Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)
1970-08-09 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
FAUSTO ANDRADE ECUADORI RIPORTJA H óviharban álltunk a Földnek azon az egyetlen pontján, ahol a hőmérséklet és a földrajzi szélesség is egyenlő a nullával. Nehezen lélegeztünk, miután felkapaszkodtunk a mintegy hat kilométer magas Cayambé tűzhányóra. Alattunk jégmezőn indián fiúcska lovainkra vigyázott. A hóvihar elcsendesedése után megpillantottuk az Amazonas áthatolhatatlan dzsungeljeit — kelet felé egészen a látóhatárig vonultak, aztán kétezer mérföldön át folytatódtak. Négyhónapos utazásunk során nemegyszer átléptük az Egyenlítőt, melynek idegen nyelvekbe a latinból átvett nevéről Ecuadornak nevezték el az országot. Az Egyenlítő láthatatlan vonala a parttól messze fekvő, de szintén Ecuadorhoz tartozó Galápagos-szigeteken keresztül haladva átszeli a Csendes-óceán sivatagi partvidékét, majd az ország belsejébe hatolva Kalaszakon barátom, a koloradosz törzshöz tartozó helyi indián sámán „erdei klinikáját", aztán a forgalmas műutat és vasutat átszelve az összes széljárás előtt védetlen hegymasszívumra emelkedik, s a Cavanibén éri el legmagasabb pontját. Innen leereszkedik az Amazonas vizeihez, ahol egy fúvócsővel és mérgezett nyílhegyekkel felfegyverzett kofán indián törzsbeli fiúcska megmutatta nekünk, hogyan vadászik hegyi foglyokra, melyeknek rikító vörös tollazatúból fejdíszt csinál. Négy évszak egy nap alatt Quitőban, Ecuador fővárosában naponta váltakozik mind a négy évszak. Reggel tavasz van, déltájban nyár, esténkint beköszönt az ősz, éjjel pedig a tél érezteti viszontagságait. Három tűzhányó feje emelkedik ki a rózsaszínű ködfüstből: északkeleten a masszív Cayambé, délkeleten a jégborította Antisana, délen pedig a méltóságteljes kúpalakú Cotopai, melyet a hajnalpír vörösre fest. — Amaz ott — mutat kalauzunk egy kisebb hegységre — Ruminaui. Annak az indián törzsfőnöknek az emlékére nevezték el, aki 1534ben felgyújtotta az inka állam fővárosát, hogy ne kerüljön a spanyol hódítók kezére. Sebdstian de Benalcasar 55 éves konkvisztádor később új várost alapított a romok helyén: San Francisco de Quitót. A félmilliós lakosú ecuadori főváros vulkanikus hamuból képződött teraszon terül el és patkószerűen simul a Pichinchi hegység alacsony nyúlványaihoz. A város állandóan fejlődik, pereme mindinkább keletre, a kukoricavetésektől zöldellő, zöld (szőnyeggel bevont völgy • felé tágul. Bárhol jártunk, mindenütt találkoztunk a hagyományos népművészettel. Olyan kézművesekkel, igazi iparművészekkel, akiknek alkotásait — ruhamodelleket, edénymintákat — keresve keresik, s nem is eredeti rendeltetésüknek megfelelően használják fel, hanem dísztárgyként a falakra aggatják. Quito egyik neves modern művésze egy indián taxisofőr fia. Származására büszkén indián nevét írja fe-stinényeire: Guajaszamin, azaz Repülő Fehér Madár. Amikor felkerestük, éppen A síró Quito című festményén dolgozott. — Népem könnyeit elegyítem a festékbe — mondta. — Quito tragikus sorsú. A régi Quito haldoklik, az indiánok gyászolnak ... Miután 1822-ben vége szakadt a spanyol uralomnak, az ország területe lényegesen csökkent. Simon Bolivár Nagy Kolumbiája csak nyolc évig állott fenn, utána széthullott, s helyén megalakult Venezuela, Kolumbia és Ecuador. A banán ára (Prensa Latina felvételei) Guayaquil közelében a trópusi erdő ritkulni kezdett, aztán átadta helyét banánligeteknek. ország exportjának több mint a fe^ét a banán adja, s Ecuador 1952 óta dominál a banánpiacon. — Évszázadokon át k ír "ti-ere sók barangoltak hegyeinkben és a keleti őserdőkben, pedig igazi kincsünk itt van a talpunk alatt: ez a mi termékeny földünk — mondotta Laujaro Aspiaso fiatal banánkiviteli szakember. Helikopteren bejártuk az ültetvényeket. Tíz meg tíz kilométereken át húzódnak. MegfigyeltfWk minden munkaműveletet... Az ízes, édes húsú banánnak van vagy húsz fajtája. Mint mondtam, Ecuador fő kiviteli cikke, de a parasztok milliói azt sem engedhetik meg maguknak, hogy a legolcsóbb fajtájú banánból vásárolhassanak. Legfeljebb rothadt jut nekik, ami már senkinek /sem kell. A földbirtokos ad egy nadrágszíjnyi földterületet a parasztnak, ezért aztán hetente öt napot a földbirtokosra kell dolgoznia. Csak a halál váltja meg a modern rabszolgát ettől a kötelességtől, ám az apa kötelezettsége fiúra száll, s az indiánok nemzedékről nemzedékre épp hogy tengődnek. Az éhség megtizedeli a népet. Minden ezer gyermek közül kétszáz még egyéves korának elérése előtt meghal. Tífusz, tuberkuiózits, tüdőgyulladás pusztít az indiánok soraiban. Orvosi segítség nincs: a parasztoknak különben sincs pénzük orvosra meg gyógyszerre. Az indiánoknak nincs választójoguk, mert írástudatlanok. A föld igazi gazdái megalázottak és 1 megnyomorítottak, szellemük azonban töretlen, s hatalmas erők rejlenek benne. A quitói Független'ség téren léttam egy indiánt, rongyos nadrágú, tépett ponchójú bennszülöttet, amint az emlékművet nézegette. Fehér fiúk, a jezsuita kollégium növendékei leverték a kalapját és futballozni kezdtek vele. Az indián nem ordítozott, nem rázta ökleit, a megaláztatást tűrve halkan kérte mindegyiküket: „Ne csináld ezt velem, add vissza a kalapomat, patron". A fiúk aztán elfutottak. Komor viharfelhő takarta el a napot. Az indián sokáig elüldögélt az emlékmű előtt, aztán felemelte kalapját és teljes erővel leverte róla a föld porát. Akik szabadságra vágynak A fővárcisból az ország második fővárosába, Guayaquilbe tartottunk. Nagy port vertek fe^ a Loja várostól délre tartó, marhát szállító teherautó oszlopok. A Macará folyónál, Peru határán állnak meg. Ez a táj egy újabb nem hivatalos közös piac, ahol nem fizetnek vámot, akárcsak a kolumbiai határon. Ez esetben éjjelente jószágot csempésznek át nagy tömegével a határfolyón. Utcai bazár az ecuadori fővárosban Érdekes beszélgetést folytattam egy 28 éves fiatalemberrel, aki nagyon jól ismerte az északi parasztok sorsát. Felicio Cajas szavaiból változások, új élet, szabadság várása érződött. — A mi életünk nem élet, hanem igazi kálvária. Hadsereget, rendőrséget vetnek be a parasztok ellen... Hallott már ön a tucánt érsek haciendájáról? Be kellett vallanom, hogy nem hallottam róla, Pueblóban *im olvastam az esetről. — Hát a Cunguer hacienda a tulcáni érseké, helyesebben az egyházé. De mindegy. Amikor az érsek megtudta, hogy a kommunista párt segít a parasztoknak a szakszervezet megszervezésében, katonákat küldetett a haciendára. A parasztokat kikergették kunyhóikból az országút szélére, a kunyhókat meg egyenlővé tették a földdel. Fűvel, banánhéjfal táplálkoztak. Az arra járók, a Kolumbiáitól érkezők alamizsnát vetettek oda nekik. Három hónap múlva vége szakadt szenvedésüknek. A szakszervezetnek köszönhető, hogy a La Merced haciendán is sikeresen fejeződött be a sztrájk. Persze a földesúr csak megmaradt birtokán. Van ugyan földreform, de csak a nagybirtokosok nyertek vele. Mert micsoda földreform az, ha 2500 hektárja lehet egy személynek!? A nagybirtokosok most aztán fantasztikus összegekért túladnak silány földrészeiken. De fő, hogy nem vagyunk egyedül! A városokban támogatnak minket a munkások, a diákok. — Vagyis egységfront alakult ki? — Az még nem, még át kell hidalnunk a nézeteltéréseket, de feltétlenül kialakul az egység ... —. mondta bizakodva Felicio.
