Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-24 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

SZÁLLJ GONDOLAT ARANYSZÁRNYON... Mielőtt az óra elütötte volna a hajnali hármat, elszállt utolsó leheiete s örökre elapadt az a kis patak, mely halhatatlan dallamokkal teli nemes szívét 88 éven át hajtotta. A század első évének első hónapjában, január 27-én történt mindez, mikor az aggastyán Giuseppe Verdi eltávozott az élők sorából. „Elrendelem, hogy a temetésein egyszerű legyen, s napkeltekor vagy az esti Ave Maria idején, ének- és zene nélkül történjék.. " Végakaratának szavai ezek s be is lettek tartva. Három nappal halála után a ködös hajnali órák ünnepi csendjében mélységes áhítattal kíséri utolsó útjára a legszűkebb családi és baráti kör, hogy a milánói központi temetőben, hitvese, Giuseppina Strepponi mellé helyezzék. Egy hónappal később azonban — és ez ellen már nem tiltakozhatott — Giuseppe és Giuseppina Verdi koporsóját áthelyezik az általa alapított zenészotthon, a „Casa de riposo" kriptájába, ahol azóta is, immár 70 éve alussza álmát az olasz opera koronázatlan fejedelme. De ezen az útján már ott volt rajongó közönsége és sírját százezrek vették körül, miközben a Phanteon lépcsőin mintegy kilencszáz énekes és zenész Toscanini pálcájának Intésére rázendít első sikert hozó művének, a Nabuccó ma is töretlen népszerűségnek örvendő kórusára: „Szállj gondolat aranyszárnyon . .." A nyolcvannyolc éves életút azonban nem vol: mindig a diadal rózsaszirmaival behintve, hanem gyakran ott voltak a megpróbáltatások, a küzdelem és a lelki vívódások tüskéi is. Már maga a7 elindulás is Ilyen volt. A Pármától pár kilométernyire fekvő kis falucskában született, mely ma is a Le Roncole nevet viseli, 1813, október 10-én. Nagyon egyszerű földműves sorból származó szüleinek kis szatőcssággal egybekötött kocsmája volt. Itt, Párma környékén, a nép a zenét minden más szórakozás fölé helyezte, nem csoda, ha a kis kocsma falai gyakran visszhangozzák a szebbnél szebb népdalokat. És így talán Itt és ekkor „raktározódtak" el ezek a melódiák fogékony gyermekleikében, hogy aztán alkotófantáziájának hajszálgyökerei egy egész életén ebből a kiapadhatatlan forrásból merítsék életét adó nedvüket. Környezetében a zene iránti vonzódása hamar ismeretessé lesz s így apja, Carlo Verdi, meglepi egy kéz alatt vett ócska asztalformájú spinéttel, melynek kezelésére a falucska öreg orgonistája oktatja. Az ifjú Verdi rövidesen a szintén közeli bussetói gimnázium növendéke lesz. Itt ismerkedik meg az irodalommal, melyet szintén nagyon szeret, de továbbra is a zenéért rajong. Mikor egy alkalommal az orgonistát kell helyettesítenie, sorsa meg is pecsételődik. Rövidesen tagja lesz a helybeli zenekarnak, melynek fő pártfogója — majdani apósa — a likőrgyáros Antonio Barezzi. Ebben az időben már bőven komponál alkalmi darabokat is, melyek arra ösztönzik, hogy további tanulmányait a milánói konzervatóriumon folytassa. Az otthoni szűkös viszonyokra való tekintettel azonban probléma még számára a létfenntartási költségek biztosítása, de ez ls megoldódik, mert azt részben maga Barezzi biztosítja. A szépen elképzelt terv azonban Kevésnek bizonyul és a milánói konzervatórium az első komoly csalódása a- tizenkilencéves fiatalembernek. Itt derül ki ugyanis, hogy bár zenei adottságai rendkívüliek, felkészültsége azonban messze elmarad a nagynevű intézmény hasonló korú növendékeitől. Felvételi kérelmét tehát elutasítják, hogy megszülessen a sors ama iróniája, mely szerint az a zenészképző intézmény, mely ma Verdi nevét viseli, névadóját sohasem részesítette oktatásban. De van az intézetnek egy tanára, návszerint Vinzenzo Lavigna, aki felismerve a jelentkezőben a sunnyadó zsenit, magánúton vállalja oktatását. Főleg zeneszerzéssel foglalkoznak, miközben a növendék szorgalmasan látogatja a Teatro alla Scala előadásait, melyekei gyakran tanára is vezényel. Lavigna által tesz szert széles körű ismeretségre a színházi és kiadói körökben egyaránt, melyek aztán végigkísérik egész pályafutásán. Miközben még javában folytatja milánói tanulmányait, Bussetóból híre jön, hogy megüresedett a városka karnagyi és zenemesteri állása. Barezzi elképzelése ideális, mikor ebben a minőségben leendő vejét szeretné látni. Az állást Verdi meg is pályázza, de ezzel a pártoskodás ádáz lavináját zúdítja magára és Barezzire. Évekig tart, míg kinevezésére sor kerül. Márpedig ez abból a szempontból is fontos, hogy csak ezután kötheti meg régen tervezett házasságát Margherita Barezzivel. Házasságuk a boldogság jegyében indul s miközben felesége leánygyermeknek ad életet, Verdi is megalkotja első, egész estét betöltő színpadi művét, az „Obertót." A bussetói kicsinyeskedő és örökös intrikus viszályokkal teli élet hamarosan kedvét szegi a fiatal mesternek s így nem csoda, hogy mikor megvalósulóban látja Obertójának színrevitelét a milánói Scalában, családjával együtt, mely akkor már egy fiúcskával is gyarapodott, áttelepül a Lombard fővárosba. Az Oberto sikeres bemutatója további szerződés forrását jelenti, miközben a tragédia vészfellegei ülik meg a kis család életét. Először leánykája, majd a kisfia is meghal. A „Pünkösdi királyGIUSEPPE VERDI ság" című vígoperájál írja, mikor alig négyéves házasság után felesége is az agyhártyagyulladás áldozata lesz. Ezek után nem csoda, hogy bár vígoperája színpadra kerül — mintegy követve a címben rejlő mondanivalót — csupán egyetlen egyszer került színre. Ez az előadás azonban elég volt a csúfos bukáshoz, és ahlioz, hogy szerzője a depresszió mélypontjára süllyedjen. De hogy mennyire igaz a fizika törvénye a hullámvölgy mélypontját követő emelkedést illetően, átvitt értelemben Verdi életében is bebizonyosodott. A Sca'ia vállalkozójának, Merellinek, rábeszélésére elolvassa azt a bizonyos szövegkönyvet, mely témáját Nabukonodozor király bibliai történetéből meríti. Elolvassa és ezzel egyben csatát nyer. Nem tud többé ellenállni a téma vonzásának és lázasan komponálva megszületik műve. És mikor 1842. március 9-én először elevenedik meg Nabucco históriája a Scala színpadán, és először zendül fel a rabságban sínylődő zsidók szabadságvággyal telített kórusa, a „Szállj gondolat aranyszárnyon ...", a közönség lelkesedése nem ismer határt és a komponista is idővel megállapítja: „Ezzel az operával kezdődött meg művészi pályafutásom ..." Tgen, így igaz. A Nabucco a Scala évadjának legsikeresebb darabja, rövidesen meghódítja a félsziget valamennyi jelentős színpadát. A siker titka pedig egyszerűen abban rejlik, hogy gyönyörű dallamaival és ragyogóan megszerkesztett együtteseivel az olasz nép lelkében élő osztrák zsarnokság elleni szabadság vágyának szimbólumát fejezte ki. A Nabucco megtörte hát a 'varázslatot és megnyitja Verdi életművének első hatalmas és sikeres fejezetét, melynek egyes láncszemei olyan művek mint „A lombardok", az „Ernani", a „Két Foscari," az „Attila", a .Macbeth", „A legnanól csata", végül pedig a Schiller-színjáték zenébe öntése a „Luisa Miller". Ebből a láncvonalból különösen a Macbeth emelkedik ki, mely Shakespeare-rel való találkozásának első gyermeke és fiatalkori művei legkedvesebbike. Zenei szempontból közös tulajdonsága ennek a sorozatnak, hogy a hangsúly az önfeledt daloláson, tehát a vokális dallamvonalon van, melynek során szépen énekelhető és hatásos áriák, kettősök és buzdítóerejű kórusrészek váltogatják egymást zenekari kísérettel, melynek hangszerelése azonban még másodrendű kérdés Verdi számára. Művei tehát már egyértelmű sikert jelentenek és ezzel egyenes arányban növekszik honoráriumainak összege ls. Ez teszi lehetővé, hogy külföldre, így Londonba, Párizsba is ellátogasson egy-egy művének a bemutatójára, majd megvásárolhatja Bussető közelében Sanť Agáta-i birtokát, ahol később életénék javarészét tölti. De nem egyedül, hanem élettársával, a Nabucco első Ablgailjével, Giuseppina Strepponival. Peppina — ahogy majd öregkorában szólítja hitvesét, korának híres énekessztárja, kezdettől fogva szimpatizál Verdivel, majd 1859-ben hites felesége és nélkülözhetetlen élettársa lesz. De míg erre sor kerül, lázas egymásutánban születnek további, úgynevezett középső periódusának művel. A sort az első nagy romantikus hármas, a „Rigoletto", a „Trubadur" és a „Traviata" nyitja meg. A külsejében torz, de leányát annál jobban szerető bohóc, a cígányfiúként nevelt grófi sarj, valamint a híres kurtizán tiszta szerelmének históriáját Verdi már olyan zenei nyelven tolmácsolja, mely ugrásszerű fejlődést jelent elődeihez képest. Ez a zene már nemcsak dalol, de jellemez, hőseiről önálló portré, sajátos egyéni arcképet fest. És ezeknek a zene nyelvén megörökített drámai pillanatfelvételeknek következő nagy tablója az „Álarcosbál", melynek olyan, zseniális csúcsa van, mint a híres „kacagó kvintett", melyben az öt ellentétes gondolatot és vérmérsékletet képviselő egyén lelkiállapotát tökéletes egységbe tudja foglalni. De nem csák až egyes jeleneteket és jellemeket, hanem az egész művet olyan ízig-vérig színpadi és drámai játékká ötvözi, mely ugyancsak kevés zeneszerzőnek sajátja. A lázas munka, a színházakkal, énekesekkel folytatott állandó harc elképzeléseinek megvalósítása érdekében azonban meghozza gyümölcsét és Verdi pályája csúcsán áll. Már nem csak az olasz színházak — a Scala, a velencei Fenice, a nápolyi San Carlo avagy Róma — de a külföld is „Szentpétervártól Kairóig verseng egy-egy új Verdi-operáért. A prímet ezen a téren Párizs viszi. Az első „francia" opera a „Szicíliai vecsernye" még a korábbi periódusba tartozik ugyan, nielyet csak tízéves szünet után követ az erősen átdolgozott és megérlelt „Macbeth", hogy végül is a Nagyoperában szólaljon meg Schiller drámája alapján a francia szövegírók szerint a „Don Carlos". Az a „Don Carlos", mely megalkotta a legragyogóbb basszus monológot, Spanyol Fülöp vigasztalan, gyötrődő vívódását. „Majd alszom én, ha véget ér a kín..." énekli Fülöp és ugyanezt játsza majd zongoráján az agg Verdi ls, mikor már drága Peppinája nincs mellette s maga is készülődik utolsó útjára. De egyelőre még előtte áll az egyiptomi alkirály, Izmail pasa felkésére, melynek eredményeként, pont százévvel ezelőtt először csendül fel a kairói Olasz Operaházban Radames híres románca, a „Celeste Aida"... Igen, az Aida, melynek muzsikáját az írott szó eszközeivel méltatni szinte lehetetlen. Lehetetlen, mert mindaz, amit Verdi eddig műveiben alkotott, az ebben a műben summázva van benne. Az első taktustól az utolsóig töretlen vonalban dalol a legnemesebb Verdimelódia, a kísérőből egyenrangú partnerré fejlődött hangulatteremtő és kifejező erővel sugárzó zenekar fölött. És ezután az Aida után már csak egy mű van hátra — a „Requietn", Manzoni a szeretve tisztelt költőtárs emlékének gyászmiséje, ez vallásos ihletésű drámai képek sorozata. Aztán a hatvanegy éves Mester elhallgat, elnémul kereken tizenhárom évre. Járja Európát, jelen van bemutató számba menő felújításain, nagy szakértelemmel gazdálkodik Sanť Agátán, miközben Fülöp király gyanánt kínosan vívódik önmagával és kétségeivel. Kiírta magát..., Wagner utánzó lett..., vánáJa elapadt..., terjesztik széltében hosszában ellenséges hanggal irigyei. Ö pedig csak hallgat, de mikor elérkezik az az ideje, újjászületve előáll önmarcangoló vívódásainak eredményével, mely egyenlő a csodával. És ez a csoda címben kifejezve az „Othello", a pusztító szenvedély tragédiája. Aztán a diadalmas bemutató után — az Oberto és a Nabucco színpadán — újabb hallgatás következik. De ez a hallgatás már nem a vívódás nyomasztó csendje, hanem a derű és mosoly glóriájával beragyogott életbölcsesség megforgalmazása. Ekkor azonban már kereken nyolcvanéves és születendő müvével végső búcsút Int a színpadnak. És ez a búcsú — mely titokban inkább saját magának és Peppinájának gyönyörűségére íródik, mint a nyilvánosságnak — a „Falstaff". Othello — Falstaff. Verdi és Shakespeare megint találkoztak hát, de most az összekötő kapocs közöttük Arrigo Boito, a jeles zeneszerző, költő, szövegíró, és nemes barát. Az ő hármasuk szimbiózisából jött létre a kél legzseniálisabb mű, az operaszínpad legnagyobb költőjének legegyénibb alkotása. De újszerűségükben nem elszigetelt alkotások ezek, hanem egy életmű, a „Verdi-stílus" végső kikristályosodásának eredményei, ahol a zárt számok már szinte teljesen feloldódva szublimálódnak a végigkomponált felvonás egységes folyamatában, miközben a zenekar a tomboló viharból fokozatosan átmegy a csipkeszerűen finom és arisztokratikusan nemesen hangzó világba, megteremtve a szöveg és a zene teljes és ideális egységét. Befejeződött hát a színpadi alkotások sorozata. A befejezés pedig egy furcsa paradoxon, az az ellentmondás, hogy Verdi, aki ama balvégzetű vígjátékot kivéve csak vérgőzös sorstragédiát komponált, hattyúdalával a hazudozó és pozőr „hájas lovag" történetéhez nyúlva, maga is kacag egyet és utolsó nagy fugájában kimondja az örökös komédiás szentenciáját: „Nagy komédia az élet... ős mi, bohócok — magunkat kacagjuk ..." VARGA JÓZSEF