Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)
1970-12-06 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó
M IBM W Hubay Miklós útinaplója Hubay Miklós, a neves drámaíró és esztéta, úton trott vagy külföldi barangolásai után itthon papírra vetett élményeit és emlékezéseit gyűjtötte össze 0 ton és itthon című legújabb kötetébe. (Gondolat, 1970.) Nincs szokványos útinaplóról, élménybeszámolóról szó; valóban találóan állapítja meg a kötet füljegyzete, hogy nem útleírások könyve ez, hanem inkább találkozásoké. Pregnánsan fejezi ki a megállapítás, hogy a világon sokfelé járó szerzőt az idegen messzi világ exotikumai, a táj szépségei, a kulturális játékok megismerése mellett az emberek érdeklik, köztük pedig elsősorban a költők, az alkotó művészek, akik minden hangoskodás nélkül, a világ szellemi arculatát formálják. Hatvanhárom őszén, a francia Riviérán járva nem mulasztja el leikeresni Marc Chagall házát Vence-ban, hogy egy estét elbeszélgethessen századunk egyik legnevesebb festőművészével. A rövid látogatás emlékének felidézése felér egy testes életrajz sikerült fejezetével: bepillantást enged a vendégeit — Hubay kísérőkkel jött Vence-ba — szerzetesi mosollyal, bólogató figyelemmel, de zárkózottan fogadó művész legbensőbb lelki világába. (Kodály Zoltánnál tapasztaltam első látogatásomkor ezt a zárkózottságot, amivel a világ kíváncsiságának kiszolgáltatott és munkaidejét féltő zeneköltő a türelmetlenségét leplezte és percekbe telt, míg udvariasan bólogató figyelmét a ridegsége mögött rejtőző meleg, rokonszenves érdeklődés váltotta fel.) Hubay a Vityebszkben született, franciává lett orosz—zsidó Chagallban meglátja művészete leglényegét, hogyan sikerült a francia művészetbe belehoznia az álmot. Emlékeit rendezgetve az író annak az Ámos Imrének a Magvető almanachjában megjelent naplójára és rajzaira emlékezik, aki a napló szerint pontosan 1937. október 4-én, hétfő délután fél kettőkor látogatta meg feleségével Cbagallt Párizsban. „A legeslegcsodálatosabb Chagall-kép szép ségével, értékével felér, ahogy ő ezt a szegény, kóbor magyar jestőpárt fogadta", írja Hubay és idézi az Ukrajnába hurcolt és teherhordás közben a töltésről leszédült Ámos Imre utolsó napló-bejegyzését: „Hol lehet most Chagall, gyönyörű műtermében, lakásában vajon ki rugdalja most a mahagóniajtót, és hol lehetnek a szabad lelkű, minden gátló körülménytől irtózó művészek?". Három esztendővel később Indiában járva a száguldó riporter szemével figyeli és jegyzi fel az érdekességeket, ismereteit összevetve a valósággal, és jegyzetel ott válnak sajátosan egyénivé, ahol a másoktól sokszor megrajzolt és Ismert útiélmények mögött a látottak szellemi vetülete bukkan elő. Bombayban nem csupán arra terjed ki figyelme, hogy megfékezik a járványokat, a szörnyű csecsemőhalandóságot, az átlagos életkort húsz esztendőről (1921) felemelték negyvenöt esztendőre (1961), hanem egy francia irodalmat tanftő Idősebb egyetemi tanár arcképét is megfesti. Erről a jelentéktelen Pierre Benoitról, majd Romáin Rollandról és Carnus röl disszertációt író, a Sorbonne-on két doktorátust szerzett, tucatnyi nyelvet beszélő indiai tudósról kideríti, hogy a szellem embere eléggé kiszolgáltatott India bábelében. Athénban Nagy Péter és Simon István társaságában egy délelőttöt tölt Jannisz Ritszosznál, akinek egy drámai erejű versét ő ültette át magyarra. 1966 áprilisában, Ritszosz letartóztatása után, félszáz francia író, a legismertebbek, memorandumot küldtek a görögországi új rezsim vezetőinek és ebben ezt írták: „Ritszosz adassék vissza a szabadságnak és költészetnek". A világ közvéleményének sikerült Ritszoszt kihoznia börtönéből. Hubay és társai 1967 márciusában jártak nála, és búcsúzóban — írja Hubay — Ritszosz egy magyar költő nevét említette. Szereti és fordítani akarja. Radnóti nevét mondja és Hubay szorongva gondol vissza a búcsúzásra: „Micsoda tragikus láncolat ez: Lorca, Radnóti, Ritszosz". Külföldi útjain Genfben és Párizsban Hubay szenvedélyes szeretettel és kitűnő hozzáértéssel a magyar irodalom propagálásán fárad. 1942 őszén Genfben kezdi el ezt a munkáját, mélyen átérezve, mennyire sürgős és fontos, hogy oly időben, amikor a hivatalos magyar politika Hitler pórázán jár, „messze hangozzék azoknak a szava, akik a rejtőző másik Magyarországról vallhatnak". Amit irodalomértés hiányában nagykövetek és kultúrattassék akkoriban elkontárkodnak, azt Hubay a magyar irodalom igazi, értő követeként nemcsak jóváteszi. hanem sikerűi ablakot tárnia, francia irodalombarátok, költők és fordítók figyelmét felhívnia a század nagy magyar költőinek korszakos muif kásságára. Megismerkedik a Spanyolországban és Németországban feketelistán számon tartott André Prudhommeaux-val, és annak fordítói művészetét sikerül eljegyeznie József Attila költészetével. Egy másik genfi barátjának Gilbert Troillet-nek a háború után újra indított nemzetközi folyóiratában, a Prásence-ban Prudhommeaux egyik tanulmányában ezeket írta: „Egyetlen jogcímem van arra, hogy a francia költészetbe átilltetve én mutassam be a nyolc éve halott budapesti proletárköltőt, bár soha nem szoríthattam meg a kezét, nem jártam soha a szülőföldjén, és nem tudok beszélni az anyanyelvén. De van egy Jogcímem mégis: akaratomban és eszméletemben éltek a versei és élt az alakja, mielőtt még találkoztam volna vele H. M. tolmácsolása révén. Ez a találkozásom József Attilával azért lehetett elhatározó Jelentőségű és eredményes, mert temperamentumában és jellemébea közelieek érzem, közösek voltak a megpróbáltatásaik és eszméink, hasonló ideglázakat éltem át én is, hasonló nyomorúságokat és hasonló éhségeket. S mivel életünknek ugyanazokból az esztendőiből mindkettőknek hasonló emlékeink voltak, így történhetett, hogy versei csodálatos módon, már mint kész francia versek szólaltak meg bennem, mintha már eleve meglett volna ritmusuk és rímelésük, és mondanivalójuk az értelemhez szóló jelekkel volt teljes". Ritkán kapunk hírt ilyen rokont, mély azonosulásról és ritkán vagyunk tanúi ilyen nagyfokú művészi alázatnak, mint Prudhommeaux József Attila fordításai esetében tapasztalható. A kötetben ízelítőül és igazolásul közölt szemelvények tanúsítják, hogy Prudhammeaux fordítói munkája szinte hetvenkedve állja a versenyt minden József Attila-1 bravúrral — Hubay szavait idézem — a fordító az eredeti szellemében alkalmazza a zenei tréfát és halmozza a francia nyelv népi játékait. Hubay egy esztendeig dolgozott együtt József Attila francia fordítójával és élete legtartalmasabb esztendejének tudja be ezt az időt. A közös munka során megtanulta a pontos, szép munka örömét — meg azt, hogy jiz élet teljéhez elég egy verskötet, s ami rújér egy cézanne-i csendéletre: egy darab kenyér, alma, pipa ..." A kötet Nem néma nemzet című részében, nem csupán a Prudhommeaux-nak szentelt írásában, erőteljesen kap hangsúlyt a szerző rokonszenves patriotizmusa. Az irodalomban, esztétikában, képzőművészetben járatos, biztosítéletű írásművész példás, útmutató patriotizmusának voltak olyan elődei, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, akik egy lélegzettel voltak magyarok és európaiak, a haladásnak elkötelezettjei, a fasizmusnak elítélői. Amikor Hubay európaiságról beszél, nem nyugatimádással eltelt, elvtelen kozmopolita, hanem azzal a történelem során minduntalan felbukkanó hivatástudattal teszi azt, amelyet „Európa egyik leghűbb fia", Jean Jaurés az első világháború előestéjén, pár nappal meggyilkolása előtt igy fogalmazott meg: „Azt mondom, hogy e pillanatban iszonyú eshetőségek fenyegetnek minket, fenyegetik a békét, az emberek életét, és hogy ezek ellen az eshetőségek ellen Európa proletariátusainak meg kell kísérelniük minden erőfeszítést, ami csak lehetséges, hogy így megvalósuljon a teljes szolidaritás". De jól idézi itt József Attilát is, aki a proletariátusnak vindikálta a jogot: helyt állni az emberiségérti EGRI VIKTOK DALLOS ISTVÁN: I A pikolo titokzatos arcot vágva súgta a főnök fülébe, hogy a bal hármas asztalnál valamit forralnak ellene. Amikor elment az asztal mellett, a három vendég összebújva suttogott és csak anynyit tudott kivenni a szavaikból, hogy valami havannával akarják leégetni. Mihelyt észrevették őt, menten elhallgattak. Ö nem tudja mi az a Havanna, csak anynyit tud, hogy a főnök urat valami veszély fenyegeti azzal az égetéssel. A főnök futalom fefében egy barackot nyomott a gyerek kobakjára az értékes információért. Kényelmes léptekkel végigsétált a helyiségen. A hármas asztal közelébe érve látta, hogy az asztalnál ülők nagy vitába keveredtek. Megkérték, hogy üljön közéjük és mondjon véleményt a vita tárgyát képező kérdésről. Mintha mit se sejtett volna a készülődésről, mely mögött valami beugratást sejtett, helyet foglalt az asztalnál. — Azt vitatjuk, hogy egy, vagyonos gentleman vállalhet-e olyan megbízást, vagy mondjuk, baráti szívességet, amelyért már előre bizonyos honoráriumot ajánlanak fel. Elvihet-e például egy levelet a postára, ha ezért egy havanna szivart ígérnek? — Egyszóval fizetett boy szolgálatról van szó — fűzte hozzá a másik. — Nevezzük nevén a gyereket — toldotta meg a harmadik — egyszerű közlwrdárí tevékenységről/ — Persze hogy vállalhatja, — felelte a kávés — egy havannáért magam is szívesen elmegyek a postára azzal a levéllel. A három összeesküvő egymásra kacsintott. Sikerült a beugratás. Most már csak a havannás honoráriumot kell ügyesen lefaragni. — Havannám éppenséggel nincs, de egy príma szivart rászánnék — mondta a vita megrendezője és elővette c. jó előre elkészített megcímzett levelet. A főnök szótlanul átvette és elbaktatott a közeli postára. Litták, amint belép az épületbe. Visszaérkezve, kérte a szolgálatért járó szivart. A- levélíró elővette a tárcáját, kihalászott belőle egy ócska rövidszivart, azzal a megjegyzéssel, hogy amikor ô príma szivarról beszélt, erre gondolt, mert a rövidszivart olcsósága dacára prímának tartfa. Gúnyos kacagás kísérte szavatt. £gy havanna emlegetésével felkeltették a fukar kávés érdeklődését, egy príma szivar kilátásba helyezésével léprecsalták és egy olcsó rövidszivarral elintézték. Megelégedéssel állapították meg, hogy a beugratás tervüknek megfelelően iól sikerült. A kávés sértődöttség nélkül tette tárcájába a pár filléres nzivart, és csak annyit mondott, hogy a végzett szolgálatért ez is megteszi. Zsebébe nyúlt és elővette a levelet. — Hát nem adta fel? — Arról nem volt szó, _ hogy feladjam, — mondta hamiskásan mosolyogva, — csupán azt vállaltam, hogy a kilátásba helyezett príma szivarért elmegyek vele a postára. Elmentem, elvittem, vistszahoztam, visszaadom. W/////////m
