Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-09 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

Furcsa történetek — különös emberek 3 Talán nem szegem meg katonai eskümet, ha most néhány év múltán elárulom, hogy tényleges katonai szolgálatot Pozsonyban teljesítettem. Pontosabban egy város melletti dombon, ahol légvédelmi ütegünk ágyúcsövei meredeztek az ég felé. Az üteg a szőlők kellős közepén volt beásva. Múlt időben kell mindezt elmondanom, nem csupán azért, mert azóta néhány év eltelt, de az efféle légvédelem is a múlté már. Az üteg régen eltűnt, kiszorította a korszerű haditechnika és azóta a területén létesült építmények is polgári célokat szolgálnak. Bezzeg jó néhány évvel ezelőtt a szőlők közé ékelt üteg szöges dróttal gondosan körülzárt területén kis létszámú legénység élte a katonák egyhangú életét. Ezt az egyhangúságot megtörő esemény csak ritkán adódott, viszont annál inkább felkavarta az unalomba fulladt hétköznapokat. A környezet ismeretéhez tartozik, hogy a legénység és a tisztek (a legénységet szádékosan tettem előre, mert a hadiparancsban, meg a fronton is mindig ők vannak elöl) két előre gyártott épületelemekből Összetákolt épületben laktak, amelyek eredeti küldetése Istálló volt. Az épületeknek ebben a történetben csupán annyi a szerepük, hogy ezeket az ágyúkkal együtt éjjel-nappal őrizni kellett. Ebben nagy segítségünkre volt egy nagy farkaskutya, amely az üteg dédelgetett kedvence volt. Bár szegény pára létszámban, leltárban nem szerepelt, kosztját az ételmaradékból a konyhai személyzet dúsásan biztosította ... Dzsuszberinek hívtuk. Nevét a Jégkorong-világbajnokságon akkor szereplő kanadai csapat egyik nagy termetű, kemény, de népszerű játékosáról kapta. Mitagadás névadói ezzel egyszersmind a kutya tulajdonságait is hűen érzékeltették. Bármennyire közkedveltségnek örvendezett is Dzsuszberi, akadt egy ember az ütegnél, aki nem kedvelte. Ez az ember éppen a parancsnok volt. Negyvenen felüli, magába zárkózott ember. Mindenkori arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy állandó gyomorbántalmak gyötrik. Többször tett kísérletet a kutya eltávolítására, de tiszttársai mindig lebeszélték. A kutya ls kiérezhette ellenszenvét, mert ha tehette, közelébe somfordált és meglapulva, szinte kérőén simult hozzá, mintha csak a kegyeiért esdekelt volna. Ez lett a veszte. Történt egy hideg téli napon, fiogy a parancsnok az egyik épületből a másikba ment át a hóba vájt ösvényen, amikor Dzsuszberivel találta magát 'szembe. A kutya a maga aláíatosságával, hizelgőn közeledett feléje. S mivel a parancsnok szokásától eltérően nem kergette őt el, egyszeriben megbátorodott és két hátsó lábára állva, első lábaival a parancsnok mellének támaszkodott. Ahogy ezt másokkal ls megszokta. A parancsnokot elöntötte az epe. — őrség — kiáltozott magából kikelve. Pillanatok alatt ott termett a szolgálatos és vigyázz állásba merevedett parancsnoka előtt. — Lelőni! — mutatott a kutyára. A szolgálatos nem mozdult. Csak az ajka mozgott, de hang nem Jött kl a torkán. Szólni szeretett volna, de mert — Mire vár? Dzsuszberi azonban megtagadta az őrség parancsát, ő megtette azt, amit a tizedes nem mert... A parancsnok elrendelte, hogy a legénység vonuljon be az épületbe, az őrségnek megparancsolta, hogy ott helyben végezzen á kutyával úgy, hogy felülről a föld felé lőjjön. Az ablakból néztem a szomorú jelenetet. A lövés eldördült, a kutya összecsuklott és elterült a hóban. A katonák ismét kiszivárogtak. Megvető pillantásokat vetettek parancsnokukra. — Elásni! — hangzott a további parancs. Mivel nem volt címzett, a parancsot senki se vette magára. Lassan valamenyien megindultak valami irányba, csak nem a kutya felé. — Nem akad önkéntes? — Majd én — Jelentkezett egy apró termetű cseh fiú, aki a konyhán dolgozott kisegítőként. Fogta a kutyát és lábánál fogva húzta a fehér havon az Este takarodó után — ugyanúgy mint más napokon is — a tiszti szobában az ördög bibliáját lapozgattuk nagy szorgalommal. A parancsnok éppen piros száz-hetet jelentett, amikor kopogtattak az ajtón. A fehér köpenyes magas termetű szakács lépett be. — Parancsnok elvtárs, engedelmet kérek... A főhadnagy arcán mosoly suhant át. — Mi jót hoztál? Arról ugyanis közismert volt, hogy a gyomrát szerette. Igy a szakácsok máskor is kedveskedtek neki, rendszerint fokhagymás pirítóssal. — Épp arra szeretnék engedélyt kérni, hogy behozhassam ... — Mi Jó legyen az? — Parancsnok elvtárs ... Valami olyat hozok, amit a tiszt elvtársak még nem ettek. — Nol No! — Cseh specialitás ... Ezen sem csodálkozott senki, hisz máskor ls megtörtént. Nemsokára a szakács egy teppok, a hónapok a maguk egyhangúságában. Leszereléskor már civilben voltunk, amikor parancsnokunktól búcsúztunk. A cseh szakács utolsóként fogott vele kezet. — Pajtás, még mindig számban érzem annak a pecsenyének az ízét... — Egészségére, főhadnagy elvtárs. — Most már igazán elárulhatnád a cseh specialitás titkát... — Szívesen ... A halotti tort Dzsuszberi combjából rendeztük. Az egyiket megsütöttük, a másikat felfasíroztuk... A főhadnagy sápadozva fenyegette a távozó civileket, akik a laktanyán kívül valóságos koncertet rendeztek: — Hau! Haul Nekem viszont egy csöppet sem volt tréfás kedvem. Gyomrom a torkomban éreztem és ahányszor elhangzott a „haul", annyiszor csuklottam ... Következik: Párbeszéd a gyorsban KALÁSZ LASZLÖ ágyúk felé, az épületektől távolra. Szobatársai nem győztek csodálkozni, mi ütheti belé,, mikor máskor mindenünnen kihúzza magát, ha csak teheti. Szolgálati kötelességei nem teljesítéséért, a fegyelem megsértéséért már nem egyszer ült is. Most meg önként hajlandó gödröt ásni a fagyos földben? — Talán kimenőt akar és igyekszik bevágódni a „górénál" — vetette fel valaki s ezt a magyarázatot mindannyian elfogadhatónak találták. A kutyaügy ezzel be is fejeződött. Dzsuszberit nem sirattuk meg, de sajnáltuk. S mindJárt akadtak, akik fogadoztak, hogy néhány napon belül úgyis szereznek másik, kutyát. Az esti parancsolvasás, a posta kiadása, a haza szálló gondolatok és az esti teendők újra a rendes kerékvágásba zökkentették az üteg életét. sit helyezett az asztalra. Rajta egy darab pirosra sült pecsenye és hosszúkás formában egybe sütött darált hús. A húson még sistergett a forró zsír, a felszálló gőz a sült hagyma, fokhagyma, köménymag és füstölt szalonna sajátos illatát árasztotta. A szakács mögött a két segédszakács lépkedett tányérokkal és két üveg borral. Ezt, mint kiderült, a szomszédos szőlőtermelőktől kapták ételmaradékért. Nagy étvággyal fogyasztottuk az ízletes sültet és a darált húst. Lé-leöblögettük gazdaborral. A lakoma végén a szakács még megkérdezte: — ízlett? — Ha nem félnék, hogy elkapatjátok magatokat, azt mondanám, finom volt... — Halotti tornak szántuk... Dzsuszberi emlékére ... Ezután megint teltek a na— Főhadnagy elvtárs ... — Teljesítse a parancsot! A szolgálatos tétova mozdulatot tett, de mintha iába a földbe gyökerezett volna. Közben a katonák is kitódultak az udvarra. A parancsnok egyre paprikásabb lett. A tekintélye forgott kockán. — Tizedes elvtárs! El tudná-e mondani a szolgálati rend ide vonatkozó bekezdését? — Igenis, főhadnagy elvtársi A parancsnok fölénye tudatában, most már megnyugodva, inkább gúnyosan szólt. — Akkor mondja csak el! — Igenis. A parancsot haladéktalanul, maradéktalanul és pontosan teljesíteni kell... — -Na és? Maga talán megtagadja? A tizedes azonnal rendelkezett. Az őrség egyik pihenő tagja csőre töltötte puskáját. Előbb próbálta a kutyát az épületektől távolabbra csalogatni. MEDDIG lesz ez így? fi '0 - • " Az ember úgy érzi, kihiil a keze és a lába, azlán egyre élesebben érzékeli és látja a dolgoga(. Az idő roppant csalóka módon telik ilyenkor, egy óra néha háromnak tűnik, de aztán hirtelen arra döbbenek, hogy még mindig előttem a levél. A nagymácsédi Kovács Imréné, született Takács Erzsébet, kétgyermekes édesanya levele. Tévedés ne essék, marihuánát, hasist, LSD-tablettát nem használok. A leírt közérzet azért hatalmasodott el rajtam, mert a tudósítók levelei közé valahogyan bevegyüit az említett nagymácsédi levél. Olvasónk ugyanis leírta, hogy a galántai babakelengyét árusító üzletben a múlt hónap tizenegyedik napján, csütörtökön délelőtt olyan régóta óhajtott sárga inackóöltözetet akart a kislányának megvásárolni, melyet az előtte levő vásárló otthaI

gyott. De az elárusítónő a pult alá akarta tenni ezt az árut, s csak akkor számlázta ki, amikor olvasónk megmondta: „Ez nincs kifizetve, nincs eladva, pult alól pedig tilos árulni!" Az üzletvezető le akarta torkollni olvasónkat, de ö megfelelt: „Olvasson újságot, akkor majd tudja, hogy mit lehet és mit nem!" Megértem olvasónkat, igazat is adok neki, s a bennem támadt közérzet nyomán már én is világosan értem, hogy a pozsonyi Slovnaft másodosztályú éttermében miért bámultatott meg a szakáccsal a kiszolgáló személyzet, amikor megjegyzés nélkül bár, de nem ettem meg a rántott húst, Tornaiján miért csodálkoztak, amikor szódavizet mertem kérni, a lévai cukrászdában miért bosszankodtak, hogy jégkockás málnaszörpöt rendeltem, az újvári Mototechna alkalmazottjai miért vontak vállat, amikor ködlámpát szerettem volna vásárolni a közismert hazai gyártmányú Octáviához. A magyarázat egyszerű: nagyon sok kiszolgáló még most sem akarja megérteni, hogy a vásárlóknak nemcsak pénzűk, hanem igényük is van. (hajdú) Nagykeszi szépséghibája Nagykeszi lakossága és vezetősége méltán büszke lehet az elért eredményekre. Az 1965-ös árvíz nyomait teljesen eltüntették. A régi vályogházak helyén korszerű családi bázakat építettek. Felépült az új kultúrház, a közelmúltban adták át rendeltetésének a korszerű árubúzát. Megoldották a falu iskolaproblémáját is. Az utcákat portalanították, a járdákat lebetonozták. Egy szépséghibája mégis van a falunak: a volt FeJérváry-kastély ás környéke. A kastélyban az állami gazdaság székel, néhány alkalmazottja is itt lakik. Belülről a kastélyt javították ugyan, de a külseje igen rontja a község arculatát. A parkot a gazdaság bekerítette. Viszont a régen gondozott sétányokat belepte a gaz. Szép teret lehetne itt kialakítani, padokkal, játszóterekkel, knglipályával, ahol a falu apraja nagyja elszórakozhatna... SZIGETI KÁl.MAN