Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-24 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

Szitási Ferenc: PiROSSZEMŰ LÁNY M

ár messze bent jártunk a határban, amikor István bácsi pödörített egyet bajusza lombján. Buja volt még az, pedig az ido hava már jócskán bemeszelte. Tekintetében felolvadtak a hullámzó búzatáblák kalászai, arcán a két vörös folt izzani kezdett. Az volt az érzésem, hogy a nyáresti vérét hullató nap lopakodott oda, amely bordó sugaraival leereszkedik a földre, s betakarja a láthatár félgömbjét. Nem volt véletlen ez az elképzelés, hiszen már alkonyodott. A fák levelei lassú remegésbe váltottak át. Az átmenti füvek lábunk felé hajoltak, hangtalanul hullott rájuk a harmat. — Az a három fa még most is ott áll — mondotta. Hangjában remegést éreztem. Már valahol hallottam a történetről, de pontosan nem emlékeztem rá. Még jobb, ha az ember azzal éli át az eseményt, akivel megtörtént. Nem azért, mintha fájdalmából egy kicsit is el akartam volna lopni, de olyan fajta az ember, hogy szívesen emészti magát mások bajától. — Még akkor fiatal voltara, s tudja, a parasztgyerekek vadul szeretnek. Ö meg olyan volt mint egy csillag: világított felettünk, szeméből meg olyan hatalom áradt, hogy nem volt törvény azt megsemmisíteni. Meg mibennünk sem az angyal lakott, aki csak parancsra vonja magához az áldozatait. Gerlés Dani mindig a szemével kereste érő almányí melleit. Pirosszemü ezt nem szerette. Azért hívtuk őt Pirosszeműnek, mert világított a tekintete. Este, ha befejeztük a munkát, mindig félreállt és nézte a napot. A Nap pedig huncut volt, s olyankor a szemébe költözött. Mí, akik lopva figyeltük a furcsa játékot, úgy láttuk, hogy egyre pirosabb lángú tüzek lobognak szemében. így még jobban tetszett. Jó volt közelségében dolgozni, mert ilyenkor az ember nem a fárasztó munkára, hanem a teste elevenségére gondolt. Ez volt az a csodaszer, amely még ma is elkábítja véremet, ha rágondolok. Itt megállt. Nyelt egyet. Aztán tovább faragta a történet botját, s én magam előtt láttam mindent. Egyszer, amikor az égre már apró lámpásokat akasztott az ébredő este, szólt a lánynak: — Pirosszemű! — No. — Várj egy kicsit! Hangjában a tudatalatti ősztönök feltámadása érződött. — Mit akarsz, Pista? — Ügy is megtudod, ha nem kérdezed. — ???. Akkor megyek. — Ne, vál j! A lány látta Pista hamuszín arcát, s érezte, amint a fiú keze felé nyúl. A fiú ajkai összezárődtak, mint két egymásba illeszkedő kapocs, s nem jött ki hang a torkán. Pirosszeműben is felparázslott az érzelem. Me'íle a kék vászonblúzt fel-felemelte. Csak a mozdulatokkal beszéltek, amelyeket a sötétség víz-kék lombbá olvasztott össze. Gerlés Dani és társai már jól elől haladtak. Pirosszemüék még hallották az egyforma lépéseket, ahogy elnyeli azokat az út puha teste. Nem is gondoltak már rájuk. Leültek az útmenti gyöpre. Pista a kezét Pirosszemü vállára tette. A lány érezte karjának súlyát, de nem tűnt neki nehéznek. Aztán nézték egymást, mint két virágzó fa, melynek egymásra illatot lehelnek, s szirmaik teste összeér, de nem tudtak felfogni a valóságból semmit, csak az érzékeik tornyaiban harangoztak a csókok, amelyek Pirosszemü egész testét elborították. Aztán még sokáig feküdtek. Mellettük a mezei katáng égszínkék szirmait tisztára fürdette a boldogságuk. Gerlés Dani megérezte Pista hiányát. Körülnézett, de nem látta sehol. Agyában felébredt valami. Először csak úgy érezte, hogy ártatlan .kíváncsiság az egész. Aztán szemével Pirosszeműt kereste. Tudta, hogy mindig csak utánuk lépkedett, sohasem vegyült el közöttük, de le sem maradt, hogy érezze a biztonságukat. Megállt. Hallgatózott a sötétben. Nem hallott semmit, csak a tücskök szaggatott muzsikáját keverte lázító zenévé fülébe a szél. Várt. Ereiben meglódult a vér. Fényes tükröt látott maga előtt, a tükör alján pedig zöld gyepet es négy világító szemet: Pirosszeműét és Pistáét. Lábai viszszafelé lódullak, nem tudott parancsolni nekik, s azok egyre jobban szaporázták, fogyasztották a távolságot. Tenyere ököllé keményedett — s mint a villám, mely először felkúszik az égre, hogy annál nagyobb lendülettel zuhanjon a földre — s akaratlanul is a magasba lendült. — A többit már kitalálhatja. Nem szóltam. — Sötét volt, Gerlés Dani helyettem őt vágta fejbe. — S meghalt? — Mire hazavittük füléből mér folyt a vér. Három nap múlva eltemettük. — S Gerlés? — Kútba ugrott. Szégyellte a gyávaságát, azt mondták. Gyúrók Éva rajza Aztán még beszélt tovább, de én már csak a szája mozgását figyeltem. Minden mozdulatában éreztem a fájdalmat, melyet apró fürtökként akasztanak le a szavak a szívéről. — Minek magának a ló? — Értse meg, megtakarítottam egy kis pénzt és lovat akarok venni. Városi közlekedési eszközzel már nem járhatok munkába, nem bírják az idegeim. Gépkocsira meg nem elég a pénzem. Egyszóval a ló megfelel anyagi lehetőségeimnek. — Hm. Maga valahol messze lakik a várostól? — Dehogyis! Közvetlenül a nagyállomás mellett. — Hol dolgozik? — A múzeum közelében. — Hm. Egyszóval bikficeknek néz bennünket, mi? — Egyáltalán nem. — Mi magának nem adhatunk el lovat. — De igenis eladhatnak. Áttanulmányoztam az összes paragrafusokat. Előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek eladni. Legfeljebb csak húzzákhalogatják az ügyet... — A lő megijed a zajos utcai forgalomtól. — Ezzel is számoltam. — Hm. — Hát gondolják meg. De miért ütköznek meg ezen ennyire? — Nem tudom megérteni magát. — De ez nem is lényeges. A lóra nekem van szükségem, és nem magának. — Hát rendben van. • • • Hej, mirsoda nagyszerű reggelre ébredtünk. Csendesen szitált az eső. Már a nap is kikukkantott. Az udvar, ról friss levelek illata és a lovam szaga áradt. Már megcsutakoltam és jóllakattam. Megnyergelem. És ehhez igazán értek. Nemcsak a jogi előírásokat tanultam egy évig, hanem lovagoltam is. Természetesen ehhez tiozzátartozik a nyergelés. A legfontosabb dolog jól meghúzni a szíjakat, különben lecsúszik és fejjel a ló hasa alá esem. Tehát jő szorosan húztam a szíjakat, még az ujjam se bírtam á!á dugni. Klap, klap, klap... Ez aztán a gyönyörűség! Rá se ránts lovacskáni! Hogy a szomszédok kinevetnek? Ostobák. Látod, ez egy autő? No, no csak ne félj! Eleinte mellékutcákon fogunk járni aztán majd megszokod. Füttyszó. — Kérem az iratait. Jevgenyij Ty erescsen ko: — Tessék. . — Hová megy, és hol szerezte ezt a lovat? — Munkába megyek. A ló az enyém. Az én magán közlekedési eszközöm. • — Kérem kövessen! Természetesen a rendőrőrsre. Engem azonban egy cseppet sem lepett meg, számoltam vele. Az irodában a közlekedési felügyelő faggat: — Hát ez meg mi? — A hajtási engedélyem. Nemrég kaptam. Minden a legnagyobb rendben van. — Ember, ne csináljon úgy, mintha ütődött lenne. — Az érvényben lévő közlekedési szabályok szerint közlekedem. Elkerülöm azokat az utcákat, ahol a lovasjármű be van tiltva. — Ne vicceljeni — Nem tréfálok. Betartom a közlekedési szabályokat. Áttanulmányoztam rengeteg szakirodalmat. Tisztában vagyok azzal, hogý nem sértem meg sem az előírásokat, sem a törvényeket — Hát idehallgasson. Ma már csak a milícia díszegységei vonulnak fel lóháton bizonyos ünnepi alkalmakkor. Polgári személyek már vagy harminc éve nem közlekednek lóháton a fővárosban. — Elmehetek? — Hogy gondolja? — Pedig én továbbra is lóháton fogok járni a munkába. Maguk nagyon jól tudják, hogy ezt nem tilthatják meg. Klap, klap, klap... Rá se hederíts lovacskáml Nekünk van igazunk, és az a fő. Ha a törvény mi mellettünk van, nem kell félni semmitől, ezt elhiheted nekem. Mit bámulsz úgy rám? Meglátod egy-kettőre megbarátkozunk, ígérem, hogy otthon mindig meleg és tiszta helyed lesz. Idefigyelj! Ebben a házban dolgozom. Itt a gépkocsik között megvársz. Ha túlságosan berregnének dudálnának, oda se figyelj! Mákszemnyi eszük sincs. Ne érezd magad közöttük elhagyatottnak. Ne felejtsd el, hogy munka közben is gondolok rád. tgy ketten leszünk, könnyebb lesz. Egyszóval ne unatkozz! — Miféle cirkuszt csinál Itt? Ez meg milyen újítás? — Bocsánat, hol? Itt? — Igen itt, a munkahelyen. — Igazán nem értem, miről beszól. — Az egész hivatalát feje tetejére állította. — Bizonyára a lovamról beszél, nemde? De hiszen kint hagytam a ház előtt. — Idehallgasson, beszéljünk okosan. Foglaljon helyet. Rágyújt? — Köszönöm. — Egész nyíltan akarok magával beszélni. Semmi kifogásom nincs maga ellen. Egyik legjobb dolgozónk. De mi az ördögnek különcködik. Milyen ember maga, hogy Ilyen vad dol. gokat süt ki? — Hisz én ezzel senkinek nem ártok. És talán azzal is egyetért, hogy ez nem befolyásolja munkateljesítmé" nyemet, sőt. — Magának elment az esze. — Hozhatok igazolást a pszichiátertől, hogy . .. — Talán azt akarja mondani, hogy mi vesztettük el az eszünket? — Kérem nyugodjon meg. — Sajnos a munkából nem dobhatom ki... — Igaza van, a törvény mellettem van. — Ô, szent ég! — Ne vegye annyira a szívére ... Nézze, csak elhoztam azt a munkát, amit rám bízott. — Munkát! Munkát! Ha legalább valami léhűtő, huligán lenne! No megint itt vagyok lovacskáni, véget ért a munkanap. Nem fárasztott ki az ácsorgás? Nem baj, majd megszokod. Vasárnap kirándulunk a városból, nagyon szép helyeket ismerek. Tudod ma nekem rontott a főnök .. Hogy ezek az emberek miért képtelenek megérteni az egyszerű, hasznos és jó dolgokat? De erről majd még elbeszélgetek veled, jó? Klap, klap, klap ... SZ. B. fordítása