Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-20 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

Beszélgetés Törőcsik Marival 1935 novemberében, egy Tijza-parti falucskában, Pélyen született. Az eltelt harmincöt esztendő során világhírűvé vált, filmjeit csaknem mindenütt játsszák, színházi alakításairól tanulmányokat írnak. Törékeny nő, olyan, mint József Attila édesanyja lehetett. A sorsa mindig érdekelt. Amikor személyes kapcsolatba kerültem vele, megnyílt művészetének egyik titkos bejárata előttem: meggyőződtem róla, hogy a művészetben nem lehet csalni: csak az lehet igazán nagy művész, aki igazán nagy ember is. A színpadon vagy a filmen nem lehet mesterségesen hiteles atmoszférát teremteni: a legapróbb gesztusban, sóhajban is ott ragyog vagy •rozsdásodik az ember. Az egyetemes magyar kultúra nélkülözhetetlen alkotóelemének tartom még akkor is, ha sokszor többre becsülnek egy harmadrangú írót, mint egy csodálatos színművészt. Korunk egyik legképzettebb és legérzékenyebb magyar asszonyát ismertem meg benne. Minden érdekli, ami a világban zajlik, a legapróbb igazságtalanság is nyomot hagy benne. Ezúttal filmjelről és általában a filmezésről beszélgettem vele. * Csaknem ötven magyar filmben szerepelt. Az első az emlékezetes Körhinta volt— A háborút követő években rosszul éltünk, és sajnos, én akkor voltam fiatal. Szerettem volna szépen öltözködni, de nem lehetett. Évfolyamtársaim, a főiskolások öltöztettek, Margittay Agi adta kölcsön a cipő jét, régi harisnyákat hordtam: Az öltözködés hangulatot teremt, de tulajdonképpen sohasem volt annyi pénzem, hogy azt szerezzem meg, amit akarok. Mindig szerettem a legújabb divatot. A színpadon és a filmezésnél is gyakran van úgy, hogy az ember sehogy sem tud rájönni egy-egy megformálandó figura „ízére", s egyszer csak, a kosztümös próbán, amikor a jól szabott, szép ruhába belebújik, megtalálja a megformálandó alak hangulatát, a légkört is. Ez persze, a színházban és a filmezésnél fordítva is érvényes lehet: egy rossz ruha zavarólag hat, elronthatja az előadást, ingerültséget, idegességet okozhat. • Negyven-ötven film rendkívül soknak tűnik ... — Sok is, és ezek között talán ha tíz akad, amelyekben szívesen szerepeltem. A körülmények azonban rákényszerítettek arra, hogy elvállaljak olyan feladatokat is, amelyek kevés eredménnyel, és főleg élvezettel kecsegtettek. Csakhogy van nálunk egy furcsa szokás, mégpedig az, ha az embert egyszer felkapják, akkor elhalmozzák szerepekkel, ha esetleg visszautasítaná egyiket-másikat, a rendező megsértődik és nem kínál legközelebb új munkát. A Körhintán kívül elsősorban a Vasvirágra, Álmatlan évekie, Édes Annára, Kölyökre gondolok vissza szívesen, s az utóbbi két-három évben is akadt négy-öt igazán érdekes és izgalmas munkám. • A színház és a film rokonművészetek, de — mint több ízben is beszélgettünk róla — mégis nagy különbségek vannak a két művészeti ág között. — A színháznak megvan az az utánozhatatlan varázsa, hogy közönséggel rendelkezik. A közönség a szó szoros értelmében partnerem. A technika leg. kápráztatóbb bravúrja sem képes ezt a közeget pótolni: és véleményem szerint, mindaddig, amíg a művészetekre — és köztük a színművészetre is szükségük lesz az embereknek — lesz színházművészet is. A filmgyárban legfeljebb csak a stáb a közönség. Egy-egy dara bot viszont esténként újra és újra játszunk, és soha sincs két teljesen azonos atmoszférájú előadás. — A filmezés sok, egymás utáni, pillanatnyi koncentrációt igénye], míg a színház éppen fordítva követeli meg az összpontosítást a színésztől, bár a?, utóbbi időben meg kell tanulnunk, hogy veszélyes dolog le het az általánosítás, itf is, ott is akadnak szép számmal kivételek. Jancső Miklós például négy-ötszáz méteres beállításokkal dolgozik a forgatás közben, és az ember sohasem tudja, mikor fényképezi egészen közelről az arcát a kamera. Igaz, Jancsó közben állandóan beszél, utasításokat ad, hangulatot teremt, csupa impulzus, amit mond, és ebből bőségesen profitálhat az ember. És az egyes filmeken belül is ezer és ezer variáció lehetséges- Sok függ attól, ki a rendező: művész-e, vagy — ahogy mi mond juk — mesterember. De — és ez az én véleményem — a művésznek nagyobb alkotó munkára csak a színpadon nyílik lehetősége. • Meg szokta nézni időnként régebbi filmjeit? — Lenne rá lehetőségem, de valahogy ez nem vonz, magam sem tudom pontosan, miért. A Körhintát öt-hat évvel ezelőtt láttam, és most is szívesen megnéztem volna, de nem volt rá alkalom, mert éppen játszottam. Néhány évvel ezelőtt a tévé bemutatta egyik régi filmünket, a Négy emelet boldogság címűt. Fura érzés volt. Az ember egy-két hónap múlva, a legújabb filmjeiben is azt érzi, hogy bőven akadna helyzet, amit másképp oldott volna meg, a régi filmekkel kapcsolatban meg kimondottan az az érzése, hogy rosszul játszott. Az ember annyit változik — s nemcsak eszközeiben, de egy-egy szituációról Is Időközben teljesen megváltozik a véleménye. — S furcsa dolog nézni, mennyit öregszik, vagy mondjuk így: változik az ember az évek során fizikailag is, hogy a szemében mennyivel kevesebb a fény. És a partnerek, a pályatársak . . néhányan meghalnak közben. Például Rozsos Istvánt látni a vásznon, és tudni róla, hogy már sajnos nincs .. furcsa dolog. Az ember megszokta már magát a vásznon, plakátokon, ezért kevésbé izgalmas számára, vajon hogyan néz ki. Eleinte, első filmjeim után többször is megnéztem magam a moziban, bár a mai napig is resteIlek a nézők közé ülni. Amikor az első fénykép megjelent a Körhintáról a Színház és Moziban, órákig néztem magam az újságban, ha egyedül maradtam a szobában. Azt hiszem, ezzel az írók is így lehetnek: első könyvüket vagy első kinyomtatott versüket sokáig nézik, mintha nem is hinnék, hogy ez az ő alkotásuk, de később megszokják. . , . Több éve ismerem Törőcsik Marit, a törékeny színésznőt, aki közben világhírűvé vált és aiki József Attila édesanyjára emlékeztet. Láttam előadások után fáradtan, de mégis boldogan, próbára menet vagy próba után, éjszakai filmezés előtt, vagy rádiófelvétel készítése közben. Az iram, amit kora és a filmgyártás struktúrája diktál, maradék energiáját is fölemészti. Ki tudja, mikor van ideje mégis angolul tanulni vagy szerepeket magolni? Egy-egy próba között alszik két-három órát, aztán autóba ül, hogy folytassa, amit megkezdett vagy éppen kezd. A közönség nemigen törődik azzal, és talán tudomása sincs arról —. hogy este, amikor felgördül a függöny, vagy peregni kezd a vetítőgép, és hatalmába keríti Törőcsik művészetének a varázsa —, milyen keserves és nehéz munka árán született a művészet, amely már-már olyan, tnint Déva vára fala: egy kicsit vérből is van. Vajon melyik ország engedi meg magának azt a fényűzést, hogy egyik ragyogó gyémántját ékköves gyűrűbe foglalja, ám mindennapi üvegvágó célra is használja? Mire lenne képes ez a rendkívüli tehetségű művésznő, ha egy-egy filmjét nem éjszakánként kellene kimerülten forgatnia, hanem hónanokie csak erre összpontosíthatna? BATTA GYÖRGY A VILÁGHÍR KÖRHINTÁJÁN Törőcsik Mari Új magyar gyermekfilm: HAHÓ, Egy ötéves kisfiú a világra csodálkozik. Mindenki siet. Siet az apa, az anya, a nagymama, siet Gyuszi is, az iskolás fivér, senkinek sincs ideje, még egy mosolyra, egy rövid játékra, simogatásra, sétára se. A kisfiú ezért felkerekedik, elindul, hogy megkeresse az időt. Izgalmas kalandok során barangol végig a valóság és a képzelet mesealakjainak birodalmán, megbirkózik az időt őrző hétfejű sárkánnyal — és győz. Megszerzi az időt és hazaviszi a kis, kertes budai családi házba. Talán most már mindenkinek jut ideje egy mosolyra, egy játékra, egy simogatásra, egy sétára... És a világ a kisfiúra csodálkozik". Ebben az új, színes, magyar gyermekfilmben Palásthy György rendező — számos korábbi nagy filmsiker, többek között az ugyancsak színes és jelentős nemzetközi sikerű gyermekfilm, a „Varázsló" alkotója — ezt az ötéves kisfiút időt kereső útjára indítja. Akárcsak a „Varázsló", a „Hahó, Öcsi!" is Török Sándor forgatókönyve alapján készül, aki a felnőttek között regényeivel és novelláival, a gyerekek körében pedig a rádió „Csilicsala bácsi"-jának megalkotásával lett népszerű. A „Varázsló" 1970 szeptemberében, a spa nyolországi Gijon-ban megrendezett nemzetközi gyermekfilmfesztiválon a Grand Prix és több más díj nyertese lett. A jelentős nemzetközi sikerű „Varázsló" alkotói, Palásthy György rendező és Forgács Ottó operatőr új filmjükben, a „Hahó, öcsi"ben, gyakran élnek a különböző filmtrükkök lehetőségeivel és az élő emberek rajzolt mesefigurákkal is együtt szerepelnek. „A Varázsló" bűbájos gyermekszereplője, az ötéves Kovács Krisztián, a „Hahó, Öcsi"ben már igazi főszerepet kap, s partnereiként a legrangosabb magyar filmszínészekkel találkozhatunk, így többek közt Kiss Manyival, Koncz Gáborral, Ba'ázsovits Lajossal, Sinkovits Imrével, Alfonzóval és másokkal. A „Hahó, öcsi!" mesefilm egy filmre írott meséből, melynek mélyén olyan probléma szunnyad, mely mindannyiunk családi életét érinti. Könnyes, mosolygós történet egy ötéves kisfiú harcáról a szeretetért, egy kis ember nagy problémája és nagy győzelme — a mesék és a valóság birodalmában. ÖCSI! Kovács Krisztián a készülő színes magyar gyermekfilm főszereplője.