Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-07 / 186. szám, péntek

Lajos bácsi, a mázsamester A KOMMUNISTA SAJTÓ ÍRÁSAIBÓL Az apa térdére ültette serdülő fiát és mesélni kezdett neki. Szeme a gyermeken függött simogatóan, tekintetében föllobog tak a kialudt lángok, s lázrózsák gyulladtak ki sápadt, csontos arcán. Egy szelíd domb tetején ültek, ahonnan látni lehetett az -egész határt, mely a ködbevesző havasokig terjedt. A kéklő köd a havasok fő Mit a keletkező szélrohamokra imbolyogni • kezdett, s a tépett foszlányok mintha életrekelt szellemóriások lettek volna, űzték, kergették egymást; olykor összefonódtak, birokra keltek, azután még foszlányosabbra tépetten rohantak a völgyből az ormok felé. Fönt a magasban a felhőtömbön glóriás átizzó fénykévék vetődtek a rohanó íelhőfoszlányokia, és villanóan vakítóan fehérek lettek a szürke ködszellemek. Azután elsötétült és kéklő mélységbe borult újra a hegykoszorú. A szél lerohant a havasokról, a völgyben és a mocsaras síkon felkapott s játékosan messzire röpített mindenféle gazt, szemetet. Felrohant a dombra és megenyhülve, duruzsolva, simogatta,' csókolgatta körül az apát és a fiút. Az a|)a tekintetében szelíd, fáradt álom volt a múltról, a fiú a végtelenséggel ölelkező havasok ormát nézte, s öntudatlan, nagy izzó lángok lobbantak föl a tiszta szemében. — Nézd, hogy széttépte, rongyokra szaggatta és a mélységbe vágta őket a vihar. Ott fönt nagy vihar lehet. Itt lent is volt egyszer ezen a dombon, itt lent a síkon. Nem, nem egyszer. Sokszor. Az volt a vihar. Ablakok törtek be, elvitte a rétről a gyűjtést, gallyakat tördelt le, lerázta a fákról a gazdag gümölcsöt, a gyáva urak, bűnös bitangok és istenes vénaszszonyftk komédiás keresztet hányva, ördögűző átkokat szórva bújtak az odúkba s a vihartól remegő palotáikba. És én kint álltam ezen a dombon. Itt volt a vihar magja, és én ura voltam a viharnak. Az én viharom volt. Föl-fölkapott engem is, de én parancsoltam neki, és amikor hozzám jöttek gyáván alkudozni a palota urai, meg tudtam parancsolni a viharnak, A VIHAR hogy elég. A gyáva bitangoknak megmutattam az erőmet, amely azután napról napra, lassan, de győzelmesen nőtt. Valamikor lenéztek, semmibe sem vettek, rúgtak egyik országból a másikA KOMMUNISTA E3E3EÍE3 EJ ba, hazátlan voltam, szolgája és kutyája a gyáva bitangoknak. S hogy erőmet megmutattam, amikor az általuk elvetett vihar aratója és ura én lettem, amikor megráztam ós megkorbácsoltam őket, elébem jöttek, elismertek és alkudtak velem. Ez volt az én életem győzelme. A vihar ura voltam. Szép volt. Úgy-e, fiam, te is vihararató leszel egyszer és úr leszel rajta;' A fiú nem felelt. Lobogó tekintete messzire, az ormokra s az ormokon túl a végtelenségbe siklott, s valami nagy, tűzpiros álom kelt életre a tekintetén át kirepült lelkében. Vihar volt megint. Az apa és a fiú a legmagasabb orom tetején álltak. Az apa meghajolva, fiába kapaszkodva nézte a vihart. Hosszú ősz haja remegve lobogott az orkános szélben, s viaszsárga arcán végtelen aggódás vonaglott. Az erős férfivá nőtt fiú emelt fővel, tekintetében diadalmas arccal, szilaj, győzelmes, tettre váltott akarattal nézte a vihart. Egyik kezével átölelte az apját, a másikkal a völgybe, a végtelen, mocsaras rónára mutatott. — Nézd, apám, ez az én viharom. Az én orkánom, amely megrendíti s a sarkaiból fordítja ki a földet. Nézd, hogy rohan le innen a havas oromról a pompás, puha fényben fürdő völgybe ahol a finom pálmák és tornyos paloták állnak. Nézd, hogy zuhannak le a tornyok és omlanak össze a márványfalak. Hogy törnek pozdorjává a páfrányok és pompás virágok. Nézd, évszázados fákat tép ki az orkán gyönge bokorként. Nézd a mocsaras róna fölött kavargó vihartölcsért: a nagy mocsár piszka és szennye örvénylik ott felkapva, megsemmisítve és kiszórva az űrbe. Nézd, az én viharom nem áll meg és nem alkuszik a gyáva bitangokkal. Elsöpör mindent, ami beteg, bomlott, aljas és rothadt. Kitisztítani a völgyet és a rónát Új, új, hűs tiszta levegő kell a pállott, fojtó, miazmás régi helyébe. És ez után a vihar után nőnek majd új, pompás, csodás virágok, páfrányok, pálmák, fenyőóriások, fis a völgyben és a rónán új hajlékok épülnek az új embereknek. Ez az én viharom, apám. Hallod, hogy zúg, mennydörög, oi kánlik? Tör, zúz, megingat és elsöpör mindent. Nem áll meg a völgyben, a dombon. Átrohan a rónán, átrohan a földön. És én ura vagyok. Én akarom. Én így akarom. Ez az én tettem. Tetté vált akaratom ez a megváltó orkán. Hogy zúg, tombol, mennydörög és rázza a világot! És ón ura vagyok ennek a viharnak. Apám, az én viharom ezl Jöjj, rohanj velem a vihar élén, havas ormok szélén! És átfogta, húzta, vonta maga után az apját. A hófehér haj lobogott az orkános szélben, a sápadt, agg arcon halálos lángrózsák égtek, a fénytelen tekintetében szédülés borongott, s a lábal remegtek az összeomlásra. A fiú rohant, rohant kormányozva az orkánt s hatalmas, ziháló melléből a diadal ittasul t kiáltásai törtek ki olykor: — Hahó, hahó! És már egyedül rohant. Az apa az oromról szédülten, megsemmisülve a mélységbe zuhant. GYETVAI JÁNOS IMegjelent a Kassai Munkás 1920. jún. 3-i számában) Az izzó nap perzselő sugaraiban fürdik a vidék. Hamisíthatatlan nyári délelőtt. A szövetkezet udvarára érkező traktor által felkevert por ellepi a közelben tartózkodó embereket, s pár pillanat' múlva szürkésbarnára festi az arcukon csordogáló verejték-patakocskákat. A traktor közben odaáll a gazdasági udvar mázsátára, s a pótkocsin aranyosan csillan meg az új ..kenyér" - a gabona. A „mázsamester" odulé p -a mérleghez, igazít a .mérőkar nehezékein, aztán papírjai fölé hajolva feljegyez valamit. Majd odamegy a traktorhoz, s vezetőjének odanyújt egy cédulát. — Rendben vun, Lajos bácsi? — kérdezi a traktoros, közben kezefejével megtörli porlepte homlokát. A mázsumester mosolyogva bólint, s talán még mondana is valamit, de a traktor felberregő motorja figyelmezteti: sietni kell! Feljegyzéseit ellenőrzi, amikor ráköszöntök. — Mindenki a határban van az aratóknál — mondja, miután megtudja jövetelem célját. — Tudja, sok kiesést okozott a rossz időjárás. Amikor az eredmények felöl érdeklődöm, felcsillan a szeme, de nem válaszol azonnal. Talán azt mérlegeli, nem kellene-e mégis elküldeni valakit az elnökért: ó tudja mit, s hogyan ... — Az idén 150 hektár tavaszi árpánk volt — mondja rövid gondolkodás után, s a hangsúlyt az utolsó szóra helyezi. — Annak betakarításával már végeztünk. Hogyan fizettek? jól. Ha jól tudom, 35 mázsás hektárhozamot terveztünk annak idején, s most 40-et takarítottunk be minden hektárról. Hüzát 320 hektáron termesztünk. 38 mázsás átlaghozamra számítottunk, jelenleg úgy tűnik, hogy hektáronként 2—3 mázsávul kevesebb lesz a tervezettnél. Hirtelen az ujtóra pillant, s az ott álló, mosolygó fiatalemberre mutat. — Különben itt a könyvelő elvtárs, ö bizonyára többet tud mondani. — Csak folytassa, Lajos bácsi —• mondja Czajlík György még mindig mosolyogna — hiszen eddig is jól mondta. A beszélgetés most már hármasban folyik, ligymást kiegészítve mesélik el az aratás eddigi menetét, tgy tudom meg, hogy négy saját és egy kisegítő kombájnnal folyik a betakarítás, s eddig mintegy '340 hektárról került biztonságba a gabona. A szalmát ömlesztett és préselt állapotban gyűjtik öszsie. Ezt a munkát mintegy 200 hektáron végezték el. Tarlóhántásban már a századik hektárhoz közelednek. Csodák csn ríja, a gépekre nem panaszk. nak. Igaz, hogy itt-ott 'előfqmq némi apró hiba, de ezeket azonnal helyrehozzák a mindenre számító szerelő brigád tagjai. A kombájnok napi összteljesítménye 50 hektár körül mozog. Ennek alapján már csak napok kérdése, hogy pontot legyenek az aratás után. Remélik, hogy az időjárás és a gépek most már nem szólnak bele qz utolsó hajrába. Az 1346 hektár mezőgazdasági földterülettel rendelkező Haladás szövetkezet — Eperjes és Tőkés — 200 vagon gabonatermésre számít ebben az évben, beleértve a takarmánykeverékeket is. Ebből c-unán ötvenegynéhány vagont hajlandó átvenni tőlük a felvásárló vállalat. A többiI pedig — mintegy 150 vagonnyit — saját magtáraikban, illetve provizórikusan kénytelenek raktározni. Ez jelenti a szövetkezetnek jelenleg a legnagyobb gondot. A „mázsamestert" — az 53 éves Lajt Lajos bácsit — mindenki víg kedélyű, szorgos embernek ismeri. Igaz, hogy a 11. világháború vége felé egy közelében felrobbant akna örökre képtelenné tette a megerőltető fizikai munkára, de vidám életkedvét, és a szorgos tenniakarást nem tudta belőle kitörölni. Ogyszőlván megalakulása óta tagja a szövetkezetnek, s naponta azon szorgoskodik, hogy szebb és jobb legyen a szövetkezeti dolgozók élete, s „nagyobb" szelei kenyér jusson az asztalukra. Észre se vettük, s a nap lassan delelőre hágott, elérkezett az ebéd, ideje. Lajos bácsi leméri az utolsó rakományt, aztán kezet nyújt, s kerékpárjával lassan hazafelé „karikáz". A nap csillogó sugarai bearanyozzák egyre távolodó alakját. (kádek) — Túlságosan is sok a tanú, s egyikük sem tudja bizonyítani, hogy Pernek a lakásán járt. . — Esküszöm rá! — Én meg arra esküszöm, hogy Pernek néhány hónap múlva újra felkeresi magát, de már tanúk jelenlétében! Klatzné csodálkozni, tiltakozni sem tud, annyira összetört, hogy már egy csöppnyi ellenállás sem lobban fel benne. — Nem hiszi? — kérdezi a százados. Kirántja az egyik fiókot, kezébe ragadja a fekete pettyes, vaskos fehér borítékot. Kiüríti a tartalmát. Százkoronás bankjegyköteg hull ki belőle. — Helmut tízezer koronát küldött! Megszámolhatja! Klatzné nem tekint az asztalra. Lehorgasztolt fejjel gunnyaszt a széken. — Ez sem érdekli? Tudja, hogy hová kell költözködnie? Nem? Elárulom! Bratislavába! És ott várhat a barátjára! Klatzné mozdulatlanul Ül. — Ogy látom, ez nem újdonság magának! — állapítja meg a százados, bár maga ls kételkedik szavainak igazságában. A borítékból kihúzza a levélpapírt. A titkos írással írott, de már előhívott üzenetet Klatzné felé nyújtja. — Tessék, itt a levél, olvassa el! Klatzné felemeli a kezét. Reszket, remeg a keze. Élettelenül az ölébe hull a karja. — Nem olvasom el... — suttogja rekedt hangon. — Azt hitte, hogy Helmut „ilyen családi ügyekről" nem tesz említést a levélben, s ezért adta át nyugodt szívvel? Pernekkel viszont mindent aprólékosan megtárgyalt, mielőtt meghívta volna a lakására! — Inkább a folyóba ölöm magam, mint hogy tovább játsszam ezt a cirkuszt! — kiált fel váratlanul Klatzné. A századosra szegezi a szemét. A felindulástól remeg a teste. Sápadt arca egyszerre színt kap, pírban kezd égni... — Én ... én ... - a torkán akad a szó. Tománek elégedetten bólint. — Na, látja, Klatzné! Előbb is megmondhatta volna, hogy úszni hagyia a nagy halat, csak a kicsinyekkel ajándékozott meg bennünket! Hiába vár a válaszra. Klatzné az ajkát is összeszorítja, hogy magára kényszerítse a hallgatást. Sajnálat ébred a századosban. Nem kellett volna túlfeszítenie a húrt. Azt hitte, erélyes fellépésével kiszedi a titkot Klatznéból. Eddig bízott Annában, úgy beszélt vele, mint bármely más munkatársával. Csak most éledt fel benne a gyanú. Miért csak most? Mert az állítólagos Pernek nem leplezte le magát? Klatzné tehet erről? Agyafúrt fickó lehet! Vagy fél talán? Az utolsó percekben kapkodott is, máskülönben nem hagyta volna ujjnyomát a poharakon. És Klatzné poharát kiöblítette volna, hogy ne jöjjünk rá, altatóport kevert a konyakba ... Vagy abban a feltevésben higgyen, hogy Pernek távozása után a ház körül leselkedő ügynök kihasználta a legjobb alkalmat és belopakodott Klatznéhoz? Vagy ketten lettek volna, Pernek és az a másik ismeretlen, akit maga Pernek sem ismer?! Csak arra kapott volna utasítást, hogy elaltassa Klatznét, és hagyja nyitva az ajtót? Vagy mégis Klatzné ravaszkodna? ... Nemsokára befutnak az emberei és megmondják, egyezik-e a személyleírás. Eddig csak azt tudták megállapítani, hogy Pernek Tibor nevű egyén nem él a trencséni járásban. Utána kellene nézni az országos központi nyilvántartóban is, él-e az országban ilyen nevű és korú ember? És hol? De miért hallgat Klatzné? Eddig nem ismert be semmit. Csak azt mondta: én, én.. . És nem tiltakozik a vád ellen!... Tománek kezében zizeg a levélpapiros. Klatznét nem érdekli a levé!, búskomoran mered maga elé . . . No, majd meglátjuk! — gondolja a százados. Köhint egyet, hogy magára vonja a figyelmét. — Ha nem akarja elolvasni, felolvashatom — szólal meg Tománek. — Helmut németül ír, de maga megérti... Klatzné szobormereven ül. — Hát hallgassa. Felolvasom... Kedves Anna! Az utolsó akció nem sikerült. A futáromat a határon feltartóztatták. Kivizsgáltuk az ügyet. Elhiheted, hogy örömmel tudatom Veled, Te nem követtél el hibát. Most hosszabb ideig pihenhetsz, senkit sem küldök Hozzád. Ha valaki mégis jelentkezne, ne állj vele szóba, vagy jelentsd fel, mint gyanús személyt. Terveim vannak Veled! A levé! átadója az utolsó követem. Arcát vésd az emlékezetedbe, a jövőben még találkozni fogtok. Hogy ez bekövetkezhessen, néhány hónapon belül szülővárosodba, Pozsonyba kell költözködnöd — nem a szüleidhez, hanem saját lakásba! Személyesen akarom Veled megbeszélni a pontos részleteket. Menj el a Čedokba, és már most jegyeztess elő egy helyet az első görögországi útra! A költségek fedezésére mellékelten küldöm a pénzt. Athénban „lebetegszel" — ezt bízd rám —, s néhány hetet együtt tölthetünk. Végre, tizennyolc és fél év után viszontláthatom az én kedves Annámat! Helmut. . . Klatzné megszállottként kapta fel a fejét. Az elmegyógyintézetekben látni ilyen, egy pontra meredő, lázban égő szemet, merev arcot, vállra hulló kócos hajat. Tománek az asztalra ejti a levelet. — Felkészülhetünk az újabb akcióra! — mondja elgondolkodva. ^ . — Nemi - sikolt fel Klatzné. Fuldokiás környékezi. Kapkodva, lihegve lélegzik. — Nem megyek sehová ... — elerőtlenedett a hangja, alig hallani. Az imént még dermedt rémület áradt a szeméből, most a mélységes fájdalmat tükrözi. Görcsös merevséggel felemelkedik a székről. —> Megölöm őt! Megölöm! — kiáltja utolsó erejéből, s a székre rogyva keservesen zokogni kezd. Tománek százados megkönynyülten néz a távozó emberei után. A személyleírás egyezik. A szálloda portása és a pincérek is hasonlóan festették le Perneket, mint Klatzné. Még a taxisofőrrel kell beszélniük, de így is megállapíthatja, Anna nem hazudott. Pernek becsapta. Nem lehetett más dolga, mint hogy Klatznénak átadja Helmut titkos üzenetét és a pénzt. Minek rántsa le magáról a maszkot, amikor kockázat nélkül is végrehajthatja főnöke utasítását?! Ha tudta volna, hogy a vörös hajú Anna a háború utolsó hónapjaiban Helmut sze retője volt, s hogy az Abwehrstelle egykori tisztje most is vágyódva gondol Klatznéra, akkor is Klatzné ágyába kívánkozott volna? Újra kezébe veszi Helmut levelét. Olvassa az utolsó mondatot: „Végre, tizennyolc és fél év után viszontláthatom az én kedves Annámat!" Az ádázul becsapott Annát! Azzal az ígérettel sikerült megszöktetnie, hogy feleségül veszi, Németországba viszi, fis csak április végén Prágában árulta el, hogy nős, nem viheli magával, a háborút elvesztették, nem tudja, mihez kezd Németországban. Lakást szerzett neki, pénzt, ékszereket hagyott nála. Cserébe csak egy aláírást kért. Fényképe már volt Annáról, hiszen annyiszor lefényképezte minden pózban, még anyaszült meztelenül is. így szervezte be Annát, és távozott ... Annát a könyvekből, filmekből ismert Athénba képzeli. Lenne annyi lelkiereje, hogy Helmut előtt megjátssza a szerelő asszonyt? Egy arcrándulással sem árulná el, hogy képes lenne megölni egykori szeretőjét? Sokáig kellene pihennie, hogy újra játékos kedélyű nővé váljék, hogy arca ne tükrözze igazi érzéseit... De elérhetjük-e ezt nála Helmut esetéljen? Még elképzelni sem tudom, hogy viselkedne, ha szemtől szemben állnának. Tönkretette az életét... És Pernek viselkedése most nagyon megrendítette. Helmut emberét még álmában sem ölelgetné az ágyában. Ha Pernek nem akarta feltárni kilétét, a vaskos levelet kis csomagként is feladhatta volna! Vagy az utolsó pillanatban gondolta meg magát? /Folytatjuk j 1;>. VIII. 7.