Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-22 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

Igor Alexandrovics Mojszejev Amint már olvasóinkkal közöltük, a szovjet kultúra napjaira — november 1-22 között tervezett gazdag műsor keretében, több mint 500 kiváló szovjet művész lépett fel hazánkban. Nem egy közülük többször is járt mór nálunk és ezért régi jó ismerősünkként üdvözöltük, a Lenin-díjas Igor Alekszandrovics Mojszejevet is, a Szovjetunió nemzeti művészét, világhírű állami népi táncegyüttesével. Mojszejev 1906-ban, Kijevben született. 18 éves korában befejezte a balettiskolát, hogy azután mint a moszkvai Nagyszínház szólistája, majd kiváló koreográfusa, számos vidéki balettelőadáson is bemutassa és megszerettese művészetét a néppel. Am alkotó munkájában képzeletét leginkább a népművészet, különösen az orosz népi táncok foglalkoztatták. Hosszú esztendőkön keresztül tanulmányozta a hazájabeli és külföldi népművészeti alkotásokat, míg végül is 1937-ben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Állami Népi Táncegyüttesének művészi vezetőjévé nevezték ki. Azóta forrott össze a mester neve azzal az elismert és népszerű tánccsoporttal, mely ma az egész világon mint Mojszejev együttese arat óriási sikereket. Am ezen nincs okunk csodálkozni, hiszen a tánc az orosz nép életében mindig nagy szerepet töltött be. Mojszejev az évek során nemzedékeket nevelt fel az orosz népi táncok mozgásművészetének szellemében, amelyet együttesének ifjú tagjai - mesterükhöz hasonlóan - kimondhatatlan lelkesedéssel sajátítanak el. Az együttes tagjai közül nem egy ismereteit a hazai balettiskolákban is gyümölcsözteti. Mondanunk sem kell, hogy — noha a Szovjetunió jónevű balettiskolákban nem szűkölködik és valamennyi iskola kitesz magáért — Mojszejev együttesének tagjait szigorú elbírálásban részesíti. A tehetség, a szorgalom és a fegyelem olyan követelmények, melyekben nem ismer tréfát a mester. Csak az a kár, hogy a táncosok karrierje oly rövid ideig tart. Nem sokan engedhetig meg maguknak ugyanis, hogy e csodálatos alkotóművészet mellett húsz évnél tovább kitartsanak. Ezért érthető, bármennyire is sajnáljuk, hogy az együttes első nemzedékeinek tagjait nem üdvözölhetjük kökreinkben. -kmA grúzok ősrégi gazdag kultúrájáról az Állami Grúz Nemzeti Dal- és Táncegyüttes fellépte alkalmával kapunk ízelítőt. A 40 énekesből, 30 táncosbői álló együttes műsorán a szertartásos és hagyományos táncokon kívül újabb népi táncok is szerepelnek. Karmesterük: A. Kavszadze, koreográfusuk pedig R. Konelidze. A Szovjetunió Állami Akadémiai Orosz Együttese a Nagy Honvédelmi Háború idején született. Az együttes a nemzeti dalokon kívül főleg orosz klasszikusok, pl. Glinka, Rimszkij. Korszakov, Muszorgszkij, Csajkovszkij és mások szerzeményét adja elő. KORTÁRSAK 1917-BEN MORA FERENC: DUHONYIN Erről a Duhonyinról, aki a neve szerint valami muszkába oltott tatár lehetett, jóformán semmit sem tudunk a nevén kívül. Honnan jött, hol volt addig, míg a véletlen hulláma a hátára nem kapta, okos ember volt-e vagy ostoba, a demokrácia volt-e az ideálja, vagy megköpdöste szívével ezt az új evangéliumot, amely lényegileg tán abban különbözik a régiektől, hogy még kipróbálatlan — ezt mind nem tudni és ez mind nem is fontos. Az a fontos, hogy Duhonyin már nem él, és ezért érdemes egy pillanatig megállni a meszesgödör szélén, amely a saját főhadiszállásán elnyelte őt. Ha életben marad és parolát ád a Lenin-kormánynak, vagy elfogják és bedugják penzióba a Péter-Pál erődbe a többi muszka kisisten mellé, vagy átszökik a határon és elmegy katonai szakértőnek, Párizsba, akkor a kakas se kukorékol többet utána. Ki az ördög tud még Gucskovról, Protopopovról, Miljukovről? Pedig azok sokkal legálisabb és sokkal emlegetettebb urak voltak, mint ez a Duhonyin, és ha azok elköhentették magukat, az egész európai sajtó krákogott. És ezek az urak még mind élnek, ki fogságban, ki penzióban, ki a bratinát (kupa) ürítgeti a falusi birtokán, ki elment barátnak a kazáni klastromba — közülük nem halt meg senki, csak az egy Duhonyin. És ez a különbség az, amiért megérdemli ez a Duhonyin, hogy tisztelettel mondjuk kl a nevét még egyszer, mielőtt belesöpörnénk a háború szemétládájába. Mi a nevezetes a Duhonyin halálában? Az, hogy három és fél esztendő óta ő az első háborús államférfi, aki meghal azért, mert háKOSZTOLÁNYI DEZSŐ: borúpárti. Kitchener más volt, az nem tudta, mikor útnak Indult, hogy útja a cápáknál fog véget érni, akik olyan hatalmas bestiái a vizeknek, mint ő volt az emberi világnak. De a muszka generalisszimusz tudta, hogy ő a saját fejével is játszik, nemcsak a muzsikokéval, és mégis végigjátszotta a játékot. Neki az volt a meggyőződése, hogy vétek békéről beszélni, és ölni, és öletni kell a végső győzelemig, de ő meg is halt ezért a meggyőződéséért. Az első háborús uszító volt, aki meghalt elveiért: ezért Illesse tisztelet ezt a saját főhadiszállásán agyonvert és agyongázolt főkatonát és főpolitikust. Mert ez mégis más, mint a szószékben vagy a hordó tetején, a redakcióban vagy a piacon harcolni a végső győzelemig és bankettek tele serlegével, melyben piros bor és piros vér habzik éltetni a háborút. Ez mégis más. És, ha minden ország háborús uszítóinak olyan körülmények közt kellene bizonyságot tenni az elvhűségről, mint a muszka hadvezérnek kellett, nyilván már régen vége volna a háborúnak. Ezt a tanulságot mi vonjuk le a Duhonyin-esetből, sajnos, miiiden haszon nélkül — ám van olyan tanulsága is, amit a háború nagy fanatikusai, a Lloyd George és a többi Clemenceau-k a maguk hasznára vonhatnának le: Duhonyint a tulajdon katonái lökték ki a vonat ablakából, azok a katonák, akiknek — bizonyára tüzes lelkesedéssel — éppen azt fejtegette, hogy jobb az akármilyen háború, mint az akármilyen béke. „Szegedi Napló", 1917. december 6. Nézem azokat, akik a kiadóhivatal tükörablakai előtt az első békehíreket olvassák a szikratáviratokról, a fegyverszünetről és egyéb tárgyalásokról, amelyekre annak előtte gondolni sem mertünk. ök e híreket silabizálják. Én pedig az arcukról silabizálom a híreket. A kettő valahogy nem vág egybe. Azok a píros betűk, amelyek fönt a villámfényes ablakon örömet hirdetnek, elszürkülnek az emberek arcán- Olyanok ezek az arcok, mint azokéi, kiknek ólommérgezésük van, zsibbadtak és szomorúak, a szemek élettelenül tekintenek, a szájak pedig ecetesek. Sok savanyút nyelhettek eddig, és most az édeset is savanyúnak érzik. Egy darabig még tétováznak itten. Kicsit bámulják az aszfaltot és az égboltot is. Aztán a vállukat vonva — kényszeredetten — sompolyognak el, mint az a vendég aki fizetés nélkül távozik a kávéházból. Tőlük már akár béke is lehet. Ki hitte volna? Én a béke közeledtét valaha úgy képzeltem, mint valami bíborünnepet, aranyharsonákkal, egy fölvonulást, amelyben az életet újra jogaiba iktatják, és a föld egyik végétől a másikig vonuL Most látom, hogy az átalakulás nem megy olyan könnyen. Az emberek védekeznek a csalódások ellen, és ösztönösen eltolják maguktól az édes poharat, Inkább tovább Isszák az ecetet. Hogy milyen a háborús ember, azt igazán csak ebben a pillanatban tudom meg, amikor kis rés nyílik a reményre, s megijedek a közönytől, a sivatag hitetlenségétől. Ezen azonban nem szabad csodálkoznunk. Számba kell vennünk, hogy a háború három éve alatt mindnyájan a halálra rendezkedtünk be, az életvágyunkat lecsavarták, az öröm tilos volt, és akaratunkkal se rendelkeztünk. Természetesen az életvágy visszacsavarása se megy könnyen. Attól tartok, hogy jó darabig később se tudunk majd örülni az életnek, mikor igazán visszakapjuk a kezünkbe, annyira rokonok vagyunk a halállal, hogy valami külső erőnek kell közbelépnie és visszaterelni bennünket a rendes útra. Azok, akiknek ismét érdekükben lesz az életöröm, mint ahogy eddig nem volt az, helyesen is tennék, ha rendeletben hagynák meg az embereknek, hogy örüljenek, rájuk kellene parancsolni szigorú büntetés terhe alatt, hogy ezután élniök kell, tilos meghalniok. Aki meg akar halni, azt halállal kell büntetni. Ezért várakoznak árva embertársaink oly búsan, minden örömhír ellenére is. Eddig megszokták, hogy mindent csak parancsra és rendeletre tettek. Adjanak ki egy életparancsot, Különben élni se mernek szegények. „Pesti Napló", 1917. december 8.