Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-22 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

púder és a sürgető telefoncsengetések Hozott félelem fogta el. Elrohant. Kétségbeesetten járkált a fegyveres táborrá alakult pompás városban. Észre sem vette a tereken felállított légelhárító ágyúkat, sem a homokzsákokkal körülbástyázott emlékműveket, sem az évszázados, árnyas kerteket, sem a fenséges épületeket. Elért a Nevához. A folyó a gránitpartok magasságában hömpölyögtette fekete vizét. Ez a vrz az egyedüli menekvés a kibírhatatlan sértés és szerelem elől. Nasztya levette fejéről anyja ajándékát, a fekete kendőt, s a korlátra akasztotta. Föllépett a csigamintás rácsra. Valaki megfogta a karját. Hátrafordult. Sovány ember állt mögötte, padlőkefékkel a hóna alatt. Munkaruhája telefröcskölve sárga festékkel. A padlófényező a fejét csóválta: — Mi jut eszedbe, te butal Ilyen időbeni Trofimov, a padlófényező hazavitte Nasztyát és felesége gondjaira bízta, aki liftkezelő volt; lármás, erélyes, férfigyülölő. Nasztya menedéket talált Trofimovéknál. Sokáig betegeskedett náluk, a kis kamrában. Trofimovéktól tudta meg először, hogy Balasov semmiben sem hibás. Senki sem köteles ismerni az északiak szokásait és csak az ilyen, buta libák, mint Nasztya képesek így belehabarodni az első útjukba akadó férfiba. A liftesasszony szidta Nasztyát, az meg boldog volt. Boldog volt, hogy nem csalták meg, s még mindig reménykedett, hogy találkozik Balasovval. A padlőfényezőt nemsokára behívták katonának; felesége egyedül maradt Nasztyával. És amikor felgyógyult, az asszony beíratta az ápolónői tanfolyamra. Az orvosok — Nasztya tanárai is — elámultak a lány rátermettségén, amellyel a sebeket kötözte, erős, vékony ujjaínak ügyességén. „Hiszen cslpkeverőnő vagyok" — mondta ő mintegy magyarázatul. Megérkezett a tél az ostromolt Leningrádba, ágyúdörgéssel teljes vaséjszakáival. Nasztya befejezte a tanfolyamot, várta, hogy a frontra küldik, és éjszakánként Balasovra gondolt, meg öreg édesapjára, aki élete végéig nem fogja megérteni, miért hagyta el az otthonát. Nem átkozza, mindent megbocsát, de megérteni sohasem fogja. Tavasszal végre elküldték Nasztyát Leningrád alá, a frontra. Mindenütt — az elpusztított kastélyparkokban, a romok és égő házak között a fedezékeken és az ütegeknél, az erdősávokban és a mezőkön Balasovot kereste, kérdezősködött utána. A fronton találkozott a padlófényezővel és a fecsegő ember az alakulatánál mindenkinek elmesélte az északi lány történetét, aki a fronton keresi kedvesét. A történet gyorsan terjedt, nőtt, mint valami legenda. Egyik század a másiknak, egyik üteg a másiknak adta tovább. Széthordták a kerékpárosok, a söfőrök, a szanitécek, az összekötők. Végül elért a front legtávolabbi zugába is. A harcosok irigyelték az ismeretlent, akit a lány keres és a maguk kedvese jutott eszükbe. Mindenkinek volt kedvese a békés életben, mindegyikük őrizte lelkében az emléket. Az északi lány történetét mesélte minden harcos és a maga képzelőereje szerint változtatott a részleteken. De valamennyien megesküdtek rá, hogy a lány az ő szülőföldjükről való. Magukénak val lották az ukránok és a szibériaiak; a rjazanyiak azt bizonygatták, hogy Nasztya természetesen Rjazanyból való, és még a távoli ásziai sztyeppek kazahjal is szentül állították, hogy a lány Kazahsztánból jött a frontra. Nasztya híre eljutott a parti üteghez is, ahol Balasov szolgált. A festőművészt ugyanúgy felizgatta a kedvese után vágyakozó lány története, mint a többieket. Megdöbbentette a lány szerelmének ereje. Gyakran gondolt rá. Irigyelte azt az embert, akit így szeretnek. Honnan tudhatta volna, hogy önmagát irigyli? Balasov magánélete nem volt szerencsés. A házassága nem sikerült. Mások, lám, boldogabbak. Egész életén át nagy szerelemről álmodozott, de most már késő erre gondolni. Halántékán őszül a haja ... Aztán az történt, hogy Nasztya megtalálta Balasov ütegét, de őt magát nem — két nappal előbb elesett. A fenyöerdőben temették el, az öböl partján. Rudnyev elhallgatott. — És aztán? — Aztán? — ismételte Rudnyev. — Aztán az történt, hogy a harcosok győzelmesen verekedtek, a pokolba kergették a német védelmi vonalat. Levegőbe röpítettük, összezúztuk úgy, hogy por és sár lett belőle. Nemigen láttam még ilyen féktelen, szent dühöt. — És mi lett Nasztyával? — Mi lenne?! Minden gondja: a sebesültek. A legjobb ápolónő az egész frontszakaszon. 1942 Ford: Sutson Ina és Kardos Tilda a csipkeverőlány Konsrtantyin Pausztovszkii Éjszaka az Ala-Tau hegyeiben tompán megdördült az ég. A mennydörgéstől megriadt nagy, zöld szöcske a kórház ablakába pattant és a csipkefüggönyre telepedett. Rudnyev, a sebesült hadnagy felemelkedett párnájáról, hosszasan elnézte a szöcskét meg a függönyt. A villámfény éles, kék cikázásában felragyogott a bonyolult minta: a pompás vadrózsák, az apró, bóbitás kakasok. Megvirradt. A viharos, sárga ég még füstölgött az ablak mögött. Kettős szivárvány ívelt át egyik hegycsúcstól a másikig. A vadpeoniák nedves virágai izzó szénparázsként égtek az ablakpárkányon. A levegő fullasztó volt. A sziklák párologtak. A szakadékban tájtékzott és köveket görgetetl a patak. — Ez Ázsia! — sóhajtott Rudnyev. — De a függöny csipkéje a miénk, az északi. Mind valamelyik szépséges Nasztya kezemunkája. — Miből gondolja? Rudnyev elmosolyodott. — Eszembe jutott egy esett. Az ütegemnél történt. Leningiád alatt. És így mesélte el a történetet: 1940 nyarán Balasov, leningrádi festőművész Északra ment festeni, meg. vadászni. Az első kis faluban, amely megtetszett neki, kiszállt az ócska folyami hajóból és beköltözött a falusi tanítóhoz. Ebben a faluban élt apjával, az erdőkerülővel egy Nasztya nevű szépséges lány, messze földön híres csipkeverő. A szürke szemű Nasztya hallgatag volt, mint általában az északi lányok. Egyik vadászaton Nasztya apja véletlenül rálőtt Balasovra és megsebesítette a mellén. A sebesültet a falusi tanító házába vitték. A baleset miatt kétségbeesett öregember elküldte Nasztyát, hogy gondozza a beteget. A lány gondosan ls ápolta, és a beteg iránti szánalomból szerelem lett, szűzi életének első szerelnie. De az érzés olyan bátortalan volt, hogy Balasov semmit sem vett észre. A festőművésznek felesége volt Leningrádban, de sohasem beszélt róla; még Nasztyának sem. A faluban mindenki úgy tudta, hogy nőtlen. Alighogy begyógyult a sebe, Balasov Leningrádba utazott. Mielőtt útrakelt volna, minden meghívás nélkül ellátogatott Nasztya otthonába, hogy megköszönje a gondoskodást. Ajándékot is vitt. És Nasztya elfogadta. Balasov most járt először Északon. Nem ismerte a helyi szokásokat. Az északiak nagyon ragaszkodnak régi szokásaikhoz, nehezen vernek gyökerei náluk az újak. Nem tudta, hogy ha egy férfi hívás nélkül jelenik meg egy lányos háznál, ajándékot visz és az ajándékot elfogadják, vőlegénynek tekintik. Északon ilyen a szerelem nyelve. Nasztya félénken megkérdezte Balasovot. mikor tér vissza Leningrádból. Balasov mit sem sejtve, jókedvűen azt válaszolta, hogy hamarosan. És elutazott. Nasztya pedig várta, várta . .. Elmúlt a ragyogó nyár, elmúlt a nyirkos, tanyaiősz, de Balasov még mindig nem jött. A türelmetlen, boldog várakozást keserűség, nyugtalanság és szégyen váltotta fel. Már az egész falu suttogta, hogy a lányt elhagyta a vőlegénye. De Nasztya nem hitte el. Arra gondolt, hogy Balasovot szerencsétlenség érte. A tavasz új szenvedéseket hozott. Késve és nehezen érkezett meg. A folyók kiáradtak és sehogy sem akartak visszatérni medrükbe. Az első hajó csak június elején húzott el a falu mellett, de nem kötött ki. Nasztya elhatározta, hogy apja tudta nélkül elutazik Leningrádba, megkeresi Balasovot. Két nap telt bele, míg elérte a vasútvonalat. Az állomáson tudta meg, hogy kitört a háború. A vonatot még sohasem látott falusi leány a félelmetesen nagy országon át eljutott Leningrádba és megtalálta Balasov lakását. A művész felesége nyitott ajtót, egy sovány nő pizsamában, szájában cigarettával. Hideg csodálkozással nézte végig a lányt, s kijelentette, hogy Balasov nincs otthon. A fronton van, Leningrád környékén A vörös hajú nő gyanakodva és gúnyosan beszélt Nasztyával. Vajon ez a szép falusi ártatlanság volt-e az oka férje elhidegülésének? Nasztya megtudta hát az igazságot: Balasov nős. Becsapta Őt, megcsúfolta szerelmét. Szörnyű volt Balasov feleségével beszélnie. A városi lakásán, a poros . selyemdíványok, a szétszórt A. Muszjurev: A szürkeruhás lány