Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-24 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó
S anyi a küszöb sarkában tilt egy gyalogszéken, vele szemben pedig, az ajtó másik sarkánál, csak úgy a padlón az apósa. Mindkettőjük combján géppisztoly feküdt, s már napok óta nem mozdultak el Őrhelyükről. Ha jöttek a gyerekek: apu, nagyapa, kész az ebéd. ők csak mordultak egyet, s a helyüket el sem hagyták. Benyitott hozzájuk Olga is, Sanyi felesége és szólt: — Meddig lesz ez így? — Én az iratokat megvédem — válaszolta Sanyi. — A szél el nem hordja innen. Meghalunk inkább, de ezek az iratok nem fognak sáros csizmák talpa alá kerülni. — Meghaltok? — Meg. — S most az ennivalót ide hozzam a küszöbre? — Ide. Sanyi apósa ráncos arcú kis vénember volt, civilben egyszerű portás. Sok olyan filmet látott már, amelyekben az ilyen öregek, mint ő, nagy hősök lettek. Meg persze az olyan fiatalok is, mint a veje. — Büszke vagyok rád — mondta az öreg Sanyinak —, amiért hősök lehetünk. Filmet csinálnak majd rólunk. Sanyi a vidéki város külső kerületének volt az anyakönyvvezetője és párttitkára mindaddig, amíg fel nem bolydult a világ. S ámbár őt senki le nem váltotta sem a titkárságról, sem az anyakönyvvezetői posztról, adott időben a lakására mentette mind az anyakönyvet, mind a pártiratokat. — Csakhogy vége lesz már — sóhajtott a felesége. — Nem leszel titkár, nem fogsz annyit elmászkálni ingyen. Nem tudom, eddig ís minek kellett? Kaptál érte valamit? Csak az időd ment el, amit a családoddal tölthettél volna. Ezernyolcszáz forintból tengődni öt embernek! Legalább most már felfogod ezt? És még papírokat meg fegyvert hoztál ide. Minek? — Megvédjük. — Megvéded te az eszed tokját I De azért odahozta neki Ofga az ebédet. — Mennyivel másabb lenne a világ — vélte az öreg —, ha nem szűzen kellene itt őrködnünk. Ha legalább csak egy korty italocska lenne, ami a nehéz őrségben levőknek mindenképpen kijár. Nem gondolod? — Gondolom — mondta Sanyi. — Hát akkor? — Hozni kéne egy demizson bort édesapámtól. — Hozzál. — Ki lesz addig az őrhelyemen? — Majd én itt maradok s fogadom, a pokol kapui nem vesznek erőt rajtam. De azért ültesd a helyedre Olgát is. Olga dünnyögve ült a Sanyi helyére, ebben az ügyben nem mert túl hangosan szólni, mert hiszen benne is volt egy kicsi félelem. Már akkor hallotta, hogy Pesten katonatiszteket meg párttitkárokat akasztottak. — Vigyázz magadra — suttogta, amikor Sanyi, géppisztolyát a vállára vetve s a demizsont a bicikli kormányára akasztva indulni készült. — Vigyázz magadra. — Legfeljebb mártír leszek — válaszolta Sanyi. S ment. A külvárosban az emberek köszöntek neki. Nagy mosollyal és nagy kalaplengetéssel köszöntek, mert szerették őt, és közéjük valónak tartották. ö azonban a kalaplengetésben fenyegetést érzett, a hangos köszönésekben gyanús kiáltásokat, s oly erővel hajtotta a bicikli pedálját, hogy megizzadt bele. Még szerencse, hogy az apjáék nem laktak túl messze. Mindjárt a város határában levő szőlőtermelő szövetkezet területén állt a házuk, és a Sanyi apja ott pincemester volt. Mégsem ért el egyhamar hozzájuk. Mert ahogy ment, mintha menekülne, és hajtotta a kerékpárt a domboshomokos úton, egyszerre csak észrevette a tömeget. Az ő,városukban addig nem voltak tömegmozdulások, de a környéken sem. Most pedig látta. A szövetkezet egész tagsága ott volt. Hatalmas akarattal rohantak, űzve egyetlen embert, akiben Sanyi felismerte jó barátját, a szövetkezet elnökét s a kerületi pártbizottság értelmes tagját. Majdnem meztelenül szaladt a tömeg előtt az elnök, csupán egy kicsike gatya volt rajta. És ekkor Sanyi megállt és megdöbbent. íme, a felbolydult világ, gondolta. Kerékpárját az árokszélre dobta. Géppisztolyát leemelte a válláról, kibiztosította és a szaladó elnök meg az őt üldöző tömeg közé vetette magát. GALAMBOS LAJOS: (MNK) KICSI — Vissza! — ordította. A tömeg még nem nagyon vette őt figyelembe, csak kiabált és törtetett előre. — Utána, utána! — Fogjuk meg s vigyük! — Odaállítjuk és igent kell mondania! — Ha nem, kitapossuk a belét! Sanyi megemelte a fegyvert és kiáltotta: — Vissza a szentségit! A tömeg döbbenten torpant meg és a szószólók szóltak: — Sanyikám, mi bajod velünk? — Visszal — Sanyikám, hét mit akarszt te tőlünk, bántottunk? — Vissza, mert lövök! — Az elnököt űzzük, s nem téged. — Az nekem annyi, mintha engem űznétek. — Megmagyarázzuk. — Nincs magyarázat. Ha két percen belül el nem tűnik mindenki, a szakramentumot is agyonlövöm. — Sanyikám, ne légy bolond. — Ti vagytok bolondok. Igy hát megfordult mindenki a fegyver elől, s ment vissza. Szeme sarkából megfigyelte Sanyi az elnököt is. Sikerült eljutnia amúgy gatyásan a szövetkezet központjába, s ott magára zárhatta az ajtót. A domboldal kiürült. A szőlőtőkék változatlan nyugalommal álltak az októberi kék ég alatt. A fürtök lecsüngtek pilledten és aléltan, mint akik várják, hogy jaj, szakítsák már le őket. Mert nehéz csüngeni. A csüngéshez már fáradtak és érettek vagyunk. Must akarunk lenni. És bor. Jó bor. Sanyi villámgyorsan töltette meg az apjával a demizsont. Nem beszélt semmit, csak toporgott idegesen. Mert sejtette, mi lesz most már itten. A tömeget ugyan elkergette. A barátját megvédte. Most már nemcsak a pártiratokért és az anyakönyvért, most már az elnökért is neki kell szenvednie. Tudta, hogy a tömeg hamarosan őt fogja megostromolni. — Legyen — mondta az apjának. — Iszunk otthon egy pohárral, s legyen. Ahogy rendeltetett. Nem félek. S hazament. Olga az ő őrhelyén, a széken zoknikat stoppolt. — Menj innen — mondta neki. — Most már igazán nehéz a helyzet. Vége. Mindjárt jön az ostrom. Olga kiment. — Apám — mondta Sanyi az apósának — immár készüljünk fel. Nem sok az idő — Igyunk előbb — vélte az öreg — Igyunk. Hát ittak és vártak. A géppisztoly az ölükben nyugodott. — Mindez nem baj, fiam — bölcselkedett az öreg. — A helyünket megálljuk s meghalunk, ha kell. Hősök leszünk és filmet csinálnak majd rólunk. Nagy dolog. — Én már megmentettem egy embert. — Kit? — Az elnököt. — A történelem följegyzi, fiam. Kár, hogy nagyobb hős leszel, mint én. És ittak és vártak. És Íme, nem telt bele sok idő, a tömeg megérkezett a házuk elé. Mind ott voltak a szövetkezetiek, s minthogy a Sanyiék kapuján nem volt csengő, ütni és rugdalni kezdték az udvari ajtót. — Nyissák kii — Gyere elő, drága Sanyikám. Sanyi töltött még az apósa poharaba és a magáéba is, aztán koccintottak és ittak. — Ne haragudjon rám, apa, ha valaha megbántottam volna. — Nem bántottál. — Most harcolnunk kell. — Harcolnunk, amíg élünk. A tömeg rugdosta a kaput, és kiabált odakint: — Sanyi, tán nem mersz kijönni? — Csak terád várunk! Most már Olga is félt. Bejött és mondta Sanyinak: — De hisz te jó titkár voltál. — Persze. — Jó anyakönyvvezető. — Persze. — Miért akarnak bántani? — A világ bánt általuk. Ne félj. Csókolj meg és emlékeztesd majd a gyerekeket, hogy igaz ember voltam. — Emlékeztetem. — Menjetek a kis szobába. Mi harcolni fogunk, de csak ketten vagyunk. Olga megölelte őt, és aztán sírva kiment. Odakint már ütötték és verték a kaput. — Meg kell halnunk? — kérdezte az öreg. — Meg. — És én valóban lőjjek? — Valóban. Az öreg szipogott: — Nem rzeretném, fiam. Mindet ismerem. Nem lehetne előbb tárgyalni velük? Ittak és megtárgyalták ezt a lehetőséget. — Kimegyek — mondta Sanyi. — Megtörténhet, hogy nem akarják azonnal sárba tiporni az iratokat. — Majd én fedezlek. — Honnan? — Bebújok a fáskamrába és a kicsi ablakon majd kinézek. Ha nem tudsz dűlőre jutni, lövök. — Jő. Az öreg megint gondolkodott: — És ha nem az iratokat keresik? — Hanem? — Ha az elnököt, akit megmentettél? — Egy és ugyanaz. így rendezték el a dolgot. Az öreg kiment a fáskamrába, Sanyi pedig elindult a csengő nélküli kapu felé. És megnyitotta a kaput. Nem sok híja volt már úgysem, hogy be ne törjék — Mit akartok? — kérdezte. A tömeg jó hangulatban volt, bokrétás kalapjaikat lengették, és kórusban válaszoltak: — Téged. — A házamat nem bántjátok? — Nem. — Családomat, iratokat, semmit? — Semmit. — Csak engem? — Csak téged. — Vigyetek akkor — mondta a tömegnek Sanyi. Megragadták, és egy bokrétás konflisra tették. Sanyi látott mindent és remélte, hogy az apósa közbeavatkozik. De hiába remélt. Az öreg hiába nézte a kicsi ablakból a jelenetet, fegyverét nem merte használni — talán nem is tudta —, csak leült, amikor Sanyit begyömöszölték a kocsiba és sírni kezdett. — Jaj nekünk — sírta. — Elveszünk. Nem leszünk mi már hősök. Mert nagyon félünk. Sanyi pedig ült a konflisban és látta, hogy a fegyvert nem vették el tőle. — Majd elveszik — gondolta. — Mielőtt agyonlőnek vagy felakasztanak, majd elveszik. S utazott. Bokrétás kalapokat látott meg danoló legényeket. Jól van, gondolta, majd így akasztanak. Ebben már semmi visszavonás nincsen. Befejeztük. Mindjárt odaérünk a térre. Apa jől mondta, hősöknek kell lennünk. Harcoljak-e még ezért? Lőjjern-e ki a tárat? Olyan mindegy, hogy kilövöm-e vagy sem. Mindenki úgy sem hal meg. Egyedül vagyok velük szemben. Az apósom nem lőtt, amikor betuszkoltak a kocsiba. De vajon tőlem, tőlem miért nem vették el a fegyvert? Talán mert ittak? Talán mert nagyon-nagyon jó kedvben vannak? Elfelejtették? Vagy talán fegyverrel a nyakamban akarnak felakasztani? Odaértek a kerületi tanács székházának terére. A tömeg még mindig ordított. — Hát itt — gondolta Sanyi. Kereste az akasztófát. Ne öljetek meg, szerette volna mondani, én szerettelek benneteket mindig, soha rosszat nektek nem tettem. Miért öltök meg? Ámbár gondolta újólag, csak öljetek meg. Hős leszek én, ti meg senkik: Bűnösök lesztek ti, akiket majd a pokolba küld a törvény, öljetek meg, ha úgy tetszik, a világ olyan ma már, hogy mindenképpen hős leszek. De a téren akasztófát nem látott. Megragadták őt és kivették a kocsiból. Vitték a téren át a tanács kicsinyke székházába. — Hát jó, majd ott halok meg, ahol dolgoztam — gondolta. — Ogy látszik, hogy most ez a módszer. Körötte vidám volt a tömeg, de ő ezt nem vette észre, örülni mindenkor lehet: halálban is, menyegzőben is, gyermekszüléskor is... Örülni mindenkor lehet. — öljetek már — mondta. A tömeg dalolt és azt kérdezte: — Miért? Bevezették őt a házasságkötő terembe és látta, hogy ott van egy kicsi kis gatyában az elnök, meg Rozi, az 6 unokatestvére. — Rozi — mondta. — Gyermekem lesz tőle — mondta az elnökre mutatva. — De feleségül venni nem akart. Holott mind az egész tagság már úgy akarta. — Azért űzték? — Azért. — Rajtakaptak? — Éppen rajtam volt, amikor rajta kaptak. — Nem akarták az elnököt megölni? — Házasságot akartak. — Engem sem akartak megölni? — Miért akartak volna? Te szentesíted a házasságot, Sanyikám, nem? Az elnök ott állt gatyában és Sanyi kérdezte tőle: — Szereted ezt a lányt? — Szeretem. — Akarod feleségül? — Most már muszáj. — Eddig miért nem akartad? — Jaj, az Istenit, egy férfi hogy kérdezhet ilyet? Sanyi nézte őket és állt. — Eskess — zúgta a tömeg. És hozták neki a nemzetiszínű szalagot. De még akkor sem akarta elhinni. — Biztos, hogy nem akartok kivégezni? — Eskess. S akkor ő szomorúan letette a géppisztolyt, felvette a nemzetiszínű szalagot és hozzákezdett az elnök, meg Rozika örök hűségének megpecsételéséhez. Csak az fájt neki, hogy nem lett mártír. És Immáron várni kell a Roziék boldogságának elmúlására, meg ki tudja még, milyen időkre, hogy mártír legyen. Hazamenve, azt mondta apósának: — Nem lettem hős. De az öreg megivott egy pohár bort és derűs felhővel a homlokán, magát is mentegetve, kajánul mondogatta: — Mindenki hős.
