Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-22 / 225. szám, kedd

A SZOVJET GAZDASÁGI REFORM megvalósításának eddig eltelt négy és fél esztendejét az jellemzi, hogy túlnyomórészt vállalati szinten történtek változások a tervezés, az anyagi ösztönzés rendszerében. Ám ez csak a reform élső szakasza volt, amikor az új tervezési és anyagi ösztönzési rendszer elsősorban horizontálisan terjedt el, s kevéssé érintette a gazdaságirányítás láncszemeit — a főigazgatóságokat és a minisztériumokat. Az idei évet az jellemzi, hogy a reform — ha lehet így mondani — második szakaszába lépett. A műszergyártó iparágat, valamint az ország egyik legnagyobb gazdasági szervezetét, a Moszkvai Autóközlekedési Főigazgatóságot teljes egészében átállították az új típusú gazdálkodástartalék, amely felett a minisztérium rendelkezett, jelentéktelen volt, így nem befolyásolhatta az üzemek tevékenységét. Ilyen körülmények között az egyik vagy a másik vállalat nem kielégítő munkájának következményeit közvetlenül az állami költségvetés viselte: az sínylette, ha csökkentek a befizetések, a minisztérium pedig mintegy kívülálló volt. MOST MINDEZ gyökeresen megváltozik. Az ötéves tervben és az éves tervekben a Műszergyártási Minisztériumnak előírják a vállalatok nyereségéből teljesítendő költségvetési befizetések normatívájút és összegét. Ezt az összeget mindenképpen be kell fizetni, még akkor is, ha az iparág nem teljesítette a nyereségtervét, kivéve természetesen, ha ez a minlszjelen tősége abban van, hogy nagymértékbe^ erősödik a kölcsönös összefüggés a vállalatok tevékenységének színvonala, minősége és az egész iparág fejlesztési lehetőségei között. Az építéshez, a növekedéshez, a műszaki fejlesztéshez nyereségre kell szert tenni, ehhez viszont jól kell dolgozni. A nyereségrészesedésnek nincsenek más módjai. A vállalatok, az iparág' tevékenységének hatékonysága és továbbfejlődésük lehetősége közötti szerves kapcsolat megieremtése — talán a szocialista gazdasági mechanizmus legfontosabb és legbonyolultabb eleme. Amíg csak a megtérülésről volt szó, vagyis a termelési költségeknek a bevételéről való fedezésről és a termék értékesítéséről, addig a szocialista A szovjet reform újabb lépése ra. A reform most kezdődő má— sodik szakasza gyakorlati és tudományos szempontból egyaránt nagy jelentőségű. A műszergyártásban a tervezés alapja az ötéves terv lesz, évekre bontott feladatokkal. Egy-egy évre három mutatót rögzítenek: — az előírt termék kibocsátását (összevont cikklisták szerint); — az új kapacitások és objektumok üzembe helyezését; — az anyagi-műszaki ellátás volumenét. Ez utóbbi biztosítja a termelés, az építkezés és a tudományos kutatómunkák programjának teljesítését. A minisztérium minden más mutatót önállóan tervez, egyeseket közülük a Szovjetunió Állami Tervbizottságával összehangolva. A tudományos-műszaki fejlődés viharosan gyors üteme és váratlan fordulatai egyáltalán nem teszik szükségtelenné a távlati tervezést, hiszen a műszaki fejlesztés elképzelhetetlen terv nélkül. A műszergyártó ipar és az állami költségvetés kapcsolata gyökeresen megváltozik. A legutóbbi időkig a minisztériumot lényegében semmilyen anyagi felelősség sem terhelte, ha a vállalatok nem teljesítették az állammal szemben rájuk háruló kötelezettséget, nem származott semmilyen anyagi előnye a vállalatok által elért pótlólagos nyereségből sem. Az iparág pénzügyi forrásai a vállalati forrásokból összegeződtek, a pénzügyi támogatásra szolgáló tériumtól nem függő állami szervek intézkedése, például az árak felülvizsgálata miatt következik be. Ebben az esetben a minisztériumnál maradó rész arányosan csökken. Más szavakkal, teljes anyagi felelősség hárul a minisztériumra az alája rendelt vállalatok és szervezetek munkájáért. De mit jelent a minisztériumnál maradó nyereségösszeg csökkenése? Korábban, amikor a beruházás jellegű építkezéseket, sok szociális és kulturális intézkedést, a tudományos kutató- és tervezőmunkálatokat az állami költségvetésből finanszírozták, az iparágban maradó nyereségösszeg csökkenése nem nagyon nyugtalanította a minisztériumot. Sőt, ismerünk eseteket, amikor a minisztériumok pénzügyi szakemberei szívesebben terveztek az állami költségvetésre, vagyis teljesen megbízható forrásra építő előirányzatokat, saját felhalmozásukat pedig inkább átadták az állami költségvetésnek. A műszeriparban ezentúl egészen másként lesz. Az állami költségvetés beszünteti az iparág finanszírozásának minden formáját. A beruházásokat, a készletek növelését, a konstrukciós és technológiai kutatómun

: kákát, a műszaki fejlesztés és a szakképzés költségeit, az anyagi ösztönzés és minden más kiadást az iparág anyagi eszközeiből fogja fedezni a minisztérium. Mindenről saját erőforrásaiból fog gondoskodni. Az említett változások gazdasági gazdálkodás kezdeti stádiumában voltunk. Az SZKP Központi Bizottságának 1965. márciusi és szeptemberi plénuma, a párt XXIII. kongresszusa feladatul tűzték ki, hogy a vállalatoknak és a népgazdasági ágaknak át kell térniük a teljes gazdasági önelszámolásra, aminek jellemző sajátossága: az önfinanszírozás, vagyis az iparágak saját erőforrásokból fedeznek minden kiadást és beruházást, nemcsak egyszerű, hanem a bővített újratermeléssel kapcsolatban is. A műszerek, az automatizálási eszközük és az irányító rendszerek gyártásának minisztériumát, hogy manőverezni tudjon, felruházták azzal a joggal, hogy saját tartalék (bér-, vállalattámogatási stb.) alapokat létesítsen. Emellett az év végéig fel nem használt anyagi eszközöket nem veszik el a minisztériumtól, hanem nála hagyják, így azokkal később rendelkezhet. MEGVÁLTOZIK az iparágban a béralap tervezésének rendje. A béralap abszolút összege helyett öt évre megállapítják a béralap normatíváját termékértékesítés vagy a termelésbővülés- és a termelés hatékonyságának emelkedését jellemző más mutatók százalékában. Ha a megállapított normatívához képest bérmegtakarítást érnek el, a megtakarított összegek a dolgozók kiegészítő bérezésére fordítITutók, ezenkívül prémiumokat folyósítanak belőle a közvetlenül a termelésben dolgozó munkásoknak és szakembereknek. Milyen ösztönzőket alkalmaznak a minisztériumi dolgozók? A minisztériumi dolgozók fizetésükön kívül az iparág gazdasági tevékenységének általános eredményeitől függő ösztönzésben fognak részesülni. Ezáltal anyagilag érdekeltté válnak a hozzájuk tartozó vállalatok és szervezetek eredményes munkájában, a megállapított feladatok teljesítésében és túlteljesítésében. Az új körülmények között várható, hogy a műszergyártás egész irányítási rendszerének tartalma és stílusa megváltozik. Nagyobb lehetőségek nyílnak a kezdeményezésre, a vállalkozószellem megnyilvánulására, a műszaki kísérletezésre. Persze, akadnak szkeptikusok, akik kételkednek a kísérlet célszerűségében. Érveik a következők. Az első érv az, hogy a műszergyártás — nem jellemző iparág. Ott a beruházásokkal elérhető nyereség összege nagyobb, ezért megvalósítható az önfinanszírozás, sok más iparágban viszont nihcs ilyen lehetőség. Ez igaz. De nincs is rá szükség, hogy sablonosan, tevékenységük feltételeitől függetlenül állítsanak át minden iparágat az új rendszerű gazdálkodásra. És nem kell azt hinni, hogy az „addig nyújtózz, ameddig a takaród ér" szabály fog érvényesülni, kivétel nélkül minden iparágban, így a természeti kincseket kiaknázó iparágakban is. A szocialista gazdaság nem a nyereséget tekintette és tekinti a termelés egyetlen szabályozójának, s nem kizárólag az iparágak rentabilitásának szintjéből kiindulva osztja el a beruházásokat. A Szovjetunió állami költségvetése a múltban, a jelenben, a jövőben is a szocializmus gazdasági törvényeinek követelményeivel összhangban megvalósuló bővített újratermelés finanszírozásának forrása. Ezt a lehetőséget azokban a termelési ágakban sem kell kizárni, ahol a beruházási lehetőségeket függővé tesszük a saját forrásoktól, a gazdálkodás hatékonyságától. A második érv az. hogy csorba eshet a vállalatok önelszámolási jogán. Az iparág helyzetéért a minisztériumra háruló nagyobb felelősség mondják — könnyen a vállalatok feletti újabb gyámkodáshoz vezethet. Abból a kormányhatározatból azonban, amelynek alapján a műszeripari minisztériumban végre kell hajtani ezt a kísérletet, kitűnik, hogy ilyen veszély nem fenyeget. Az iparág alapjait nem a vállalati alapképzés terhére hozzák létre és a vállalatoknak semmilyen újabb mulatót nem írnak elő. A minisztériumnak aligha kell majd '„nyomást gyakorolnia" a vállalatokra. A harmadik érv az. hogy ha a minisztérium anyagilag felelőssé válik a terv teljesítéséért, érdekeltté válhat a termelési program csökkentésében. Az ilyen lehetőségek elhárítására két dolog szolgál. Az egyiknek »

z a lényege, hoev a minisztériumnak kötelessége fedezni a népgazdaságnak az iparág termékei iránti szükségletet, ezeket a szükségleteket pedig a Szovjetunió Ellátásügyi Állami Bizottságával közösen állapítják meg. Ezenkívül, a premizálás és a nyereségelosztás rendszerét úgy alakítják ki, hogy terven felüli (a tervet több mint 2 százalékkal meghaladói nyereség elérése esetén a minisztérium részesedése a nyereségből erősen csökken. Hven feltételek mellett aligha törekszik bárki is alacsony tervfeladatok megállapítására. A negyedik érv szerint a műszergyártásban bevezetendő rendszert nem lehet gazdasági önelszámolásnak nevezni, mivel a minisztériumnak magának nincsenek elszámolási mutatói, s nem is lép kölcsönös kapcsolatokra a szállítókkal és a felhasználókkal. Igaz, a műszergyártó iparban a gazdálkodás új feltételei nem jelentik a minisztérium és a főigazgatóságok átállását a gazdasági önelszámolásra abban az értelemben, ahogy az önelszámolási a vállalatok vonatkozásában értelmezzük. Ilyen önelszámolái a gazdaságirányító szervek esetében el sem képzelhető. Itt iparági önelszámolásról vau sző, amelynek legfőbb eleme — az önfinanszírozás — nyilvánvalóan megvan. A MŰSZERIPART kísérletképpen állítják át az új gazdálkodási rendszerre. A kísérlet egyes elemei a végrehajtás során feleslegessé válhatnak, kieshetnek, pontosabb meghatározást nyerhetnek, s új elčmek is megjelenhetnek. A műszeriparban alkalmazott konkrét feltételeket aligha lehet gépiesen átültetni más iparágakba. De nem is ez a lényeg. A legfontosabb az, hogy a gazdasági reform, miután bebizonyította életképességét, sikeresen tovább fejlődik, nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is. A reform feljutott a második „szintre", és évről évre jelentősebb eredményeket ér el. A. BIRMAN professzarnak a Lityeraturnaja Gazetiban megjelent cikke alapján. 36 Táskájából kiveszi a kulcsot. Hiába csúsztatja a zárba, nem megy bele ... Csak most riad meg igazában. Mégis?! A kulcsot beleejti a táskájába, és a Csengőgombra helyezi az ujját. Megnyomja a gombot. S az ujját nem bírja letépni róla, mintha ráfagyott volna a csengőgombra. Cseng, cseng, szakadatlanul cseng a csengő. Végre megcsikordul a kulcs. Kitárul az ajtó. Csak két haragot lövellő szemet lát. — Megbolondultál?! Aliz nem tud szabadulni a reá meredő szemektől. Szobormereven áll az ajtó előtt. — Mi bajod van?! — Itthon vagy? — szólal meg remegve Aliz. Ottó hátralép. — Tfessék befáradni, nagyságos asszonyom! Aliz belép az előszobába. A férje kulcsra zárja az ajtót. — Meglepődött a nagyságos asszony, hogy itthon találja a kedves urát? — Azt hittem ... — Va'iakit talán meg tetszett hívni, és most keresztülhúztam a számítását? — kérdezi gúnyos, hideg nyugalommal Ottó. Csak most tágul ki Aliz szeme, most nyílik ki teljesen a füle. Eddig csak Ottó szemét látta, haragos szemét. Csak Ottó hangját hallotta, dühös hangját. Végignéz rajta. Papucsban, hálóköntösben áll előtte. A fürdőszobából kihallatszik a vízcsobogás. — Rosszul éreztem magam — mondja halkan Aliz. — Bravó! — mosolyodik el Oltó. — A Halder család rosszul érzi magát. — Valóban rosszul érzem magam — suttogja Aliz, s Ottó szemébe szeretné kiáltani, fia valamibe belekeveredtél, menekülj! De nem mer a szemébe nézni, nem meri vallatóra fogni, hogy megtudja, valóban igaz-e, amit Baksa állít?! Kigombolja a kabátját. Ottó nem ugrik hozzá, nem segíti le róla, mint máskor cselekedte. Szúrós tekin1 tettel figyeli felesége mozdulatait. Aliz néhány lépést tesz előre. A konyha ajtaja elé lép. A konyhából az előszobába csapódó fényben még sápadtabbnak tűnik fel az arca. — Mi bajod van? — kérdezi engedékenyebben Ottó. — Szédülök ... Lehet, hogy a gyomrommal van baj. Émelyeg a gyomrom ... — Orvos vagy, segíts magadon! — Azért jöttem haza ... Aliz lehúzza magas sarkú cipőjét, és meleg papucsba bújtatja a lábát. A fürdőszoba felé indul. Ottó megelőzi. — Előbb megfürdök! — mondja parancsolói!, és megragadja a fürdőszoba ajtaján a kilincset. — Csak kezet mosok . .. — Megmoshatod a konyhában is! Már idehaza sincs egy nyugodt pillanatom! — morogja Ottó, és olyan haragosan pillant Alizra, mintha nem is a felesége állna előtte. Találkozik a tekintetük. Kitágul Aliz szeme. Szólásra nyílik az ajka. Ottó arcát elönti a düh pírja; — Mit bámulsz?! — kiált a feleségére. — Ha beteg vagy, feküdj le! — és bezárkózik a fürdőszobába. Kulcsra zárja az ajtót. Aliz ájuldozva mered a fehér ajtóra. Szólni akart. Nem hagyta szóhoz jutni. Miért nem engedsz be? — akarta kérdezni. Most már nem kérdezheti meg tőle. Ottó még jobban kinyithatta a csapot, mert hangosabban csobog a víz. Halucinál. A vízcsobogást túlharsogja a csengő éles, szakadatlan berregése. Kitárul az ajtó. Megbolondultál?! — kiáltja Ottó. Megbolondultam? — kérdezi magától Aliz. Megbolondultam ... Betámolyog a nappali szobába. Az ajtót akaratlanul nyitva felejti. Behallatszik a víz csobogása. Ledől a heverőre. Mintha patak közelében heverne ... Később, amikor a szomorú gondolatok életre kelnek benne, már a víz csobogását sem hallja ... Búskomor a tekintete. Mintha ködfátyol ereszkedett volna a szemére, nem látja a szemközti falat. Feltápászkodik. A színek elmosódnak a szeme előtt. Szédül, mintha ködös szürkeségben forogna. Olyan hevesen zakatol a szíve, hogy majd elakad a lélegzete. Szemével a sarokban feketéllő telefont keresi. Ojra csak a szédülést érzi. Aifnyi ereje sincs, hogy feltegye magában a kérdést: miért szédülök? Most már csak a kis asztalkán feketéllő telefont látja. Mint régen, gyerekkorában, az álmaiban vissza-visszatérő vicsorgó farkas, úgy ugrándozik előtte a fekete telefonkészülék. A közelébe csúszik. Kinyújtja érte a karját. A telefon hátraugrik. Megismétlődik a látomás. A fekete telefon másodszor akkorát ugrik visszafelé, hogy teljesen elvész a szürke mindenségben. Nemsokára váratlanul megjelenik előtte a vicsorgó farkas ... I,aco bácsi — sikolt fel magában. A farkas hátraugrik, s újra eléje tolakszik a fekete telefonkészülék. Utána nyúl. A készülék távolodik. Ingadozva feláll, és dülöngélve, rogyadozó lábbal elindul a fekete telefonkészülék után. Egyet, kettőt, hármat lép, s mintha kilométereket futott volna, olyan fáradtnak érzi magát: a telefonkészülék mind meszszebbre szökik tőle, mint álmában a vicsorító farkas, amikor a bőrkabátos Laco bácsi utána lőtt... Dermedt lábakkal lépked a sarok felé. Most már nem szökhet meg előle, nem adhatja át helyét a vicsorító farkasnak. A fürdőszobában csobog a víz, mintha ffeneketlen kádba zuhogna, mert nem és nem akar megtelni... A fekete telefonkészülék már nem szökhet meg előle, keze a kagylóra lapad. Támasztékot keres. Rádől a készülékre, mert újra erősen környezi a szédület. A szüntelen csobogás szédíti. Feneketlen kádba zuhog a víz, nem és nem akar megtelni. A csobogó víz már a gondolatot is kiszorítja az agyából. Már azt sem tudja, miért jött ide a sarokba, miért tapad a keze a kagylóra? Éles berregés hatol a fülébe. A pillanat töredéke alatt ijedten felkapja a kezét. Értelmetlenül néz a kezébe ragadt kagylóra. Ettől ijedt meg? Gépies mozdulattal a füléhez emeli a kagylót. — Te vagy, Aliz? Baksa hangja. Aliz ajka, mintha összenőtt volna, meg sem rezdül. — Te vagy, Aliz? Szólalj meg már! — Én... — Mi van veled, lányom? — Nem bírom tovább. Laco bácsi... Aliz sírva fakad. — Ne sírj, Aliz! Ne hagyd el magad! Néhány perc múlva nálad leszek ... Már szólni sem tud. Lehanyatlik a karja. A fekete készülékre ejti a kagylót. A könnyeit nem törli le. A könnyek végig csorognak az arcán. Az ablakhoz megy. Félrehúzza a függönyt. A hideg üvegtáblához nyomja a homlokát, s a szennyes-szürkén hömpölygő folyót nézi. Ha a Duna kiszökne a medréből, kavics és kő maiadna a helyén* Hideg kavics és hideg kő. Már nem érzi a szeméből kicsorduló könnyek forróságát. A könnyek simogatták, mintha anyai kéz melegét érezte volna az arcán ... Már nem tud sírni. Ridegség árad szét a testéberi. Kiapadtak a könnyei. Hideg kaviccsal és hideg kővel telik meg a lelke. (Polt/tatjüJcI 1970