Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-16 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

YÓGYFÜRDŐB Már három napja vagyok Podébrady fürdőben a szívbetegek között. Tiszta és csendes ez a városka, a gyógyvizén kívül ragyogó parkokkal és virágligetekkel rendelkezik. A sétatere igen gondozott és szép, különösen ilyenkor tavasz utóján és nyáron, amikor a betegek sűrű serege népesíti be. Emlékszem, amikor egy ízben meg akartam törülni az egyik padot, hogy leülhessek, hozzám lépett a sétatér egy őre és igen udvariasan figyelmeztetett arra, hogy a pad tiszta, minden reggel megtörlik. És a ligeti padok valóban ragyogtak a tisztaságtól. A Mír (Béke) fürdőházban lakom. Jellemző, hogy a Mír felé menet, mindig egy pillantást kell vetnem a temetkezési vállalatra, amelynek csendes, meghitt kirakatában ott díszeleg néhány ízlésesen kiállított gyászjelentés. A helyi nemzeti bizottság ezzel nyilván jókedvre akarja hangolni azokat a jelölteket, akik egyelőre még viaskodnak és keményen alkudoznak a halállal. Másrészt a vállalat kirakata jelképként is hathat, rejtett összefüggésbe hozható a Mír fürdőházzal, hogy igazi, tartós békéhez az ember csakis a temetkezési vállalaton keresztül juthat. Éppen ezért a gyászjelentéseket eleinte nagy gonddal szoktam elolvasni, később azonban megúntam, és annyira megszoktam, hogy az egész vállalatot figyelemre sem méltattam többé. Valahogy a procedúrák, a napi fürdők, azonkívül a jókedvű fürdőzők, a ragyogó napfény, a gyönyörű parkok, a gyászjelentéseket kiszellőztették a fejemből. Magyarok, osmerosok Azonkívül az ismerősök is hozzájárultak ehhez. A Mír fürdőházban sok magyarral és szlovákkal találkoztam. A magyarokat különösen az Oj Sző fűzte össze. Itt Podebradyn tapasztaltam első ízben, hogy ennek a lapnak milyen lelkes olvasótábora van. A Mír-ben ugyanis egyetlen Új Szó jelenik meg, mégpedig a dunaszerdahelyi Fehér Dóra jóvoltából, akinek naponta a címére érkezik és aki miután elolvasta, azonnal tovább adja a szomszédnak, az viszont egy jó barátjának, utána egy távoli rokon következik, majd egy ismerős.. s A lap két napig vándorol, amíg visszakerül tulajdonosához. Akkor persze már megjött a következő szám, ez is megfutja sikeres pályáját és visszakerül kiindulópontjára. Az olvasók, illetve a páciensek nagyon vigyáznak a lapra, én egyszer nem vigyáztam rá és egy titokzatos magyar páciens lopta el, mert ilyen is van ebben a kedves cseh fürdőházban. Az Oj Szó vasárnapi száma azonban egy hétig vándorol a Fehér Dóra által nyilvántartott olvasók között. Megfigyeltem, hogy ennek a számnak nemcsak minden cikkét, hanem minden sorát elolvassák. Úgy vannak ezzel az ünnepi olvasmánnyal, mint én voltam gyerekkoromban azzal a tállal, amelyben anyám a tortát keverte. Ha nagyritkán ez a tál a kezembe került, akkor minden ujjamat megnyaltam utána. Szükségesnek tartom itt megjegyezni, ma már tudom, hogy nem volt a legjobb torta, mégis mert anyám készítette — és sajnos sokkal ritkábban mint az Oj Szó a vasárnapi számát — számomra a világ legjobb tortáját jelentette és bevallom, oly ízeket fedeztem fel akkor a tálban, amelyekhez hasonlót máig sem tudtam felfedezni. Páciensek Az Oj Szó egyik olvasója a nagyon rideg és szűkszavú páciensekhez tartozott. Oly sovány volt, hogy csont és bőr arcára alig fért el a mosoly. Talán éppen ezért sosem kérte és sosem köszönte meg Dóra asszonynak az Oj Szót, ehelyett mogorván és számonkérőn ilyeneket mondott neki: — Még nem jött meg az Oj Szó? — hsngjában türelmetlenség lüktetett, egyben egy csipetnyi felelősségre vonás is, hogy az újság idejében nem jött meg. Látni lehetett rajta, hogy dühös, de fékezi, fegyelmezi magát. Dóra asszony azonban már tudta, hogy a páciens óhajtja az Oj Szót olvasni, részvétet is érzett iránta, mert ha a lap késett, már oly lehangoltan és nyugtalanul járt-kelt a sétányon, mintha valami nagyon értékeset elvesztett volna. Csak aznap, amikor elhagyta Podčbradyt, és elbúcsúzott Dóra asszonytól is, zavartan mondta neki, hogy nagyon megszokta az Oj Szót, naponta reggeli közben olvassa otthon. Ez volt a leghoszszabb mondata és ezzel is, mntiegy bocsánatot kért eddigi rideg viselkedéséért. Az idős házaspár Ök is, itt Podebradyn keresték a gyógyírt. Együtt ültünk egy padon és türelmetlenül vártuk a szénsav-fürdőt. Már jó egy órája vártunk. Az idős házaspár felváltva elbóbiskolt. Egyszer a férfi, egyszer a nő. Egymás vállára hajtották ősz, fáradt fejüket, és oly illedelmesen aludtak, mint a gyerekek. Csendesen aludtak, lélegzetükön észlelni lehetett, hogy alvásukkal nem akarnak senkit sem zavarni. Az asszony néha ijedten felkapta a fejét, zavartan szabadkozott, és mintegy bocsánatkérőn azt mondta nekem: ne vegyem rossz néven az urátől, hogy a társaságban néha elalszik, de idén már kilencvenéves lett. Én megbocsátőn mosolygok és azt kérdem az asszonytól, — csak azért, hogy mondjak valamit, — hogy ő hány éves? Csodálkozón rám pillant ekkor, ősz szemével, — mert nekem az a benyomásom, mintha szeme fénye és tekintete is megőszült volna már — és meggondoltan azt válaszolja, hogy neki sem hiányzik sok a kilencvenhez. De az évei számát mégse mondta meg. Szinte megható e kedves, törékeny, udvarias öregasszonytól ez a kacérkodás az évekkel... Ekkor riadt fel a férje és reszkető hangon azt kérdi az asszonytői: — Nem fázol?! — Nem, — válaszolja a hófehér hajú, kedves, kacér asszonyka, — sőt, melegem van, — teszi hozzá és vékony fehér eres kezét férje reszkető, hűvös kezébe csúsztatja és melegíti párja remegő, erőtlen ujjait. Néhány pillanat múlva már látni, hogy az öreg keze lassan magához tér és ujjai feléledve ráfonódnak párja áldást osztogató keskeny kezére. Így ölelkezik egymással a két öreg kéz, úgy tűnik, hogy a nagyvilágból csak egymás kezét, szívverését érzik, minden más megszűnt számukra. — De tévedek, mert az asszony újra megszólal: — Nemsokára a fiam Jön látogatóba Amerikából. Néhány hétig velünk lesz. — A családjával jön? kérdem. — Nem, egyedül, nőtlen ... — hangzik a válasz és úgy tűnik, mintha hangja nagyon messziről érkezne. Ezután már nem merek kérdezni. A két öreg újra elbóbiskol, az asszony törékeny arcán oly finoman rajzolódik ki az ősz mosoly, mint a jégvirág a tiszta ablakon, és hogy élnek és álmodoznak arról csendes lélegzetük és összefonódott kezük tanúskodik. Vasárnap Vasárnap délután öt óra. Oly súlyosan meleg ez a nap, hogy az ember szinte szédül és gyomra émelyeg az erős napfénytől, akárcsak a sok édességtől. E mozdulatlan, forró nyári napok igazi szépságét az emlékek őrzik. Az emberben különösen a fagyos téli napokban villan fel hirtelen ez a ragyogó arany színű nap, az üde zöld fákkal, a tarka, gyönyörű virágokkal és a podébradyi vasárnap délutáni sétány, amikor felhangzik a fúvószenekar és a varázslatos, vidám hangok a csendet úgy kergetik el, mint valami aranyszínű lepkét. Podébrady, 1970. VI. 25. Lidice Ma egy közös kiránduláson vettünk részt, vagy harmincan indultunk egy autóbuszon megnézni Lidicét. Mindjárt ebéd után kellett volna indulnunk, fél egykor, de „technikai okok" miatt egy órával később indultunk. A „technikai okok" tehát itt a fürdőben éppen úgy érvényesülnek, mint nálunk, otthon Pozsonyban. Amikor az autóbusz megindult velünk, már mindannyian igen fáradtak voltunk a sok álldogál ástól, várakozástól. Az a helyzet, hogy ebben a fürdőben a páciensek átlag-életkora 50—55 év körül mozog, így érthető, hogy a sok álldogálás alaposan kifárasztott bennünket. Másfél őra múlva Lidicén voltunk. Először a múzeumot tekintettük meg. Az egyik terem falain ott látni a régi Lidicét, amely alig különbözött más cseh kisközségtől, Ott lógott a fúvószenekar és a futballcsapat csoportképe. Szomszédságukban ott voltak azoknak a férfiaknak, asszonyoknak és gyerekeknek az arcképei, akik áldozatul estek a fasizmus gyilkos kegyetlenségének. A férfiakat mind meggyilkolták, az asszonyokat és a gyerekeket elhurcolták, és több koncentrációs táborba osztották' szét őket. Sokan Oswieczinba, Ravensbrückbe. kerültek. Egy lidicei asszony, aki maga is egy ilyen koncentrációs táborból érkezett vissza, rövid, tömör mondatokban mondja el a történteket. Engem ez a tömörség és folyékonyság rendkívül zavar. Valahogy mondanivalóján érezni lehet, hogy már nagyon sokszor mondta el Lidice tragikus sorsát. Arra gondolok, hogy mindezt talán olyannak kéne elmondania, aki hallomásból ismeri az eseményeket. A nő számokat is mond, hány férfi, hány nő és gyerek pusztult el aznap, amikor a német fasiszták Lidicét halálra ítélték, lakóit kivégezték és házait felrobbantották és lerombolták. És mint Nero, aki Róma felgyújtása után nézte a fölszökő lángokat, és gyönyörködött művében, úgy itt is Lidicén a német fasiszták lefilmezték a pusztuló községet, ahogy a robbanások füstöt és lángot okádva felfalják a házakat, fákat, kerteket, virágokat és mindazt, amely a szerény dolgozó emberek lakását meghitté és otthonossá varázsolja. A filmet néhány éve felfedezték és azóta levetítik a látogatók előtt. A vetítésnél sokszor iskolás gyerekek is jelen vannak. Látják a német SS-tiszteket, amint csoportosan, elegánsan járkálnak füstös romok között, mosolyognak a látványon, a szakszerű gyilkos munkán. A múzeumban néhány szobrot is látni. Ezek főleg a kegyetlen, irgalmatlan halált próbálják érzékeltetni. Ismétlem, próbálják, de az anyag, akár az írás, a sző összeroskad a borzalom súlya alatt. Csak látni kell a film pergő képeit, a német fasiszta tisztek kiborotvált, telt arcát és fényesre vikszelť csizmájukhoz hasonló tekintetüket, amint fölényes pillantást vetnek az ottheverő, kivégzett, ártatlan férfiak tömegére. Az ember megkönnyebbülten fellélegzik, amint kilép a vetítőteremből. Keserűség, gyász fojtogatja a torkomat... de a kinti napfény már működésbe lép és az iménti látvány olyannak hat, mint valami rossz, hihetetlen álom... De Lidice mégsem álom, amott, távolabb, néhány száz lépésnyire innen a tiszta nyári ég felé ágaskodik a közös sír keresztje. Egyszerű fakereszt, amelyet a töviskoszorút jelképező drót keretez. A közös sír közelében terül el a híres rózsaliget, amelyet a világ nemzetei ajándékoztak Lidicének. A világ különböző tájairól, a rózsák ezrei virágzanak, pompáznak itt különböző színek és illatok árnyalataiban. A vérvörös rózsák mellett a legszebbek és legnemesebbek a tea- és a hófehér rózsák. Utána kéne néznem, melyik ország küldte őket, az angol, francia vagy japán? ... De képtelen vagyok rá, kábult vagyok a látványtól, azoktól a benyomásoktól, amelyek e vérrel áztatott földön lépten-nyomon érnek. A rőzsalígetnek nagy érdeme van abban, hogy az újonnan épült Lidice takaros, szép kis házai körül rózsák virítanak. E kis rózsaligetek láttán arra gondolok, hogy a lidicei szülök a virágok és az emberség szeretetére nevelik gyermekeiket. • SZABÓ BÉLA