Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-09 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

Furcsa történetek — különös emberek 3 Talán nem szegem meg ka­tonai eskümet, ha most néhány év múltán elárulom, hogy tény­leges katonai szolgálatot Po­zsonyban teljesítettem. Ponto­sabban egy város melletti dom­bon, ahol légvédelmi ütegünk ágyúcsövei meredeztek az ég felé. Az üteg a szőlők kellős köze­pén volt beásva. Múlt időben kell mindezt elmondanom, nem csupán azért, mert azóta né­hány év eltelt, de az efféle lég­védelem is a múlté már. Az üteg régen eltűnt, kiszorította a korszerű haditechnika és az­óta a területén létesült épít­mények is polgári célokat szol­gálnak. Bezzeg jó néhány évvel ez­előtt a szőlők közé ékelt üteg szöges dróttal gondosan körül­zárt területén kis létszámú le­génység élte a katonák egyhan­gú életét. Ezt az egyhangúságot megtörő esemény csak ritkán adódott, viszont annál inkább felkavarta az unalomba fulladt hétköznapokat. A környezet ismeretéhez tar­tozik, hogy a legénység és a tisztek (a legénységet szádéko­san tettem előre, mert a hadi­parancsban, meg a fronton is mindig ők vannak elöl) két előre gyártott épületelemekből Összetákolt épületben laktak, amelyek eredeti küldetése Is­tálló volt. Az épületeknek ebben a tör­ténetben csupán annyi a szere­pük, hogy ezeket az ágyúkkal együtt éjjel-nappal őrizni kel­lett. Ebben nagy segítségünkre volt egy nagy farkaskutya, amely az üteg dédelgetett ked­vence volt. Bár szegény pára létszámban, leltárban nem sze­repelt, kosztját az ételmaradék­ból a konyhai személyzet dúsá­san biztosította ... Dzsuszberinek hívtuk. Nevét a Jégkorong-világbajnokságon ak­kor szereplő kanadai csapat egyik nagy termetű, kemény, de népszerű játékosáról kapta. Mitagadás névadói ezzel egy­szersmind a kutya tulajdonsá­gait is hűen érzékeltették. Bármennyire közkedveltség­nek örvendezett is Dzsuszberi, akadt egy ember az ütegnél, aki nem kedvelte. Ez az ember éppen a parancsnok volt. Negy­venen felüli, magába zárkózott ember. Mindenkori arckifejezé­séből arra lehetett következtet­ni, hogy állandó gyomorbántal­mak gyötrik. Többször tett kísérletet a ku­tya eltávolítására, de tiszttár­sai mindig lebeszélték. A kutya ls kiérezhette ellenszenvét, mert ha tehette, közelébe somfordált és meglapulva, szinte kérőén simult hozzá, mintha csak a kegyeiért esdekelt volna. Ez lett a veszte. Történt egy hideg téli napon, fiogy a parancsnok az egyik épületből a másikba ment át a hóba vájt ösvényen, amikor Dzsuszberivel találta magát 'szembe. A kutya a maga alá­íatosságával, hizelgőn közele­dett feléje. S mivel a parancs­nok szokásától eltérően nem kergette őt el, egyszeriben megbátorodott és két hátsó lá­bára állva, első lábaival a pa­rancsnok mellének támaszko­dott. Ahogy ezt másokkal ls megszokta. A parancsnokot elöntötte az epe. — őrség — kiáltozott magá­ból kikelve. Pillanatok alatt ott termett a szolgálatos és vigyázz állásba merevedett parancsnoka előtt. — Lelőni! — mutatott a ku­tyára. A szolgálatos nem mozdult. Csak az ajka mozgott, de hang nem Jött kl a torkán. Szólni szeretett volna, de mert — Mire vár? Dzsuszberi azonban megtagadta az őrség parancsát, ő megtette azt, amit a tizedes nem mert... A parancsnok elrendelte, hogy a legénység vonuljon be az épületbe, az őrségnek meg­parancsolta, hogy ott helyben végezzen á kutyával úgy, hogy felülről a föld felé lőjjön. Az ablakból néztem a szomo­rú jelenetet. A lövés eldördült, a kutya összecsuklott és elte­rült a hóban. A katonák ismét kiszivárog­tak. Megvető pillantásokat ve­tettek parancsnokukra. — Elásni! — hangzott a to­vábbi parancs. Mivel nem volt címzett, a pa­rancsot senki se vette magára. Lassan valamenyien megindul­tak valami irányba, csak nem a kutya felé. — Nem akad önkéntes? — Majd én — Jelentkezett egy apró termetű cseh fiú, aki a konyhán dolgozott kisegítő­ként. Fogta a kutyát és lábánál fogva húzta a fehér havon az Este takarodó után — ugyan­úgy mint más napokon is — a tiszti szobában az ördög bibliá­ját lapozgattuk nagy szorgalom­mal. A parancsnok éppen piros száz-hetet jelentett, amikor ko­pogtattak az ajtón. A fehér köpenyes magas ter­metű szakács lépett be. — Parancsnok elvtárs, enge­delmet kérek... A főhadnagy arcán mosoly suhant át. — Mi jót hoztál? Arról ugyanis közismert volt, hogy a gyomrát szerette. Igy a szakácsok máskor is kedves­kedtek neki, rendszerint fok­hagymás pirítóssal. — Épp arra szeretnék enge­délyt kérni, hogy behozhas­sam ... — Mi Jó legyen az? — Parancsnok elvtárs ... Va­lami olyat hozok, amit a tiszt elvtársak még nem ettek. — Nol No! — Cseh specialitás ... Ezen sem csodálkozott senki, hisz máskor ls megtörtént. Nemsokára a szakács egy tep­pok, a hónapok a maguk egy­hangúságában. Leszereléskor már civilben voltunk, amikor parancsnokunktól búcsúztunk. A cseh szakács utolsóként fo­gott vele kezet. — Pajtás, még mindig szám­ban érzem annak a pecsenyé­nek az ízét... — Egészségére, főhadnagy elvtárs. — Most már igazán elárul­hatnád a cseh specialitás tit­kát... — Szívesen ... A halotti tort Dzsuszberi combjából rendez­tük. Az egyiket megsütöttük, a másikat felfasíroztuk... A főhadnagy sápadozva fe­nyegette a távozó civileket, akik a laktanyán kívül valósá­gos koncertet rendeztek: — Hau! Haul Nekem viszont egy csöppet sem volt tréfás kedvem. Gyom­rom a torkomban éreztem és ahányszor elhangzott a „haul", annyiszor csuklottam ... Következik: Párbeszéd a gyorsban KALÁSZ LASZLÖ ágyúk felé, az épületektől tá­volra. Szobatársai nem győztek cso­dálkozni, mi ütheti belé,, mi­kor máskor mindenünnen ki­húzza magát, ha csak teheti. Szolgálati kötelességei nem tel­jesítéséért, a fegyelem megsér­téséért már nem egyszer ült is. Most meg önként hajlandó göd­röt ásni a fagyos földben? — Talán kimenőt akar és igyekszik bevágódni a „góré­nál" — vetette fel valaki s ezt a magyarázatot mindannyian elfogadhatónak találták. A kutyaügy ezzel be is feje­ződött. Dzsuszberit nem sirat­tuk meg, de sajnáltuk. S mind­Járt akadtak, akik fogadoztak, hogy néhány napon belül úgy­is szereznek másik, kutyát. Az esti parancsolvasás, a pos­ta kiadása, a haza szálló gon­dolatok és az esti teendők újra a rendes kerékvágásba zökken­tették az üteg életét. sit helyezett az asztalra. Rajta egy darab pirosra sült pecse­nye és hosszúkás formában egybe sütött darált hús. A hú­son még sistergett a forró zsír, a felszálló gőz a sült hagyma, fokhagyma, köménymag és füs­tölt szalonna sajátos illatát árasztotta. A szakács mögött a két se­gédszakács lépkedett tányérok­kal és két üveg borral. Ezt, mint kiderült, a szomszédos szőlőtermelőktől kapták étel­maradékért. Nagy étvággyal fogyasztottuk az ízletes sültet és a darált húst. Lé-leöblögettük gazdabor­ral. A lakoma végén a szakács még megkérdezte: — ízlett? — Ha nem félnék, hogy elka­patjátok magatokat, azt mon­danám, finom volt... — Halotti tornak szántuk... Dzsuszberi emlékére ... Ezután megint teltek a na­— Főhadnagy elvtárs ... — Teljesítse a parancsot! A szolgálatos tétova mozdu­latot tett, de mintha iába a földbe gyökerezett volna. Közben a katonák is kitódul­tak az udvarra. A parancsnok egyre paprikásabb lett. A te­kintélye forgott kockán. — Tizedes elvtárs! El tud­ná-e mondani a szolgálati rend ide vonatkozó bekezdését? — Igenis, főhadnagy elvtársi A parancsnok fölénye tudatá­ban, most már megnyugodva, inkább gúnyosan szólt. — Akkor mondja csak el! — Igenis. A parancsot hala­déktalanul, maradéktalanul és pontosan teljesíteni kell... — -Na és? Maga talán megta­gadja? A tizedes azonnal rendelke­zett. Az őrség egyik pihenő tag­ja csőre töltötte puskáját. Előbb próbálta a kutyát az épületek­től távolabbra csalogatni. MEDDIG lesz ez így? fi '0 - • " Az ember úgy érzi, kihiil a keze és a lába, azlán egyre élesebben ér­zékeli és látja a dolgo­ga(. Az idő roppant csaló­ka módon telik ilyenkor, egy óra néha háromnak tűnik, de aztán hirtelen arra döbbenek, hogy még mindig előttem a levél. A nagymácsédi Ko­vács Imréné, született Ta­kács Erzsébet, kétgyer­mekes édesanya levele. Tévedés ne essék, ma­rihuánát, hasist, LSD-tab­lettát nem használok. A leírt közérzet azért ha­talmasodott el rajtam, mert a tudósítók levelei közé valahogyan beve­gyüit az említett nagymá­csédi levél. Olvasónk ugyanis leírta, hogy a galántai babakelengyét árusító üzletben a múlt hónap tizenegyedik nap­ján, csütörtökön délelőtt olyan régóta óhajtott sárga inackóöltözetet akart a kislányának meg­vásárolni, melyet az előt­te levő vásárló ottha­I gyott. De az elárusítónő a pult alá akarta tenni ezt az árut, s csak ak­kor számlázta ki, ami­kor olvasónk megmond­ta: „Ez nincs kifizetve, nincs eladva, pult alól pedig tilos árulni!" Az üzletvezető le akarta tor­kollni olvasónkat, de ö megfelelt: „Olvasson új­ságot, akkor majd tudja, hogy mit lehet és mit nem!" Megértem olvasónkat, igazat is adok neki, s a bennem támadt közérzet nyomán már én is vilá­gosan értem, hogy a po­zsonyi Slovnaft másod­osztályú éttermében mi­ért bámultatott meg a szakáccsal a kiszolgáló személyzet, amikor meg­jegyzés nélkül bár, de nem ettem meg a rán­tott húst, Tornaiján mi­ért csodálkoztak, amikor szódavizet mertem kérni, a lévai cukrászdában miért bosszankodtak, hogy jégkockás málnaszörpöt rendeltem, az újvári Mo­totechna alkalmazottjai miért vontak vállat, ami­kor ködlámpát szeret­tem volna vásárolni a közismert hazai gyárt­mányú Octáviához. A magyarázat egysze­rű: nagyon sok kiszolgá­ló még most sem akar­ja megérteni, hogy a vásárlóknak nemcsak pénzűk, hanem igényük is van. (hajdú) Nagykeszi szépséghibája Nagykeszi lakossága és vezetősége méltán büszke lehet az elért eredmények­re. Az 1965-ös árvíz nyo­mait teljesen eltüntették. A régi vályogházak helyén korszerű családi bázakat építettek. Felépült az új kultúrház, a közelmúltban adták át rendeltetésének a korszerű árubúzát. Megol­dották a falu iskolaprob­lémáját is. Az utcákat por­talanították, a járdákat le­betonozták. Egy szépséghibája mégis van a falunak: a volt Fe­Jérváry-kastély ás környé­ke. A kastélyban az állami gazdaság székel, néhány alkalmazottja is itt lakik. Belülről a kastélyt javítot­ták ugyan, de a külseje igen rontja a község arcu­latát. A parkot a gazdaság be­kerítette. Viszont a régen gondozott sétányokat be­lepte a gaz. Szép teret le­hetne itt kialakítani, pa­dokkal, játszóterekkel, kng­lipályával, ahol a falu ap­raja nagyja elszórakozhat­na... SZIGETI KÁl.MAN

Next

/
Oldalképek
Tartalom