Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-16 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

BÁBI TIBOR ESZTÉTIKAI GONDOLKODÁSUNK PROBLÉMÁI A hatvanas évek elején kezdődtek vitáink, amelyek- éle a sematizmus és a provincializmus ellen irányult, de ha jobban gyökerére nézünk a dolognak, akkor kiderül, hogy tulajdonképpen egy nemzet- « közi méretekben kibontakozó vita hullámverésében vergődtünk mi magunk is, mely élesen felvetette a realizmus és a szocialista realizmus mibenlétének kérdését, és a vele kapcsolatos esztétikai-filozófiai problémákat. A vit

a a SZU KP XX. kongresszusa után éleződött k,i de meg kell jegyeznem, hogy sokkal régibb keletű. Egyik mozzanata volt Lukács Györgynek A realizmusról van szó című tanulmánya, amellyel a Wortnak az expresszionizmusról indított vitájába kapcsolódott be annak idején, s amelyben a realista irodalmi áramlatokat védelmezte Bloch-val szemben, illetve az expresszionista, naturalista és más avantgardista irodalmi áramlatokkal szemben. Nem aka. rom itt reprodukálni a lukácsi vitairat tartalmát, de szükséges rámutatni arra, hogy Cukács Györgynek az irodalmi ábrázolással szemben támasztott totalitás igénye teljességgel jogosult, s mibenlétét a lényeg és a jelenség művészi dialektikájáról szóló bekezdesben fogalmazta meg. Lukács György a realista író ábrázolásának mélységét, hatását és annak tartalmát egyenest attól teszi függővé, hogy az író mennyire van tisztában azzal, mi egy általa ábrázolt jelenség valóban. Hogy a realizmus-vita mindmáig nem dőlt el, talán épp annak köszönhető, hogy ez a totaliságigény szinte kizárólag a gnózis, a megismerés területére szorítkozott és kevésbé vette figyelembe a társadalmi gyakorlatot. Csak így magyarázható, hogy alkalomadtán újra-újra feltámad, s problematikussá teszi a már eddig tisztázott kérdéseket is. A hatvanas évek elejétől újra tanúi vagyunk a vita fellángolásának. A parttalan realizmus fogalma szinte elmosta a határokat a kritikai realizmus és a szocialista realizmus között, s a realizmus fogalmát egyszerűen a művészet fogalmára tágította. Moszkvában 1957-ben a Gosudarstvennoje izdatelstvo političeskoj literatúry kiadta V. V. Vanslov A szép problémája c. könyvét, melyben a szerző kizárólag a szép kategóriáját és a vele szorosan összszefüggö kategóriákat tette vizsgálat tárgyává. Mindeddig kiváló marxista gondolkodók és esztéták is idegenkedtek a szép kateóriájától és nem csoaa, mivel a szép fogalmának relativitása szinte megközelíthetetlenné és látszólag használhatatlanná tette ezt a marxista esztétika számára. Lukács György a következőképpen ír e dologról: „A szépségfogalom megszűntethetetlen elmosódottsága és sokértelműsége, amely a legtöbb történelmileg befolyásos esztétika középpontjában áll, az igazhoz és a jóhoz való viszonyát sem jutatta kielégítő módon érvényre ... Itt csak arra utalunk, hogy a szépségnek mozzanataira (a fenséges, a komikus stb.) való szétbontása és állítólag konkretizáló újraegyesítése nem járulhat hozzá lényegesen a kérdés tisztázásához. „Lukács tovább menve Csernyisevs^ijnek Vischerrel szemben támasztott bírálatát idézi: ,,a művészet köre mindent átfog, ami az embereket. .. egyszerűen mint embereket érdekli, a művészet tartalma az, ami általában érdekes az életben. A szép, a tragikus és a komikus csak a három legjobban meghatározott elem, ama elemek ezrei között, amelyek az életet érdekessé teszik, és amelyek felsorolása annyit jelentene, mintha az összes érzést és törekvést felsorolnánk, amely az ember szívét mozgatja. Nem csoda, h

a a XIX. századbeli materialisták és realisták nem sokra mentek a szépség fogalmával, mely Platón óta metafizikai dimenziókban lebegett, akárcsak az igaz és a jó fogalma. Talán nem is kell emlékeztetnem pl. Plotinosra, szent Ágostonra, Aquinoi szent Tamásra, akik a szép fogalmát egyre inkább összefonták és azonosították az isten fogalmával. Ez a fajta szépségfogalom évszázadokon át tatotta magát makacsul, s Hegelnél, mint az abszolút eszme érzéki szemléleti megnyilvánulása jelenik meg. A szubjektív idealizmus a szépség fogalmát kizá< rólag az emberi tudat fogalomkörébe utalja, mely semmiképpen nem függ a reálisan létező dolgok tulajdonságaitól. E rövid írás keretében nem sorolhatjuk fel a különféle elgondolásokat és esztétikai iskolákat. Elégedjünk meg annyival, hogy sem az objektív, sem a szubjektív idealista filozófiai iskolák nem oldották meg számunkra kielégítően ezt a kérdést, s a Marx előtti materialista iskolák is tévutakon jártak, többnyire a vulgáris materializmus talajára csúsztak, mihelyt a szép fogalmához nyúltak, és Csernyisevszkij elgondolásai is, aki a szép fogalmát az élet fogalmával azonosította, erős vulgarizáciákra adtak lehetőségeket. Érdekes jelenség, hogy a modern tudományosság bevonulása a mindennapi életbe, a technikai haladás, az anyagi valóság egyre mélyebb feltárása jdavezetett az esztéták és művészek gondolkodásában, hogy a szép fogalma szinte kiszorult, egyre inkább jelentőségét vesetette. A legmarkánsabb példa erre Zola kísérleti regény-elmélete, mely az írói gyakorlatot a pontos megfigyelésre akarja építeni, s az emberi magatartás ábrázolását a laboratóriumi kísérlet módjára képzeli el, olyanformán, hogy az embert bizonyos környezetbe ágyazzuk, s aztán a környezet és átöröklés diktálta törvények szerint alakítjuk ki a regénybeli hős reakcióit és erkölcsi magatartását. Az így felfogott irodalmi munkásságot egyenrangúnak tartja a tudományos tevékenységgel, s azt reméli tőle,- Hogy idővel, ha a társadalom úrrá lett saját környezete felett, célszerűen alakíthatja és átalakíthatja az emberi erkölcsöket. Jellemző például Tristan Tzara felfogása, mely szerint a dadaizmus jelenléte a közvetlen, futó, átmeneti jelenben visszahatás volt az örök szépség kutatására, amely az időn kívül helyezkedve hitte, hogy elérheti a tökéletességet. A szürrealizmus antiartisztikus alapállása is hasonló reakcióra enged következtetni, s a Szovjetunióban a túlzó proletkultos okoskodások jegyében a szép kategóriáját egyenest burzsoá kategóriának minősítették, mely összeegyeztethetetlen a szocialista ember hősies magatartásával. Talán az sem véletlen, hogy maga Lukács György a Realizmusról van szó című tanulmányában totalitásigényét a lényeg és jelenség problémájára szűkíti, s így magát a realizmusba gnózis, a megismerés területére szorítja vissza. Hatalmas munkájában, Az esztétikum sajátosságá-ban a szépség problémájára csak elszórva tér ki s végül a természeti szépségről írt fejezetében foglalkozik vele terjedelmesebben. Kutatásainak eredménye bizonyos értelemben azonos V. V. Vanszlov eredményeivel. Vanszlov a szép kategóriáját tekinti az esztétika központi kategóriájának. Ezért olyan fontos számunkra a Szép problémája című munkája. Ezt csak úgy tehette meg, hogy a szépség kategóriájában egészen új emberi dimenziókat fedezett fel. Egyik lényeges megállapítása például így hangzik: „Azok a jelenségek, amelyekben a történelmi fejlődés adott színvonalán nyilvánul meg az embernek a környező anyagi világ felett való uralma, fejlődésének magasabb foka és szabadsága, amelyekben a dolgok és a tárgyak tulajdonságai révén az emberi lényeg nyer igazolást, nemesek hasznosak, de szépek is számára. Ám azok a jelenségek, amelyekkel az emberek tehetetlensége, rabsága, képességeinek és erejének tökéletlensége, fejlődésének korlátozott volta van kapcsolatban, rútaknak tűnnek fel számára". Nyilvánvaló, hogy Vanszlov felfogásának sok köze van a marxista értelemben felfogott szubjektum-objektum viszonyaihoz és a történelmi-társadalmi determinizmus elvéhez. Itt is egy teljességgel ki nem fejtett totalitásigényről van szó, mely az emberekből indul ki, és helyesen, hiszen Marx az embert is totalitásként fogja fel. Az ember, aki munkája és megismerő tevékenysége révén vált ki a természetből, új totalitásként helyezkedik szembe a természettel, hogy alárendelje magának, és társadalmi termelőgyakorlatában így nemcsak önmagát, hanem környezetét is reprodukálja, mégpedig univerzálisan. Ezt a folyamatot fogjuk fel a természet humanizálásának: az ember önmagát valósítja meg környezetében és a környező világ tárgyaiban, önmagát szemléli bennük. Igy válik önmaga lényege, és tegyük hozzá történelmi-társadalmi lényege, érzéki szemlélet tárgyává. Ebben a gondolatmenetben felleljük a hegeli felfogás magvát, de csak mint megszüntetett, hatálytalanított, mozzanatot. A szépség ezért tudatunktól független, objektív valóságként létezik. Vanszlov tisztázza a szépségfogalom történelmi és társadalmi relativitását is. Elkerüli viszont a figyelmét egy jelentős momentum: ha az embernek az anyagi világ felett való uralma meghatározott történelmi és társadalmi formációkban realizálódik, az őskommunizmus fölbomlása óta osztálytársadalmakon belül, ahol az ember úgy ura a természetnek, hogy ura a munkaerőknek, tehát az embereknek is, így nemcsak szubjektuma ennek az uralomnak, de tárgya is. Ha kizárólag a természet felett való uralom mozzanatát tartjuk szem előtt, akkor e felfogásban egy erős logikai ellentét rejtőzik. Az ember, aki tárgya ennek az uralomnak, nem lehetne részese semmiféle esztétikai élményeknek, holott a legelnyomottabb rabszolga is táncolt, dalolt, vagy szobrot faragott. Feltétlenül tekintetbe kell venni Engels komoly figyelmeztetését, hogy az ember nem úgy ura a természetnek, mint a hódító a meghódolt nemzetnek, sőt, ellenkezőleg, minden csöpp vérével beletartozik ebbe a természetbe, s a tudományok előrehaladásával értelmét veszti az a lehetetlen elképzelés a szellem és anyag, lélek és test, ember és természet közti ellentétről, mely a kereszténység idején csúcsosodott ki. Ember és természet egysége a hegeli felfogás szerint, nem jelent mást, mint vadságot. A determinizmus elve alapján másképp is eltudjuk képzelni. Ha igaz, hogy az ember magatartása a termelő gyakorlatban a megismert szükségszerűséghez igazodik - s épp erre alapul a munka teleológiája, és végsösoron minden emberi ténykedés célszerűsége, — akkor eljutunk az ember és természet egységének modern felfogásához. Az ember és természet így értelmezett egysége kizárja az embernek ember felett való uralmát. Osztálytársadalmakon belül maradéktalan megvalósulása nem is lehetséges, legfeljebb részleges. S ezért minden marxizmus előtti esztétika a szépség kategóriáját valami emberen kívüli és valóságon túli feltételből, istenből, abszolút ideából stb. vezeti le, vagy kizárólag a tudat szférájába utalja, lényegében tagadja objektív voltát, ami anynyit jelent, hogy nemlétezőnek nyilvánítja. Bár Vanszlov idézett megfogalmazása arról tanúskodik, hogy a szép fogalma bizonyos emberszempontú értékítéletet is tartalmaz, tovább kellene menni ezen a vonalon, s kifejteni, a tárgyi világ esztétikai értékeinek mibenlétét, és az értékítéletet megalkotó, társadalmilag és történelmileg determinált ízlést, és az egyéni ízlést, mint az egyedileg differenciált társadalmi ízlést. Természetesen ennek az eszmefuttatásnak a keretében minderre nem jut hely. Térjünk vissza inkább a már említett totalitásigényhez. Ha elfogadjuk, hogy a tudományok az emberi szubjektivitás kikapcsolásával, omit dezantropomorfizálásnak nevezünk, lényegében a zavartalan és tökéletes megismerés érdekében egy tökéletes absztrakciót valósítanak meg, akkor a művészeteket nem korlátozhatjuk kizárólag megismerő funkcióra, tehát a lényeg és jelenség dialektikájának szemléleti megvalósításában nem merül ki küldetésük. A tapasztalat azt mutatja, hogy a specializált tudományok kikapcsolásával egy ellenkező előjelű absztrakciót hajtanak végre, mégpedig emberszempontú, emberközpontú absztrakciót, s a megismert jelenségeket azonnal értékeli. Vegyünk akármilyen művészi szöveget kiderül, hogy a szavak a tudományos és a hétköznapi nyelvtől eltérő kommunikatív funkciót nyernek. Minden szónak megvan a maga érzelmi árnyalata, a legmaróbb iróniától, az öröm, a belső harmónia kifejezésén át egészen a legkomorabb tragikumig. Lényegében minden szó azt mondja, hogy a megismert jelenség, mit jelent az ember számára. Csernyisevszkijnek ugyan igaza van, hogy rengeteg érzelmi árnyalatot kellene felsorolnunk, ha e tekintetben teljességre törekednénk, csakhogy ez szükségtelen. A hagyományos fogalmak a tragikum, a komikum, a szép, a humor, az irónia, a fenséges stb. mozzanatai tulajdonképpen nem a legpontosabban meghatározott érzelmek, hanem az érzelmek tipizálására szolgáló tágabb fogalmak, s mint ilyeneknek rendkívüli szerepük van a művészet pártossága szempontjából, mely véleményem szerint nem is érvényesülhet másképpen, csak ezeken keresztül. Ugyanakkor a szép kategóriáját és a vele összefüggő kategóriák tartalmát mindig társadalmi tartalmak szabják meg. Nem mindegy, hogy a tragédiaíró kinek a tragédiáját írja meg, forradalmárból csinál-e tragikus hőst, vagy egy ellenforradalmárból. Természetes, hogyha a művészetet a fentebb vázolt, a tudománnyal ellenkező előjelű absztrakcióként és totalitását emberszempontú totalitásnak fogjuk fel, nem kerülhetjük el az igaz, a jó és a szép viszonyának tisztázását sem. Vanszlov például egy külön fejezetet szentel ennek a kérdésnek anélkül, hogy összemosná azokat a szép fogalmával. Az igaz és a jó fogalmának az előző koroktól eltérően sok köze van a modern tudományossághoz, sőt, az intellektuális erkölcs és magatartás egyenest tudományos ismereteinkre és tudományos meggyőződésünkre alapul. Ha elfogadjuk, hogy a társadalom-tudományok a társadalmi és történelmi fejlődés objektív törvényeit tárják fel, akkor az embernek emberhez való viszonyát, tehát erkölcsét is tudományosan indokolhatjuk. Természetesen nem egy normatív, hanem tudásunknak és körülményeinknek megfelelő erkölcsben. Ilyen értelemben az igazság, az erkölcs és a szépség valóban elválaszthatatlan egységet alkotnak, anélkül, hogy összemosódnának. Az emberi világ térkoordinátáinak kell tartani őket, s e háromra alapulhat a műalkotások emberközpontú világa is. Tehát látjuk, rengeteg probléma vár tisztázásra az esztétikai gondolkodás számára, s a kritikának is számba kell venni eredményeit, de problémáit is, mert csak úgy tarthat igényt arra, hogy az író, művész meghallgassa, ha nem nélkülözi többé a marxista értelemben vett tudományosságot, anélkül, hogy magát az esztétikát és az irodalomtudományt akarná pótolni.