Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-08 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

F

orradalmat köszöntünk, a Nagy Október jubileumát ünnepeljük. Az évforduló alkalmából nemcsak arra gondolunk, hogy mi történt a Szovjetunióban 53 évvel ezelőtt, hanem arra is, hogy' mi történt a mi társadalmunkban tavaly, és tavalyelőtt. A viszonyítás, a párhuzamba állítás azért is fontos és szükségszerű, mert 1968-ban és 1969 elején a politika diverzánsai amellett, hogy kétségbe vonták a szocialista építés csehszlovákiai sikerét, többek között megkérdőjelezték a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentőségét, a Szovjetunióban folyó szocialista és kommunista építés eredményét, és tagadni próbálták a leninizmus általános érvényét. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 53. évfordulójának ünnepsége a lenini centenárium jegyében zajlik le. Kétszeresen indokolt ezért, hogy ma is Leninre és a leninizmus időszerűségére irányítsuk tekintetünket. Kézzelfogható tények, a gyakorlati élet ezernyi példája bizonyltja, hogy a leninizmus a nemzetközi kommunista munkásmozgalom és a szocialista világközösség alapja, a párt és a szocialista építés általános érvényű eszmei-politikai kiindulópontja, útmutatója. „Lenin neve, — írja a Lenin centenáriuma alkalmából Moszkvában rendezett értekezleten elfogadott felhívás — jelképe lett a Nagy Október győzelmének, azoknak az igen nagy forradalmi tetteknek, amelyek gyökeresen megváltoztatták a világ szocialista arculatát, s az emberiséget a szocializmus és a kommunizmus jelé fordították. A leninizmus zászlaja alatt a forradalmi mozgalom a legtöbb országban új szintre emelkedett, kommunista pártok alakultak és erősödtek meg, a nemzetközi kommunista mozgalom a jelenkor valóban világot átfogó, legbefolyásosabb politikai erejévé változott. A világszocializmus, a munkás és nemzeti felszabadító mozgalom egész tapasztalata igazolta a marxi—lenini tanítás nemzetközi jelentőségét." Ám a burzsoázia propagandistái és a szolgálatukba szegődött revizionisták és jobboldali opportunisták ezzel mit sem törődnek. Továbbra is „kötik az ebet a karóhoz". Egyedül a saját maguk kigondolta modellt tartják jónak, korszerűnek, és Nyugaton ma is azt hangoztatják, hogy „a leninizmus orosz és elavult jelenség". A leninizmus hordozója valóban Oroszország. E tényt azonban nem az határozza meg, hogy Itt született Lenin, hanem elsősorban és sokkal inkább az, hogy a múlt század végén és a huszadik század elején a polgári demokratikus forradalom küszöbéhez ért Oroszország viszonyai tették lehetővé leginkább a marxizmus gyakorlati alkalmazását, alkotó módon történő továbbfejlesztését, és az imperializmus kora marxizmusának: a leninizmusnak a megteremtését. A leninizmus ellenfelei azt követelik, hogy szűnjék meg a leninizmusnak Marxot értelmező „monopolizmusa". Figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a leninizmus nem a marxizmus monopolizálása, hanem Marx tanításának következetes, egyedül helyes értelmezése és alkotó módon történő továbbfejlesztése. A revizionisták nézete az úgynevezett „emberarcú szocializmus"-ról, a „teljes demokráciá" -ról és a „demokratikus szocializmus"-ról — annak ellenére, hogy e jelszó szépen hangzik és sok emberre a mézesmadzag erejének hatásával bír — nem új, hanem csak Ismétlése és továbbfejlesztése a szociál-reformizmusnak, a polgári liberalizmusnak és a többi hasonló, lényegüket tekintve izzig-vérig a burzsoázia érdekeit szolgáló tanoknak. Az immár klasszikus meghatározás szerint a leninizmus „az imperializmus és a proletárforradalmak korszakának marxizmusa". Elsősorban azért, mert Lenin tárta fel az imperializmus alapvető jellemvonásait, ö mutatta ki, hogy az imperializmusnak ez a legfőbb, egyben utolsó, hanyatló korszaka: a proletárforradal- _ mak érlelője, életrehívója. Tanítása — a munkásosztály forradalmi pártjáról, a forradalmi párt elvileg szilárd, ugyanakkor rugalmas politikai taktikájáról, a proletariátus szövetségeseiről, a nemzetiségi kérdés forradalmi és igazságos megoldásáról és sok másról — igazolja az idézett tétel helyességét. A proletárdiktatúra lenini elméletének külön értéke az, amit Lenin a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után a szocialista társadalom gyakorlati építésével alkotott. Példája időtálló ma, és időtálló lesz a jövőben is. Sajnos, mégis akadnak „marxisták", akik ,xt pápánál is pápábbak". Elhatárolják magukat Lenin tanításától és megpróbálják a leninizmust szembeállítani a „korszerűsített marxizmussal". .Am ezek az okoskodók bármenynyire is ügyeskednek és bármennyire csűrik-csavarják a szavakat, előbbutóbb mindenütt leleplezik magukat,, és világossá válik hamis elméletük, a marxizmus—leninizmussal szembeni ellenséges magatartásuk. A lényeg az, hogy antileninista marxizmus nincs. Vannak marxista köntösbe bújt antileninisták, ezeknek a „marxizmusa" azonban nem marxizmus, hanem csak ilyen vagy olyan revizionizmus. Előfordult és néhol még ma is előfordul, hogy marxistának—leninistának nyilvánítják magukat olyanok is, akik elfogadják ugyan az imperializmusról szóló lenini elmélet sok kétségbevonhatatlan megállapítását, „túlhaladott"-nak tekintik viszont a marxizmus—leninizmus alapelveit a proletárdiktatúráról, a szocialista államról és a munkásosztály vezető szerepéről. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy az ideológiai fellazítás időszakában — főleg 1968-ban — nálunk az utóbbi kérdésről folyt a legtöbb vita. Talán ennek is tulajdonítható, hogy az ez Idei pártoktatási évnek ez az első témaköre.) Találkozni olyan ,leninistákkal" is, akik a két világrendszer békés egymás mellett élésének lenini elvét az ellentétes ideológiák ,jbékés egymás mellett élésének" igazolására, az ideológiai osztályharc feladására, a burzsoá ideológiák előtti kapitulációra próbálják felhasználni. (Az 1968-as és az 1969-es év első fele erre is számos példát szolgáltatott a ml társadalmi gyakorlatunkban is.) Márpedig — tavaly és tavalyelőtt erről drágán megbizonyosodtunk — aki Lenin eszméit antileninista nézetekkel keveri (ha rokonszenvezik is a szocialista és kommunista elvekkel, ami gyakori), nem a fejlődés támogatója, nem marxista, nem leninista, nem internacionalista. A marxizmus—leninizmus nemcsak a legkorszerűbb világnézet, hanem tudomány és modern vizsgálódási módszer is. Történetét áthatja a rugalmasság, az ismeretek integrálása, a szüntelen eszmei harc a burzsoá és kispolgári ideológia, valamint a munkásmozgalmon belüli revizionizmus, anarchizmus, trockizmus és más antileninista és antimarxista irányzatok ellen. Enyhén szólva óriásit tévednek azok is, akik e tanítást a tudományos-műszaki forradalom követelményeivel nem számoló, a nemzeti sajátosságokat figyelmen kívül hagyó „merev és lezárt" eszmerendszernek tekintik. Az ilyen és hasonló nézetekre maga Lenin válaszolt, mikor ezt mondta: „Mi egyáltalán nem tekintjük úgy Marx elméletét, mint olyasmit, ami befejezett és érintetlen, sőt meggyőződésünk, hogy ez az elmélet csak a sarkköveit rakta le annak a tudománynak, amelyet a szocialistáknak tovább kell fejleszteniük minden irányban, ha nem akarnak lemaradni az élettől. Ügy gondoljuk, hogy az orosz szocialisták számára különösen szükséges Marx elméletének önálló kidolgozása, mivel ez az elmélet csupán általános Irányelveket ad, amelyeket részleteiben másképp alkalmaznak Angliában, mint Franciaországban, Franciaországban másképp mint Németországban, Németországban másképp, mint Oroszországban". Lenin tettekkel bizonyította szavait. Az új korszakhoz és az új viszonyokhoz alkalmazva többek között kidolgozta, hogy mi a polgári demokratikus forradalom sajátossága, milyen szerep vár a marxista pártra a forradalomban, miért szükséges a proletariátus és a parasztság forradalmi demokratikus diktatúrájának, mint olyan eszköznek a megteremtése, amely biztosítja a polgári demokratikus forradalomnak szocialista forradalomba való átnövését, és hogy mi a feltétele a szocialista forradalom győzelmének előbb néhány, sőt akár egyetlen országban. Mindez nemcsak új és i4őszerü, hanem a marxizmust gazdagító tételnek is bizonyult. Lenin meggyőzően hirdette, hogy a marxizmus alkotó alkalmazásánál figyelembe kell venni az egyes országok nemzeti és történelmi sajátosságait, a különböző országok eltérő gazdasági és kulturális színvonalát. E követelményekre szükség van mind a forradalom előkészítése és végrehajtása idején, mind pedig a forradalom győzelme után, a szocialista társadalom építése folyamán. „Minden nemzet — írta ezzel kapcsolatban Lenin — elérkezik a szocializmushoz, ez óhatatlan, de nem teljesen egyformán érkeznek el hozzá, mindegyik sajátos vonásokat visz bele a demokrácia ilyen vagy olyan formájába a proletárdiktatúra ilyen vagy olyan változatába, a közélet különböző oldalai szocialista átalakításának ilyen vagy olyan ütemébe". Amint látjuk, a leninizmus nemcsak nem tagadja, nem ignorálja a különféle országok sajátos fejlődését a szocializmushoz, nemcsak nem huny szemet a szocialista demokrácia, a proletárdiktatúra formáinak sajátosságai felett, hanem ellenkezőleg. Megköveteli a sajátosságok figyelembe vételét. Nem igényli és nem is teszi viszont lehetővé az olyan „sajátosságok" érvényesítését, amilyet nálunk egyesek 1968-ban akartak, és amely' során a kommunistákat, a marxistákat—leninistákat igyekeztek elűzni a hatalomból, és a ténylegesen progresszív erők nélkül próbáltak „szocializmust" építeni. Kontinensünkön ma már mintegy 90 kommunista párt működik. Mozgalmunk a világfejlődés hatalmas tényezőjévé vált. Mindez rendkívüli módon megnövelte egyrészt a nemzeti, másrészt a nemzetközi vonatkozású feladatainkat. Ma már nemcsak az élet által előírt követelmény, hanem egyre felelősségteljesebb és nagyon fontos kötelesség is, hogy minden valóban marxista—leninista párt — és egyénileg minden kommunista — elméleti és gyakorlati tevékenységében egyaránt helyesen kapcsolja össze a nemzetközi és a nemzeti érdeket, illetve a nemzetközi és a nemzeti ügy érdekében végzett munkát. Ezen a területen sem lehet egyiket a másikkal szembeállítani. Aki lebecsüli, elhanyagolja a nemzeti mozzanatot, gépiesen alkalmazza a tételeket, elkerülhetetlenül elszakad az élettől, elveszti a tömegek bizalmát. A nemzeti kérdés túlbecsülése, abszolutizálása Viszont, (ahogy ez például nálunk 1968-ban megnyilvánult) oda vezet, hogy a párt elszigetelődik és akadályozza a közös érdeket szolgáló akciók kialakítását. Ebben a kérdésben is egyedül a lenini álláspont helyes és időszerű. A kommunista — írta Lenin — „köteles harcolni a kis nemzetekre jellemző szűkkeblűség, elzárkózás, elkülönülés ellen, harcolni azért, hogy az egészet és általánosat vegyék figyelembe, azért, hogy a részlétérdekeket alárendeljék az általános érdeknek." Nem mondhatunk tehát le a jogos nemzeti kívánalmakról. A proletár internacionalizmus azonban megköveteli, — ismét Lenin szavaival — hogy „az egy országban folyó proletárharc érdekeit alárendeljük a világméretekben folyó proletárharc érdekeinek..." A közös harc elsősége, — a proletár Internacionalizmus lényege — megingadhatatlan elve a közös ügyért küzdő nemzetközi kommunista mozgalomnak. Az említettekre gondolva és mintegy meghatározva a teendőt, fejtette ki a kommunista és munkáspártok 1969-es nemzetközi tanácskozása, hogy „minden kommunista párt politikájának hatékonysága a saját országában elért sikereitől és a többi testvérpárt eredményeitől együttműködésük mértékétől függ. Minden kommunista párt felelős tevékenységéért, saját munkásosztálya és népe előtt és egyidejűleg a nemzetközi munkásosztály előtt is. A kommunista és munkáspártok nemzeti és nemzetközi felelőssége elválaszthatatlan egymástól". A leninizmus azoknak is iránytű, akik a tavalyi és tavalyelőtti megrázkódtatás nyomainak az eltakarításán fáradoznak. Lenin többször hangsúlyozta, hogy ha nem küzdjük le a párton és a munkásmozgalmon belül előforduló opportunizmust, nem haladhatunk a szocializmus felé. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a kommunista párt harcának sikere szempontjából döntő jelentőségű a szövetségesek, a pártonkívüliek megnyerése. „Aki ezt nem értette meg — mondta — az mákszemnyit sem értett meg a marxizmusból, és általában napjaink tudományos szocializmusából". Nagyon időszerű számunkra az a lenini tanács is, hogy „Feltétlenül ott dolgozzunk, ahol a tömegek vannak", és hogy „A politikai pártnak saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbiztosabb ismérve a párt komolyságának és annak, hogy miként teljesíti a valóságban kötelességét osztálya és a dolgozó tömegek irányában. A hibát nyíltan beismerni, okait jeltárni, elemezni azt a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — ez jellemzi a komoly pártot, így teljesíti a párt kötelességét, így neveli és tanítja az osztályt, aztán pedig a tömegeket is." A leninizmus szemben áll a gondolkodás sematizmusával, renyheségével és konzervativizmusával. Követelménye: az alapelvek világossága, a szabatosság, az elméleti következetesség, a problémák bátor feltárása és megoldása, az osztályérdekek állandó védelme. Erejének, életképességének és korszerűségének az a forrása, hogy az Igazságra épül, hogy képes választ adni az élet, a társadalmi gyakorlat és a modern tudomány kérdéseire, hogy lépést tart a fejlődéssel. A leninizmus időszerű ma és időszerű lesz még sokáig a jövőben. 8AIAZS BÉLA A LENINIZMUS IDŐSZERŰSÉGE • • •