Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-06 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

WALTER JENS Néhány évvel ezelőtt, 1950 őszén közölték az újsá­gok a hírt, hogy a Santa Maria del Palatino temp­lomban tönkretették Luigi Florentini híres festmé­nyét, a Keresztrefeszítés-t. Abban az Időben épp Olaszországban tartózkod­tam, s mivel sajátos módon izgatott a tettes sorsa — egy pisai születésű hadirokkant, Carlo Pedrini tette tönkre a képet —, utánajártam az ügynek. Egy befolyásos római tisztviselő közbenjárására sikerült megszereznem a tárgyalási iratokat, s néhány tanú segítségével pontosan rekonstruálhattam az esemé­nyeket. Nyomozásom eredménye mindenesetre alaposan eltért a bírák felfogásától: ezért kérvényt írtam a legfelsőbb bírósághoz, s reméltem, hogy annak alapján megváltoztatják a Pedrini-per ítéletének in­doklását. Most már be kell látnom, hogy hasztalan remény­kedtem, tehát nincs más választásom, a nyilvános­sággal kell közölnöm nyomozásom eredményét. 1950. december 21-én Rómában börtönbüntetésre ítélték a Santa Maria del Palatino templom idegen­vezetőjét, Carlo Pedrini ötvenkét éves, pisai szüle­tésű férfit, mert — az ítélet indoklása szerint — „Luigi Florentini őrizetére bízott oltárképét gálád és aljas elhatározással késszúrásokkal és vágásokkal előre megfontolt szándékkal tönkretette". A vádlott, aki — nyilvánvalólag azért, mert más gondolatok foglalkoztatták — nagyon figyelmetlenül követte a tárgyalás menetét, amiért a tanácselnök többször ls figyelmeztette, nem tiltakozott az ítélet ellen, úgyhogy nem lehetett tudni, vajon megint nem figyelt-e, vagy igazán elismerte az indoklást, hogy tettét „aljas és gálád elhatározásból" hajtotta végre. Carlo Pedrini Pietro Pedrini pisai kerékpárkeres­kedő legidősebb fia volt. A szolgálatkész, ügyes s amellett jóakaratú és engedelmes gyerek már kora ifjúságában növelte apja bevételét: különböző ke­rékpáros mutatványokat tanult meg, s ezeket aztán este bemutatta az udvaron, apja üzlete előtt. Mikor Carlo nem gyakorolta a mutatványokat, a homályos kis üzletben üldögélt, figyelte a járókelők lépéseit, várta, hogy megszólaljon az öreg csengő, s arról ábrándozott, hogy egyszer neki ls lesz üz­lete, tizennégy kirakattal, méteres üvegtáblákkal, a távoli, sosem Játott fővárosban: „Carlo Pedrini ke­rékpárüzlete". De aztán kitört a háború, Carlo bevonult, s az Isonzónál egy ~ gránátszilánk megsebesítette a lábát. Mivel az olasz csapatok akkoriban súlyos vesztesé­geket szenvedtek, sebét nem kezelték kellőképp, gyulladásba jött, úgyhogy végül is le kellett vágni a lábát. Minthogy emiatt egyszer s mindenkorra le kellett mondania a mutatványokról, most már ke­rékpárüzléte sem érdekelte Carlo Pedrinit. Hiába beszélt az apja: Carlo szerint semmit sem ér az olyan kerékpárkereskedő, aki nem tudja tökéletesen a magasiskolát is. Amikor Carlo Pedrini 1920 tavaszán először bice­gett végig a főváros utcáin, már elfelejtette a tizen­négy üvegtáblás nagy üzletet. Az az állás foglalkoz­tatta, melyet egyik volt bajtársa közbenjárására az olasz oktatásügyi minisztériumban kapott. Carlo portás lett, s mivel bevált és bebizonyítot­ta, hogy körültekintő és megfontolt ember, két év­vel alkalmaztatása után kinevezték a Chieša Santa Maria del Palatino Idegenvezetőjének. Ebben a kis, klasszicista homlokzatú templomban Luigi Florenti­ninek a quattrocentóból származó oltárképén kívül alig volt valami műtörténeti értékű látnivaló. Az oltárkép azonban, melyet Bonelli professzor 1912­ben igen ügyesen restaurált, lassanként annyi láto­gatót vonzott, hogy végül elhatározták, a remekmű­vet áthelyezik a jobb oldalhajóból a templomtól fa­ajtóval elválasztott sekrestyébe, s megtekintéséért egy múzeumi szolga megfelelő belépődíjat szed maH. Így alkalmazták a Santa Maria del Palatino temp­lomban Carlo Pedrinit, Pedrini pisai kerékpárkeres­kedő fiát, s meg kell mondani, hogy miiiden csele­kedetével ós gondolatával a megbízható és előzé­keny idegenvezető mintaképe volt. Reggelente, mi­előtt megkezdte szolgálatát, Sacchi barátjának sors­jegyüzletében ellátta magát aprópénzzel, hogy arra is fel legyen készülve, ha az első látogatók közül valakinek sajnálatos véletlen folytán csak ezerlírása lenne, ezután, három perccel nyole előtt — előbb még kicsit beszélgetett signore Neccóval, a temp­lomszolgával — kinyitotta a sekrestyét, kihúzta tám­látlan székét az asztal alól, fejére tette szolgálati sapkáját, majd mindenekelőtt ellenőrizte, vajon meg­egyeznek-e a számok a bejegyzésekkel kis viaszos­vászon noteszében, melyet mindig magánál hordott. Csak ha már mindezzel végzett — s megkondultak a Santa Maria harangjai — adta ki a várakozóknak az első belépőjegyeket. „Most önök következnek, uraim" — mondotta udvariasan, s aztán. megkezdte tulajdonképpeni munkáját, a látogatók felvilágosítá­sát és vezetését. Napról napra, hónapról hónapra ugyanaz játszó­dott le: a blokkfüzetek elrendezése után követke­zett a vezetés, a vezetés után a képeslapok eladása, az eladás után a déli szünet; a déli szünet után kö­vetkezett a délutáni vezetés, a délutáni vezetés után az esti bejegyzések a viaszosvászon noteszbe, s vé­gül az elszámolás monsignore Rettinivel. A pisai ferdetorony Carlo évről évre egyre jobban beletanult a mes­terségébe; egyre szakszerűbben magyarázott, egyre jobban tudott bánni az emberekkel (ami nagy se­gítségére volt a levelezőlapok eladásánál), egyre jobban tökéletesítette toborzási módszereit. Még az államügyész is újra meg újra hangsúlyozta a tárgya­lás során, hogy Carlo Pedrini 1949 őszéig nemcsak megbízható, hanem kiváló alkalmazott volt, hűsége­sen szolgálta az államot, s felettesei megelégedetten vették tudomásul javaslatait és kezdeményezéseit. Mi történt tehát 1949 őszén? Miért változott meg Carlo oly gyökeresen ez év októberében. Mért ké­sett el olyan gyakran, s mért felejtette el kellő idő­ben bezárni a sekrestyét, úgyhogy olykor még este is ott találták gondolataiba merülve? Mért kellett az öreg monsignore Rettininek többször is figyel­meztetnie, hogy pontosabban számoljon el, ha nem akarja, hogy egy szép napon elbocsássák? Végül pedig mi okozta, hogy Carlo, ahelyett, hogy meg­javult volna, inni és játszani kezdett, megbetege­dett és ingatag jellemű lett? A bírót és az ügyészt láthatóan nem érdekelték ezek a kérdések: ők megelégedtek a tények megál­lapításával. Nekik elég volt, hogy Carlo ivott és ját­szott — az okok legfeljebb a pszichiátert érdeklik. A tett indoka eléggé nyilvánvaló volt: monsignore Rettini október 15-én Necco sekrestyéssel jelentést küldött a hatóságoknak, melyben kérte, mondjanak fel Carlo Pedrininek. Pedrini október 17-ről 18-ra virradó éjjel, miután a sekrestyéstől értesült közel­gő elbocsátásáról, „gálád és aljas elhatározással" összehasogatta a drága képet, hogy megbosszulja magát Rettini úron: mégpedig nem őrjöngve, vak dühében, hanem józanul és megfontoltan, hiszen bizonyítottnak látták, hogy a kést, mellyel a képet tönkretette, már reggel magával vitte. Felmerülhetett-e ezek után bármi kétely, hogy az WALTER JENS 1923 március 8-án Hamburgban szülletett, a hamburgi és a freiburgi egyetemen klasszika­filológiát és germanisztikát tanult, 1949 óta a tübingai egyetemen a klasszika-filológia tanára. Első regé­nye A FEHÉR ZSEBKENDŐ, egy katonai szolgálatot teljesítő diák vallomása és éle a militarizmus ellen irá­nyul. Hirnevét az 1959-ben megjelent A vak cimű kisregénye alapozta meg. Stílusa, lélektani ismeretekre alapozott emberábrázolása az ELFELEJTETT ARCOK cimű regényében érlelődött ki. Az irodalomtudomány te­rületén is jelentós műveket alkotott, s mint a klassziku s művek fordítója is ismeretessé vált. események így s nem másképp történtek? Nem val­lotta-e Nécco sekrestyés, hogy Pedrini, miután érte­sült tőle ' közeli elbocsátásáról, rettenetes haragra gerjedt, š szörnyű bosszúval fenyegette a papot? Š nem hállgatott-e Carlo a tárgyaláson, mikor a sek­restyés ezt mondta? Valóban, úgy látszott, a kör be­zárult, a büntetés jogos és igazságos. Mégsem tud­tam megszabadulni a gondolattól, hogy a bíróság a tárgyalás egyik szakaszában sem vizsgálta meg a vádlott megváltozásának okát. Ezen a ponton kezdtem el kutatásaimat. Megálla­pítottam, hogy Carlo 1949. október 17-én, egy évvel tettének elkövetése előtt apja temetésére hazauta­zott Pisába. Reméltem, hogy Pisában megtalálhatom az okát az addig oly lelkiismeretes Carlo hirtelen megváltozásának, én is odautaztam hát, hogy az 1949 októberében lezajlott események gondos re­konstruálásával adalékokat gyűjtsek a tett indító­okának felderítéséhez. Először Carlo rokonaival beszéltem. 1949 októbe­rében várták a pályaudvaron, s nem tűnt fel nekik semmi. Carlo nyugodtnak és megfontoltnak látszott. Hangulata csupán néhány nap múlva változott meg, ekkor már sokat töprengett, s magában beszélt. Az is meglepte rokonait, hogy ettől kezdve nem akar­ta átlépni az apai ház küszöbét, sőt még azt a ne­gyedet is gondosan kerülte, ahol született. Rugeria Betti is, Carlo gyermekkori barátnője, aki az első nagy háború előtt egyszer társnője volt ak­robatikus kerékpármutatványnál, hasonló észrevé­teleket közölt velem. Ahányszor emlékeztetni akarta barátját a régi élményekre, Carlo szinte ingerülten tiltakozott: mintha félt volna visszaemlékezni azok­ra az időkre, amikor még kerékpárkereskedő akart lenni, s tizennégy ablaktáblás üzletről álmodozott. Ehelyett mindig a városon kívül csavargott, vagy a dómban és a keresztelőkápolnában tartózkodott; Lui­gi is bizonyíthatja. Beszéltem Luigi Cianzetti idegenvezetővel, aki megerősítette Rugeria állításait. Igen, Carlo rövide­sen feltűnt neki; olykor naponta három-négy veze­tésen is részt vett, s a végén busás borravalót adott. Luigi vállat vont: eleinte, mikor megtudta, hogy ez a furcsa idegen kollégája, kissé bizalmatlan volt, de később úgy gondolta, végeredményképp semmit sem jelent, ha egyszer egy kollégája is tanulni, akar tőle ... Mikor elbúcsúztam Luigitől, biztosan tudtam már, mért hibás a bíróság indokolása. A bíró és az államügyész hanyagul dolgoztak, mert nem érdek­lődtek a pisai események után. Néhány nap múlva, miután beszéltem két öreg szomszédjukkal, akik azt állították, látták Pedrinit az elutazása előtti éjszakán a kerékpárüzlet köze­lében, elutaztam Pisából, s azonnal Rómába men­tem. Első utam Necco sekrestyéshez vezetett, és fejé­re olvastam hamis vallomását. Nem is igyekezett ta­gadni, azonnal bevallotta, hogy már rég áhítozott Pedrini jövedelmező állására, s ezért vallott hami­san. Beismerte: Pedrininek nem volt tudomása arról, hogy rövidesen elbocsátják. - • Nem szeretném, ha Neccót utólag megbüntetnék. De kívánom, hogy annak az embernek, akit „gálád és aljas szándék" alapján ítéltek el, adják vissza a becsületét. Értsenek meg, nem azt kívánom, hogy Pedrinit mentesítsék tette következményei alól, de szeret­ném meggyőzni a bíróságot, hogy éppúgy tévedett, mint néhány évvel ezelőtt a vádlott. A bíróságnak meg kellett volna értenie egy em­ber lelkivilágát, aki húszéves száműzetés után rá­döbben, hogy ő is ember, akinek vágyai, reményei, emlékei vannak. A bíróságnak meg kellett volna ér­tenie, mit érez valaki, aki életében először szemléli önmagát és önnön sorsát bizonyos távolságból, mint egy kívülálló. Ha a bíróság ismerte volna a vádlott gondolatalt, mikor Cianzetti idegenvezetőben felismerte önma­gát s önnön sorsának nyomorúságát? ha a bíróság hallotta volna régi társnőjével, Rugeriával? ha a bíróság látta volna, mit beszélt a vádlott arca az elutazása előtti sötét éjszakán; ha a bíróság észre­vette volna — és észre kellett volna vennie! —, ho­gyan osont be a vádlott apja kerékpárüzletének ol­dalbejáratán, hogyan tapogatózott be a sötét szobá­ba, s hogyan hitte, hogy megint hallja, éppen úgy, mint huszonöt évvel ezelőtt, az ajtó kis csengőjének halk csilingelését, a kerekek suhanását s az éjsza­kában felvillanó neonreklám bugását: „Carlo Pedri­ni kerékpárüzlete" — akkor másként kellett volna ítélkeznie. J A bíróság nem vette figyelembe, mit jelent a rab­nak, hogy vissza kell térnie zárkájába, s a távolról jövőknek és messzire menőknek meg kell magyaráz­nia zárkája szépségeit. A bíróság nem tudott arról, milyen zavar támadt a bilincsbe vert ember lelké­ben, aki egy pillanatra összetévesztette a Keresztre­feszített képét börtönőrével... s aki ezért némán akart szenvedni. Közzéteszem ezt az írást, holott most, a közlés idő­pontjában, látszólag már nincs is értelme. Közvetle­nül azután, hogy a szöveget kiszedték, 1954. május 12-ről 13-ra virradó éjjel Carlo Pedrini vádlott Pi­sában öngyilkos lett. Gyurkó László (ordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom