ért ahhoz, hogy ismeretlenségében is ismerőssé tegye a holdbeli tájat, véglényei közt folyó szócsatáit... mítoszait a köznapi élet banális tényeiből és mindennapossá koptatott tapasztalataiból építi, s ha mitikus voltukban megfejthetetlenek is maradnak, eredeti vázuk — mindennapi gyakorlatunkból — ismerős. Végül is a Godof-ban csupán a várakozás tartalma, valamint Pozzo és Lucky — színen kívüli — sorsa marad irracionális." Beckett nem fűz illúziókat az emberiség sorsához, * de pesszimizmusában van némi lírai mag, és van az ember vágyából és élniakarásából kovácsolt hit is, amely szenvedélyesen izgatja tragikomédiáinak rendezőit, és minduntalan arra ösztökéli őket, hogy optimista kicsengést adjanak az élet reménytelenségébe bele nem törődő alakjai szavainak. Nemrég a budapesti Madách Színház mutatta be tenyérnyi stúdiószínpadán Beckett O, azok a szép napok! című játékát. Vámos László a bemutató előtt adott interjújában rendezői felfogásáról beszél, mely szerint Beckett drámája az élethez ragaszkodás, az élni akarás és az életszeretet legszebb kifejezése. „Csodálatos költői alkotás" — véli Vámos. — „ ... A kiégett táj, a kopár domboldal, a természet és az emberi élet szinte teljes hiánya, a derékig, majd nyakig eltemetett hőssel jelentheti az egyes ember életének utolsó szakaszát, de az egész emberiség utolsó napjaira is utalhat. S ez a reménytelen helyzetű hős az utolsó pillanatig nem adja fel a reményt, kitart a legvégső pillanatig. A darab minden mondata az élet keresését, megtartását hirdeti — azért nem érzem reményvesztettnek és pesszimistának ezt a Beckett-drámát." Tolnai Klári, a tragikomédia Winnie nevű hőse híven követte a rendező intencióit, s az előadás egyik kritikusa — Pályi András a Magyar Hírlapban — mejegyzi, hogy a színpadon nem is annyira a Beckett-dráma előadása folyt, hanem egy másik: Tolnai ütközete Beckettel. „Egy nagy színésznő, miközben az író Beckett szavait mondja, élethalálharcot vív a filozófus Beckettel — az emberség védelmében." Alighanem némi igaza van Vámosnak, de még inkább a kritikusának, Pályi Andrásnak, amikor az utóbbi felteszi a kérdést: ki tudja, vajon a kétségbe, esés költészete is nem az emberért van-e? A kötet kitűnő fordításokban Beckettnek valamennyi színművét tartalmazza. Ismertetésemben főleg az 1952-ben Párizsban először színre vitt Godotra várva tragikomédiájával foglalkoztam, mert ez a mű minden erényével és korlátaival megmutatja a korszerű dekadens színház legjobbját, az abszutd drámaírás elindítóját és legkiválóbb művelőjét. „Műveim javát igen rövid idő alatt írtam meg, 1946 és 1950 között. Azóta semmit sem írtam, amit valóban értékesnek tartok. Francia nyelven írt műveim egy pontra vittek el, ahonnan már csak önmagam ismétlésére vagyok képes." Beckettnek ez az önvallomása felment, hogy az 1950 után írt tragikomédiáit is elemezzem, noha megítélésem szerint vannak köztük olyanok, mint az 1957-ben megjelent A játszma vége (Fin de partie), a játék (Play), de különösen az Ö, azok a szép napoki (Happy Days, 1961), amelyek ha nem is érik el a Godot színvonalát, korántsem jelentik Beckett szellemi vándortáskájának kiürülését. Beckett nehezen megközelíthető szerző, és valamely jelentősebb színművének megtekintése csak kevesek számára jelent eseményt. A jelek szerint különben drámái felett nem csupán nálunk, hanem Nyugaton is eljárt az idő, s ezen mitsem változtat az a tény, hogy Nobel-díjat kapott. Drámáinak magyar kiadása mindentől függetlenül hézagpótló hasznos tettnek bizonyul, miután Beckett sajátos írói magatartásával és keserű filozófiájával a pesszimizmus világképét tükröző — megismerést igénylő — fogalommá lett.