Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-10 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó
Frissen, tele optimizmussal siettem abban a textilüzletbe, ahol éppen ma három hónapja az egyik eldugott pult legaljában fedeztem fel azt az álomszerű, lila anyagot, melyre már évek óta vágytam. Miután alapjában véve optimista természet vagyok, biztosra vettem, hogy megtalálom. Hogy miért vártam ilyen sokáig, annak egyszerű a magyarázata: erre eddig soha sem futotta pénzemből, mert mindig más volt a fontosabb. Ma azonban, mindig barátságtalan, szinte ellenséges postásunk különösen mogorván állított be, ami mindjárt jó jelnek mutatkozott, ugyanis ha pénzt hoz, akkor még visszaköszönni sem szokott, sőt a borravalót sem köszöni meg, csak úgy szó nélkül távozik. Megszoktam már, hisz majdnem napi vendég nálunk, végre az a fő, hogy azért nem szokta eldobni a postánkat. Hát igen. Váratlan pénzt kaptam, régi adósságát törlesztette egy ismerősöm, amire már nem számítottam. Ezzel a „talált" pénzzel rohantam végre vegvenni a lila anyagot, s akkor a bolt bejáratánál összeütköztem Macával. Sápadt volt, felindult. Összefüggéstelen mondatfoszlányokban válaszolt kérdéseimre. Karonfogtam hát, és miután meggyőződtem, hogy nem a mentőkre, hanem megnyugtatásra van szüksége, rábeszéltem, jöjjön a közeli presszóba. Ott a kávé és cigaretta mellett elmondta, hogy fekete-fehér pepita szövetet akart venni, és mikor rámutatott a regálon elhelyezett tekercsre, a fiatal elárusítónő a pulton lévő barna-fehér pepitát tette elé azzal a kurta szóval — menynyit? Mikor megismételte, hogy a fehér-feketét kéri, azt a választ kapta, hogy az magasan van és nehéz, mit szekírozza, hisz az mindegy lehet neki. Elismertem, hogy az ilyen „vásárlás" nem a legjobb érzéssel tölt el, viszont nem szabad mindenben a rosszat látni. Gondol jon csak arra, hogy azért a rongyos ezerhatszár koronáért, amit átlag egy elárusítónő keres, nem emelgethet nehéz szövettekercseket akkor, amikor előtte fekszik lényegében majdnem ugyanaz az árú, csak éppen más színben, mint amilyet akart, meg hogy mindenkinek valami más kívánsága van, amit teljesítenie kell. Hát ez is bosszantó lehet. Viszont nekünk vásárlóknak, több optimizmussal kell élnünk, keresnünk a kellemeset a bevásárlás ban is, mert sokszor lehet ám örülni, csak meg kell találni ezeket az örömöket. Maca rezignáltán kézlegyintéssel félbeszakított és mondta a maga panaszait, miszerint ennek a pepita vásárlásnak olyan előzménye volt a villamoson, hogy nem is mondja el, mert nem akarja magát újból felizgatni. elárusítónőt elég komplikált vállalkozás. Mikor éppen szólítani akarom, villámgyorsan eltűnik a titokzatos raktárszentélybe, amikor meg úgy gondolom, meghallotta, amit kértem, eltűnik, 10—15 perc alatt visszajön egy darab cipővel és az az enyém, a szám is megfelel, ekkor túlzás nélkül mondhatom, olyan meghatódott boldogság fog el, hogy megvehetem (férjem szerint a méregdrága j cipőt. Nagyon alázatosan, hálálkodva köszönöm meg az elárusítónő szíves fáradozását, aki ugyan mintha azt mondaná — szóra se érdemes — hidegen elnéz a semmibe, de belátom, végre is nem azért van ott, hogy elemezze az én derűs hálálkodásomat. Így filozofálgatva kellemes várakozással beállok a sorba, a pénztárhoz, majd egy további sorba az árukiadáshoz, no és máris mehetek a villamosmegál lóhoz, ahol újabb öröm érhet. Maca csak nézett rám, olyan tekintettel, hogy félreismerhetetlenül rá kellett jönnöm, naiv bolondnak tart. Csak annyit mondott: — Mindez amiket itt mondtál gyerekes önámítás. Most már azonban mosoly volt ' a száján, kiittuk kávénkat és visszamentem a boltba megkeresni a lila anyagot. Már nem találtam ott. Maca kint várt, mert ahogy mondta: ide többé nem teszi be a lábát és diadalmasan azzal fogadott n nnn Cí3> I OOn,^F=í -SPšPi-n i ŕ tlJí M r /n 1 Láttam, nehéz eset Maca is, mert ő is azok közé tartozik, akik örökösen mérgelődnek, szapulnak mindent, elfelejtettek nevetni, pedig nem frázis az, hogy „a mosoly az élet sóhaja". Régi tapasztalatom, hogy a mosoly mosolyt vált ki. Ilyen elcsépelt, de nagyon igaz jelszavakkal akartam Macát meggyőzni arról, hogy meg kell keresni az élet apró örömeit, optimizmussal és egy kis ártatlan egoizmussal igyekezni az életünket szebbé tenni, mert például, micsoda kellemes érzés az, ha reggel a családi tanácson elhatározott székelygulyáshoz mindent megkapok, káposztát is, disznóhúst is, sőt még olylan tejfelt is, ami 'már nem folyós. Vagy boldogság az is, ha a kirakatba kinézett cipőt megkapom- Hogy ehhez egy kis kitartás kell, azt nem vitatom, mert a mindenkori tömegben megszólítani egy — hát csak nem képzelted, hogy három hónap után megkapod? Nem baj — feleltem —, majd kapok szebbet, ha lesz rá pénzem. Most gyere még velem, veszek a fiamnak egy inget. MARTINSZKY RÓZSI magyar könyvek •vy Pálvüigyi Endre Könyvek a vádlottak padján című figyelemre méltó munkáját 1970-ben adta ki a Gondolat könyvkiadó. „Arra törekedtünk —, mondja' a szerző —, hogy könyvünk ne csak érdekes olvasmányul szulgáljon, ne csak az emberi művelődés történetéből ragadjon ki néhány jelentős mozzanatot s nyújtson róluk hasznos ismereteket, hanem ezen felül alkalmas legyen arra is, hogy a felületes, elhamarkodott, tudománytalan általánosításokat helyes, az ideológiai harc igazi törvényszerűségeit tükröző ismeretekkel helyettesítse". A könyv öt fejezetből áll. Mindegyik fejezet egy-egy könyv, illetve könyvek történetével foglalkozik behatóan. Az első fejezet Helvetius De l'esprit című munkájának kálváriáját tárja az olvasó elé, a második fejezet A. Ny. Ragyiscsev az Utazás című könyvének történetét mutatja be, a harmadik fejezet alapjául G. Flaubert Bovaryné-je szolgált, a negyedik fejezet Ernst Haeckel Az ember származása és Linné főemlősei című könyvével foglalkozik, az ötödik fejezet pedig nem a vádlottak padjára, hanem a máglyára került könyvekről szól. Benedek István Három kisregény-e az Ember és a gyerek, a Három ing és a Kisvárosi történet et foglalja magába. A Három kisregény-t 1970-ben adta ki a Magvető Könyvkiadó. Az Ember és a gyerek tárgya eléggé szokatlannak tűnik, de talán csak annyiban az, hogy a történet valamennyi szereplője „ember". Igazi és tiszta szívű, csupa nagy betűs EMBER. A mesemondó Benedek különös szemszögből vizsgálja, hogyan egészítik ki egymást az ember és a gyerek. A Három ing című kisregényről így vall az író: „Bot Péter képzeletbeli szkizofréniás lélekrajzában rekonstruálom, mi történik szkizofréniás lelkében, amikor éppen „megzavarodik", vagyis amikor hosszú neuraszténiás, kényszeres előzmények után „kitör" rajta az őrület ..." A Kisvárosi történet főszereplője egy 16 éves fiú, aki tudni szeretné, hogy szülei harmonikusnak látszó családi életét mi borította fel. A szerelmek, szenvedélyek szövevényében csaknem eltéved, de a bátyja házassági terve által előidézett drámai összeütközés lerántja a leplet a hazugsáról. NAGY GÉZA Útban az arany diploma Tanító. Forgatom a szót, eszembe jut Gárdonyi fáklyája, amely önmagát fogyasztva világít másoknak. De eszembe jut Wolker fűtője is, hát eldobom a hasonlatot. Aztán szemtől szembe Hartmann Józseffel, a tanítóval. Derék ember, hetven éve ellenére fiatal. A kertből kerül elő, egyik öreg barackfóját vágta ki éppen - mégis csak múlik az idő. - Negyvenhét éve tanítok — mondja. Talán hoztam annyi gyümölcsöt, mint ez a kivágott barackfa. A „gyümölcsök" tablóképekről mosolyognak vissza. Eleinte szinte fürtösen, elvadult fa alig érett barackjaiként: az első fényképről százötvenhat mezítlábas lurkó néz velünk farkasszemet. - Ez még királyfiakarcsa — hangzik a legenda - tanítóságom első két esztendejét ött töltöttem. Nem volt könnyű annyi gyerekkel, önfenntartó, egyházi iskola voltunk, nem számoltak velünk állami költségvetések. Dunaszerdahelyre 1925-ben kerültem, azóta egyhuzamban itt tanítok. Helyzetem eleinte csak annyiban módosult, hogy tanulóim száma úgy a felére csappant. Dunaszerdahely akkoriban még sárfészek volt. Városiasodását csupán az utak mentén lerakott téglajárda s a 18 álló petróleumlámpa jelezte. - Jászberényben szerzett tanítói oklevelemet újabb diplomával bővítettem: Kassán szereztem képesítést az ipari iskolákban való tanításra. Sokáig az iparos tanonciskola igazgatója voltam, én vezettem be a szakosítást is hat tagozat megnyitásával. Tanítottam a polgári iskolában, a gimnáziumban, de nem hiszem, hogy van értelme mindezt felsorolni - a tanítók munkája aligha mérhető eredményszerű adatokkal. Úgy igyekeztem dolgozni mindig, hogy a kezem alól kikerült tanulók felnőttként is megállják helyüket. Néhány iratot vesz elő - a legújabb az Iskolaügyi Minisztérium dicsérő okleveleľ A magyar iskolák fennállásának 20 éves jubileumán kapta Józsi bácsi. - A magyar iskola újbóli megnyitására Dunaszerdahelyen 1950-ben került sor, Nyolc tanerővel kezdtünk, ez a szám a mai napig meghatszorozódott. Szörnyű volt a lemaradásunk, már-már az analfabetizmus veszélye fenyegetett bennünket. Sok tépelődés után tanfolyamot nyitottam a felnőtt lakosság számára, hogy minél előbb bepótoljuk a lemaradást. Szerencsés ötlet volt, az itt végzettek egészítették ki első gimnáziumunk osztálylétszámát. Akkoriban nagy volt a tanítóhiány, ezért úgynevezett hathetes kurzust szerveztem a munkásfiatalok átképesítésére, közben osztályfőnöke voltam a felsőbbfokú iskolai munkát lehetővé tevő pozsonyi abituriens tanfolyamnak is. Gond tehát volt éppen elég, de az ilyen többletmunkára utólag mindig békés derűvel gondol vissza az ember. Mostani kollégáim közül huszonkettő az én egykori diákom - hosszú pólyafutásomnak ez sem megvetendő eredménye. A változásokról kérdezem, negyvenhét év tapasztalatáról : - Már említettem: a régi egyházi iskolák önfenntartóak voltak, a maiakat az állam finanszírozza. Ez kb. olyan különbség, mint amilyen a palatáblák s a modern segédeszközök között kimutatható. A mai diákok tudása sokrétű, gazdagabb - úgy gondolom, hogy egy jelenkori kilencedikes pompásan megállta volna tanítóként is a helyét az én régi iskolámban. Hiszek ezekben a gyerekekben, annak ellenére, hogy sok vád éri őket fegyelmezetlenségükért. Még sokáig beszélgetünk a tanítás problémáiról. Hartmann József szemében mosoly bujkál - elégedett. - Útban az arany diploma — mondja, s ez úgy hangzik, mint egy játékos, felszabadító akkord egy terhes szimfónia végén. A Jászberényi Felsőfokú Tanítóképző Intézet jutalmazza meg vele a kitartó munkájáért. Békés öregkort kívánunk Józsi bácsi. -cz-