Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-02 / 286. szám, szerda

bfaraVsIag Z. hették le őket, őszinte megbe­csülésből. A vendéglőben .meglepődöm, amikor az első emeleti hatal­mas teremben szórakozó vendé­geket látok. Hogy mi ebben a különös? Egyszerűen az, hogy reggel még festették a termet, s most pedig már az ízlésesen festett falakon kívül nyoma sincs a munkának... A vacso­ránál zenekar is fogad bennün­ket. Óriási sikerrel játssza a Kazacsokot. Cseh és szlovák da­lokkal is kedveskednek vendég­látóink. Az egyik szlovák csár­dás tűzbe hozza a barátság vo­natának utasait. Jókedvűen tán­colunk. A táncba bekapcsolód­nak a szomszéd helyiségben zajló lakodalom vendégei is. A rövid fehér ruhát és fátylat vi­selő menyasszonynak boldog­ságtól csillog a szeme. De liyil­régi tagja elmondja, hogy elő­ször jár a Szovjetunióban. Ven­déglátóinkkal nagyon elégedett. Rendkívül kedves és szerény embereknek ismerte meg őket. Kíváncsi volt népeink baráti kapcsolataira, s most örömmel állapítja meg, hogy nem lazul­tak meg. Eddig a táj és a kijevi stadion tetszett neki a legjob­ban. Štefan Klos, a Tervezés­ügyi Minisztérium dolgozója. Már másodszor érkezett a Szov­jetunióba — először 1958-ban járt itt. Méghozzá ugyanezen az útvonalon. Ezért rendszerint már előre figyelmezteti útitár­sait, ha valami érdekes látvány következik. Mindenre nagyon jól emlékszik. Kitűnően ismeri a Szovjetunió népgazdaságát. A CSSZBSZ ben mint aktivista működik — a Szovjetunió gaz­daságáról tart előadásokat. Mos­tf? M* -IM m^ ílilSIaI A folyó túlsó partján épül az új város K ijev legjellegzetesebb vo­nása a reugeteg park, zöldsáv és fa. Nem cso­da, hogy sokan a gesz­tenye- és a topolyafák városának nevezik. Sok-sok parkja növeli a város területét, — 60 száza­léka park. Kijev területét te­kintve a Szovjetunió második legnagyobb városa Moszkva után és Lenlngráíl előtt. Kijev­ben például sokkal több a park, a zöldterület, mint Párizsban. Erről mi is meggyőződhettünk, amikor ellátogattunk a Dnyeper bal partján elterülő, mintegy 400 000 lakost számláló Darnyi­ca ipari központba. Jelenleg 20 új lakótelepe van a városnak. A lnkáskérdést 1980-ig szeret­nék megoldani. Az új városrészből visszajövet egy pillanatra hírtelen Bratis­lavában érezzük magunkat. Fő­városunkat a jól ismert, piros, csehszlovák villamosok juttatják eszünkbe. Ezeket mi szállítjuk a Szovjetuniónak. A legmegfe­lelőbb és legolcsóbb közlekedés Kijevben persze nem a villamos, hanem a metró, amely a legki­sebb hibaszázalékkal működik. A városban az idegen figyel­mét a sok fán kívül a számos mozaikdíszítés ragadja meg. Mozaikkal díszítik a házak fa­lát. az aluljárókat stb. Termé­szetesen a legújabb létesítmé­nyeken is gyakran láthatunk mozaikdíszítést. A legszebb mo­zaikokat azonban a híres Szó­fia-székesegyházban csodálhat­juk meg. Ezt a templomot Bölcs faroszlav parancsára kezdték el építeni még 1037-ben. A háború utón teljes mértékben restaurál­ták. Egyébként Kijev a Szovjet­unió egyik legrégibb városa: több mint ezer éves. Akad tehát látnivaló bőven a nagymúltú városban. Annál is inkább, mi­vel a régiségek — hála a határ­talan gondosságnak — teljes ép­ségben pompáznak. Az említett katedrálison kívül az idelátoga­tók legkeresettebb helye a vá­ros földalatti kolostora, mely­ben számos múmia látható. Ugyancsak itt találhatjuk az uk­rán népművészeti használati tárgyak múzeumát. Különösen a szőttesek, a faragványok bűvöl­nek el bennünket. A népi hang­szerek gyűjteménye szintén az érdekes látnivalók közé tarto­zik. Kijev persze nemcsak régisé­gekben gazdag. A városban az új létesítmények száma is egyre gyarapszik. Az USZSZK nem ke­vesebb, mint 81 országba szállít­ja ipari termékeit. A legsokat­ninndóbb talán az a tény, hogy 7A minden harmadik szovjet kotró­gép Kijevben készül. A város új létesítményei közül egyebek közt kiemelkedik a sportpalota, a központi stadion, ahová szin­tén ellátogattunk. A százezer főnyi nézőt befogadó stadion sok nagy vetélkedés színhelye volt már. Többek közt rendez­tek már itt Szovjetunió—Ameri­kai Egyesült Államok közti at­létikai találkozót is. Kijevben rendezték meg 1941-ben a meg­szálló németek parancsára azt a hírhedt futballmérkőzést is, amely az egyik legrettentóbb példája a fasizmus brutalitásá­nak. Mint ismeretes, — film is készült a példátlan eseményről — szovjet foglyoknak kellett megmérkőzniük német csapat ellen. A találkozó a szovjet fog­lyok 6:1 arányú győzelmével végződött. A mérkőzés véget­értével valamennyi szovjet fo­golyra halál várt. Ezért is ne­vezik ezt a mérkőzést halálküz­delemnek. A halálba menő szov­jet emberek azonban tudták, hogy a németekre vereség vár. Utolsó szavaik ezek voltak: „Le­győztünk benneteket a pályán, legyőzünk benneteket a harc­ban is . .. Éljen a vörös sport!" Ezek a szavak is bizonyítják, hogy a kijeviek s általában a szovjet emberek mennyire hit­tek a győzelemben. A helyi la­kosok bizakodásának és a győ­zelembe vetett hitének megnyil­vánulása ez az érdekes epizód is, amely ugyancsak a stadion­nal kapcsolatos. A stadiont ugyanis még u háború előtt kezdték építeni. A megnyitóra már a jegyeket is kiadták. Az­tán jött a pusztulás. A stadion átadására természetesen jóval a háború vége után került sor. Ám a stadion megnyitásakor többen akadtak, akik az első, az elmaradt megnyitásra ki­adott belépőjegyeket hozták el magukkal. Kiderült, hogy azért nem dobták el a régi jegyeket, mert bíztak abban, hogy rövide­sen eljön az az idő, amikor is­mét elkezdődhet a lelkes építés, amikor végre megnyitják a sta­diont. Ottjártunkkor a stadion előtti hatalmas téren a novem­ber 7-i felvonulásra gyakorol­tak a város diákjai. Délután a barátság vonata utasainak küldöttsége dr. Fedor Gyula elvtárs vezetésével baráti fogadáson vett részt. A Külföl­di Kultúrkapcsolatok Ukrajnai Szövetségének Házában N. I. Kelina, a szövetség elnöke fo­gadta. Jelen volt V. Kvetyinsz­kif, a Szovjetunió kétszeres hő­se, egykori partizánparancsnok, Szvjatogorov elvtárs, a Szovjet unió hőse és mások. A beszél­getés témája barátságunk fej­lesztése, illetve a baráti szövet­ségek jelenlegi feladatai és jö­vőbeni tervei. A rendkívül ba­ráti légkörben lefolyt beszélge­tés a tervezett két óra helyett négy óra hosszat tartott. Nem tudom, ki hogy van ve­le, de én a hasonló utazások során a tervezett programon ki vül nagyon szeretem a kötetlen időtöltést, a bolyongást, a sza­bad járkálást is. Amikor magá val sodor a tömeg áradata, s magam se tudom, hol kötök ki. Kijevben természetesen erre ls volt módunk. A késő délutáni órákban járkálok az utcákon és elnézegetem az embereket. Meg­állapítom, hogy lényegesen nyugodtabbak, mint nálunk. Ha valakit megkérdek, szívesen és türelmesen igazít útba. Kipróbá­lom az utcasarkokon elhelye­zett automatagépek egyikét. Kissé ügyetlenül bánok vele, de a mögöttem sorba állók kedve­sen mutatják meg, hogyan mos­sa el az automata az üvegpoha­rat, s mit tegyek, hogy az meg­teljen üdítő itallal. Az egyik nagy téren leülök a hatalmas, vörös márványból készült Le­nin-szobor alatt. A velem szem­beni padon három fiatalember ül. Festők lehetnek. Egy fris­sen festett képet néznek s he­vesen vitatkoznak. A szobor tö­vében hatalmas kosarakban krizantémok fehérlenek. A nagy csokrok mellett kis csokrocská­kut, virágszáíakat is látok a ta­lapzaton — magánemberek te­ván nemcsak ő fog soká emlé­kezni erre a napra, hanem a barátság vonatának utasai is. A búcsúzáskor gratulálunk az új házaspárnak és kezet szorítunk új ismerőseinkkel, új barátaink­kal. Búcsút mondunk az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosának. Mivel utunkat vonaton foly­tattuk Leningrádba, bőven nyí­lik lehetőség arra, hogy meg­csodáljuk a jellegzetes tájat: a beláthatatlan rónát, az orosz népdalokból is ismert nyírfákat és fenyőfákat, a mocsarakat, a fel-felbukkanó falvakat, a még mindig gyakorlati szerepet be­töltő faházakat. A vonatban fel­idézzük eddig szerzett élmé­nyeinket, beszélgetünk, jozef Batala, az Agrostav Nitra jutal­mazott dolgozója, a CSSZBSZ tani útja során gyakoriüti ta­pasztalatokat kíván szerezni, hogy az előadásokon még job­ban tudjon válaszolni az érdek­lődők kérdéseire. Eddigi legna­gyobb benyomása, hogy amikor első alkalommal járt Kijevben, még nem voltak a Dnyeper bal partján új lakónegyedek, most pedig a szlovák fővárosnál is nagyobb városrész áll ott. Az is mély benyomást tett rá, hogy a város legszebb részein méltó emlékművet állítanak a kije­viek a hősöknek. Örömmel lát­ja, hogy a szovjet emberek az 1968—1969-es jobboldali és szovjetellenes csehszlovákiai megnyilvánulások ellenére a ba­rátaink maradtak, és tovább mé­lyítik barátságunkat. FÜLÖP IMRE ZBYCH ANDRZEJ: KLOSS SZÁZADOS KALANDOS TÖRTÉNETE 17. Helena nem kérdezett semmit. Moso­lyogva köszönte meg a borravalót, s mar a másik vendégre segítette jel ud­variasan a kabátot. Ismerte a szabályt: nem kérdezni, semmit sem tudni... Alig hagyta el a helyiséget Kuschka, az ajtóban megjelent egu tízéves jiú, Rudi, az orgonista „szeme . Helenához lépett, s hangosan mondta. - Van ostyám asszonyom. Adhatok ostyát önnek? - Szívesen jogadom, adj egy cso­maggal. Ezt még ma este odaadom a bcicsikámnak. Megértetted? — súgta u gyereknek. - Természetesen asszonyom — mondta a gyerek, s máris kilódult az ajtón. Helene a kabátok mögé bújt, szét­bontotta a csomagot, előszedte az össze­csavart cigarettapapírt. Ki az a Liza Schmidt? — töprengett Kloss, aki soha sem becsülte le az el­lenséget. Még szemtől szemben sem, nemhogy ismeretlenül. Ki az a Liza Schmidt? — tette lel önmagának újra a kérdést, s folytatta a gondolatsort, amelyet a templomban kezdett el gombolyítani. Ha a Gestapo ismeri az egész csoportot, akkor csakis azért nem likvidálja, mert még kevés információval rendelkezik. De ismeri-e tényleg az egész csoportot? S miért tették el láb alól olyan gyorsan Artúrt, a titokzatos Első Artúrt, miért álltak meg a két munkásnál? Vagy csupán na­pok kérdése? — Napok kérdése számunkra is — ál­lapította meg. — Két napom van mind­össze, hát gyorsan és határozottan kell cselekedni. Megindult a Frankfurter Strasséra. Azonnal felismerte a lányt, nyomban meg is állapította: Csinos lány Liza Schmidt. Veszélyesen csi­nos ... A bejárati ajtó csengője felriasztotta a kis kávézót. Kloss az első pillanatban megállapította, hogy Artúr elég nagy kockázatot vállal azzal, hogy nap mint nap ide fár, s ráadásul több' csoport­tag is itt dolgozik. A Gestapónak csak ide kell küldenie egy másik sakkozó embert. .. A ruhalárosnö figyelmesen lesegítette róla a köpenyt, Liza Schmidt éppen te­lefonon beszélt valakivel: — Igen édesem, hogyne édesem, pá édesem... Kloss bármennyire is figyelt, ezeken az általános és semmitmondó szavakon túl többet nem tudott megjegyezni. A véletlen azonban szerencséjére sietett. Liza ugyanis még egy beszélgetést akart lebonyolítani, de, hiába kutatott pénztárcájában apró után. Végül egy eqymárkást vett elő és Helenához for­dult. — Nem tudná felváltani asszonyom? Még égy beszélgetést szeretnék lebo­nyolítani gyorsan. — Parancsoljon. — Köszönöm, nagyon figyelmes — mosolygott Klossra a lány. — Néhány perc múlva visszaadom. - Kloss az ablaknál foglalt helyet, ösz­tönösén felnyitótta a dominós dobozt, játszadozott a kockákkal. Liza néhány perc múlva asztalához lépett: — Köszönöm a figyelmességét, és szeretném letörleszteni az adósságo­mat — mondta kihívó mosollyal. Rögtön el is foglalta a felkínált ülőhelyet. — Szeretném, ha néhány percre még adósomnak tudhatnám — felelte Kloss, maid merész ostrommal folytatta. — A hitelező ugyanis rendelkezik bizonyos jogokkal adósa felett. — Ön a frontról jött egyenesen, fő­hadnagy úr? — nézett rá a lány. — Miből gondolja? — Veszélyes bátor támadásba len­dült. Konyakot ajánlott fel, a lány bele­egyezően bólintott. — Fogadni mernék, hogy egyenesen a frontról érkezett, főhadnagy — mond­ta ismét a lány. Kloss gyorsan rendezte gondolatait. Igaz, régen flörtölt már, de könnyű fe­csegésnek Ígérkezett a társalgás, hát be­lement. — Igen, közvetlenül a frontról — mondta. — De tényleg, miből találta ki. — Egyszerű volt. Csakis a frontról érkezeitek cserélik be ilyen könnyen konyakra az élelmiszerjegyeiket. — A legjobb lehetőség megszabadul­ni a jegyektől ez a kis kávézó - mond­ta Kloss —, végtére is odakint az ember csak erről árbrándozik ... — Miről? — kérdezte Liza. — Arról, hogy távol a pokoltól, egy angyal társaságában, nyugodt körülmé­nyek között elfogyaszthassunk egy ko­nyakot. — Csak erről? — vonta fel szemöl­dökét a lány. — Nem csak erről — mondta Kloss, de közben a felszolgálólány megérke­zett, letette a konyakot és a kávét. Amikor a dominókhoz nyúlt, Kloss meg­kérte, hogy hagyja azt is az asztalon. Közben észrevette, hogy a lány vizsgá­lódva figyeli őt. Kloss azt is észrevette, hogy a lány kacérsága csak álarc. Amint nézte IAzát, egyre jobban tetszett neki a lány. De tudta, hogy semmi olyasmibe nem mehet most bele. ami megnehezítené a játszmát. — Szintén dominózik? — kérdezte Liza. — Szintén? És ki még? — majd gu­nyoros mosollyal hozzátette: — De ne is mondjon semmit. Engedje meg, hogy én találjam ki, hogy ki dominózik még: A jegyese, aki Líbiában küzd a Biroda­lomért. — Víz, víz — felelte a lány. — A férje, aki megszállva tartja egész Franciaországot. — jéghideg víz — nevetett Liza. — A kedvese, aki Görögországban tigrisként harcolt, aki ma egyedül tart­ja sakkban egész Oroszországot. — Még mindig víz — kuncogott e lány. — Ertem. Tehát aki dominózik, az nem harcol sehol. Lehorgonyzott itt, a maga szoknyája mellett, domlnóvarián­sokkal gazdagítja a szakirodalmat. Közben pedig magának kell vele leját­szani a legújabb trükköket. — Érdekes ember maga — mondtá most már komoly arccal a lány —, de bocsásson meg, még nem is ismerjük egymást. — Nem vagyok annyira érdekes, mini inkább őszinte — pattant fel Kloss, összekoccantotta csizmája sarkát, s be­mutatkozott: Hans Kloss. ' — Liza Schmidt vagyok. Barátaim csak Lizának hívnak. — Nekem tehát Liza vagy, kedves — mondta Kloss, tegezésre fordítva ú szót, s megsimogatta a lány karját. — Már megint rohamozol, Hans — mondta Liza, közelebb húzva a széket a másikhoz. — Harciasan, de ellenállha­tatlanul támadsz. — Akárcsak a dominó-vitézed — mondta Kloss, s ez valóban támadás volt már. — Ne butáskodj — simult hozzá a lány. — Egy félórája sincs, hogy ismer­jük egymást, máris féltékeny vagy? A dominót csak azért kérdeztem, mert a legtöbbje, aki tde jár, öreg nyugdíjas, s folyton csak dominóznak. Öreg tisztvi selők, akik tanácsos úrnak szólíttatják magukat, idős tanárok, akiket profesz szórnak titulálnak. — A dominó is harc — mondta Kloss —, ha alaposabban megnézed azokat az öregeket, rájössz, hogy élet­re halálra harcolnak ... IFolytat juk J 197U XII. 2.

Next

/
Oldalképek
Tartalom