Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-24 / 174. szám, péntek

K ét évig nem vettem részt az SZLKP Központi Bi­zottságának plénumán. Ez a két év nagy tanulságok és az egész párt, valamint az egyes pártszervezetek és egyének szi­lárd állásfoglalása és jelleme nagy próbájának időszaka volt. Nagy és nagyon komoly prob­lémákat kell megoldanunk. A múlt felidézése tanulságként szolgál. Nekünk azonban min­dig előre kell néznünk. A visz­szatekintés azért fontos, hogy lássuk, mi történt, mikor és hol milyen hibákat követtünk el, miből kell levonnunk a tanulsá­got, látnunk kell, hogy egy helyben topogunk-e, vagy pedig előrehaladunk. Komoly problé­mák, így pl. a szocialista állam kérdései állnak előttünk. Felül kell bírálnunk, hogyan tölti be az állam a proletariátus dikta­túrája eszközének szerepét. Mérlegelnünk kell, mi az oka annak, ami 1968-ban az állam, mint a munkásosztály hatalmi eszköze viszonylatában történt. Felül kell bírálnunk, milyen el­méletek és milyen gyakorlat ér­vényesül ezen a téren. Nein ti­tok, hogy 1968-ban szinte bűn­tettnek számított, ha valaki a proletariátus diktatúrájáról be­szélt. Ma teljes komplexumá­ban meg kell oldanunk az ál­lam kérdését, tisztáznunk kell helyzetét, és vissza kell utasí­tanunk az állam elhalásának elméletét, annak ellenére, hogy ez az elmélet egészében véve igaz. Hisz minden, ami megszü­letik, el is hal, de mégsem ugor­hatjuk át az egyes időszakokat és történelmi korszakokat és az ezzel kapcsolatos gyakorlati kérdéseket. TISZTÍTSUK MEG A NEMZETI FRONT SZERVEZETEIT Meg kell vitatnunk a Nemzeti Front problémáit, elsősorban a Nemzeti Front két fontos szer­vezetében: a szakszervezeti mozgalomban és az ifjúsági mozgalomban. Nem titok, hogy különösen 1968-ban a Forradal­mi Szakszervezeti Mozgalom a kommunista párttal szembenálló ellenzéki politikai erővé vált, s ezért minden szinten biztosíta­ni kell, hogy a szakszervezetek az őket megillető helyet kapják meg. Lenárt elvtárs megemlítette és a CSKP Központi Bizottságá­nak plénumán is hangsúlyozták, hogy foglalkoznunk kell az if­júság problémáival, mivel a jobboldali opportunisták első­sorban az ifjúságot igyekeztek megnyerni. Mély fellazításra ke­rült sor, pedig arról a nemze­dékről Van szó, melytől a szo­cializmus jövője függ. A túlsá­gosan borúlátók néha azt gon­dolják, hogy a mi ifjúságunkból már nein lesz semmi. Nem értek egyet ezekkel a nézetekkel. Minket burzsoá iskolákban ne­veltek és mégis jutottunk vala­mire, amikor a valódi igazsá­got kerestük. A mi ifjúságunkra hatással volt a jobboldal és a szovjetcllenes erők, de magva olyan egészséges, hogy keresni fogja a valódi igazságot. Csak rajtunk múlik, hogy segítsünk neki a helyzet megmagyarázá­sában és az igazság megkere­sésében. Céltudatosan fellazították a népgazdaságot is. Ezen a téren is tisztáznunk kell a munkás­osztály történelmi szerepét, va­lamint az ún. munkáspolitika kérdését, melyet 1968-ban és 1969-ben oly gyakran hangoz­tattak. Sokan még ma is úgy értelmezik ezt, mintha a mun­káspolitika érvényesítése csak­is a bérek emelését jelentené. A munkáspolitika a valóságban az állam jólétét, az emberek elégedettségét, a Szovjetunióval és a szocialista országokkal va­ló szövetséget jelenti. A mun­káspolitika célja, hogy az isko­lákban jól tanítsanak, hogy a tudomány és a technika fejlőd­jön, hogy a kórházak jól dolgoz­zanak, hogy jó utaink legyenek, jól működjön a közlekedés, egyszóval, hogy az egész szo­cialista rendszer jól működjön. Ez a munkáspolitika. Az 1968. és 1969. évi demagógia munkás­ellenes volt annak ellenére, hogy munkásjeiszavakat hirde­tett. AZ INGADOZÓK NEM VEZETHETNEK Nagy figyelmet kell szentel­ni a párt vezető szerepe érvé­nyesítésének. A múltban meg­szoktuk az olyan munkarend­szert, melyet az a tény feltéte­lezett, hogy csaknem valameny­nyi vezető poszton kommunista állt, miközben úgy gondoltuk, hogy a kommunisták által biz­tosítjuk a párt feladatainak tel­jesítését. Ezt azonban nem biz­tosítottuk minden esetben, mi­vel nemegyszer olyan kommu­nista vezetett, aki ingadozott, akit képletesen szólva ketten tartottak, hogy el ne essen. Az átigazolás után sok he­lyen nem lesznek kommunisták, sok pártszervezet nem tudja majd, hogyan érvényesítse a párt vezető szerepét. Ezért tisz­táznunk kell ezeket a problé­mákat, meg kell mondanunk, milyen helyes módszereket ér­vényesítsünk. Ezzel kapcsolat­ban le kell szögeznünk azt az elvet, hogy mindenkinek, aki felelős helyen működik, függet­lenül attól, hogy párttag-e avagy sem, marxista pozíciók­ból kell kiindulnia. A tanítónak az oktatásban az államideológiából, azaz a mar­xizmus—leninizmusból kell ki­indulnia, a bírónak törvényeink szerint kell ítélkeznie, akkor is, ha nem kommunista. A párt egységének, a párt ideológiai nevelésének kérdése rendkívül széles körű kérdés- és problé­makomplexum, amelyet a párt­nak már ebben az évben meg kell oldania. Bizonyára az idén nem sikerül valamennyi kér­dést megoldani, s ezért a plé­numon meghatározták azt a há­rom alapvető feladatot, amelye­ket ebben az évben meg kell oldanunk. Ez a három feladat: a párt megtisztítása, az átiga­zolás befejezése; az ötéves terv és irányelvének kidolgozása, az 1971. évi terv kidolgozása; fej­lődésünk elemzésének elkészí­tése. A PÁRT KONSZOLIDÁLÁSA EGYET JELENT A TÁRSADALOM KONSZOLIDÁLÁSÁVAL A párt konszolidálásának alapmódszere a tisztogatás, és a párt konszolidációja azonos a társadalom konszolidációjával. Ezt a tényt támasztja alá az a valóság, hogy amikor a párt megingott, az egész társadalom is ingadozott. Konszolidálódik a párt és konszolidálódnak a vi­szonyok is. A szervezetekben már régebben felmerülnek olyan nézetek is, hogy a tiszto­gatás túl igényes feladat, hogy inkább más módszert kellett volna választanunk. Egyesek azt hangoztatják, hogy fel kellett volna oszlatnunk a pártot, a magyar módszert kellett volna alkalmaznunk, vagy pedig előbb kellett volna megkezdeni az át­igazolást. A párt feloszlatása lehetetlen volt. Hogy miért, ar­ra egy további kérdés ad vá­laszt: mikor oszlathattuk volna fel? A moszkvai jegyzőkönyv alá­frása után Dubčekkal, mint el­ső titkárral tértünk vissza Moszkvából. Lényegében két központi bizottságot, a Vysoča­ny i központi bizottságot és a régi központi bizottságot össze­vonták. Erről megállapodás is született az ún. vysočanyi kong­resszuson választott képviselők­kel folytatott tanácskozáson, habár ezt eddig elkendőzték. Az összevonás után az elnökség­ben a jobboldali opportunisták voltak túlsúlyban. 1968 augusz­tusában és augusztusa után a párt feloszlatása azt jelentette volna, hpgy új dubčeki pártot alapítunk, melybe közülünk, akik most itt vagyunk, kevesen kerültek volna be. Hangsúlyo­zom, ftogy ez Dubček pártja lett volna, melybe az olyan embe­reknt vették vclna fel, mint amilyen pl. Vaculík fia, aki a pártba jelentkezve, a jelentke­zési ívre azt Irta, hogy azért lép a pártba, mivel a kommu­nista párt az egyetlen olyan erő, amely harcolni képes a Szov­jetunió ellen. Ilyen elképzelé­sek voltak a Dubček-pártról. Ez demokrata párt lett volna, és nem kommunista párt. Az átigazolás megkezdése előtt a pártnak át kellett men­nie egy időszakon, mely alatt fokozatosan tisztázta a problé­mákat és magában a pártban kikristályosodtak az erőviszo­nyok. A beszélgetések megkez­dése előtt még az olyan fontos eszközök, mint a Rudé právo, a Pravda, a rádió és a televízió sem voltak a kezünkben, nem tudtuk magyarázni a párt mar­xista—leninista politikáját, irányvonalát, határozatait, azt, előttünk álló problémák megol­dására. A tisztogatás nein lehet csu­pán akció, a tisztogatásnak a párt módszerévé kell válnia. Váljon szokásunkká, hogy a kommunista feladata az elköte­lezettség. Az ellenőrzés állandó módszerünk legyen. Nem ítélkezhetünk a kommu­nisták felett csak aszerint, hogy pl. a taggyűlésen nem vitatko­zik, de viszont munkáját az esz­tergapad mellett, a szövetkezet­ben kiválóan végzi. Vannak em­berek, akik szavakkal, de van­nak olyanok is, akik tettekkel bizonyítják elkötelezettségüket. rikálnunk, de nem is leplezhet­jük és igazolhatjuk azokat, akiknek kötelességük lett volna a marxizmus és a Szovjetunió­val való barátság védelme. Ne féljünk hibáink beismerésétől. Védenünk kell a CSKP és az SZLKP Központi Bizottsága el­nökségének, valamint más szer­veknek az egységét, hogy ne is­métlődjön meg az a helyzet, mint Dubček idejében, amikor már lehetetlenné vált a párbe­széd és csak a monológ érvé­nyesülhetett. Ma a pártszervek valódi egységéért harcolunk. Nem véletlen, hogy a Nyugaton az emigránsok és otthon a jobb­oldali erők azt a látszatot akar­ják kelfeni, hogy a központi bi­zottságban és az elnökségben nincsen egység. Ez a jobbolda­li erők módszere. Most pl. le­gendákat terjesztenek Dubček kizárásáról. Arról, ki szavazott kizárásáért, ki ellene. A valóság az, hogy až elnök­ségben senkinek sem volt a leg­kisebb ellenvetése sem az elfo­gadott megoldás ellen. Minden Itélőképes ember tudja, hogy mindazért, ami történt, nem jár­hat más, csak kizárás. Kétel­kedhetik-e valaki abban, hogy helyes-e kizárni a pártból azt az embert, aki bomlást okozott a pártban, az államban, a nép­gazdaságban, szakadást idézett elő szövetségeseinkkel, megsér­tette a szövetséges kötelezettsé­geket és határtalan károkat okozott a nemzetközi kommu­nista mozgalomnak? Dubček kizárásánál telies egység uralkodott az elnökség­ben és a plénumban is. Ha tehát a nyugati propaganda ellenté­tekről beszél, nyilván olyan lát­szatot akar kelteni, hogy az el­nökségben nincsen egység, az­zal a céllal, hogv az emberek ne teljesítsék feladataikat, no támogassák elkötelezetten a párt politikáját. Olyan korban élünk, amikor nem helyezhetők előtérbe a személyes kérdések, a szemé­lyes sérelmek és problémák. Közös felelősség terhel bennün­ket a párt, a köztársaság hely­zetéért, a szocializmusért. Eb­ből kell kiindulnunk. A szemé­lyes kérdéseket félre kell állí­tanunk. Ezért ezen a plénumon is hangsúlyozni szeretném, hogy a párt elnökségében mind­nyájan egységesen támogatjuk Husák elvtársat. Nem vak en­gedelmességről van szó, hanem valódi támogatásról, mivel nagy terhet vállalt magára. Január szükségszerű és he­lyes volt, de helytelen volt az utána következő időszakban a párt irányítása. Dubčekot tisz­teltük és segítettük — az én részemről is, de milyen ered­ménnyel? A nacionalizmus és a szovjetellenesség hullámát szí­totta. Csalódást okozott mind­azoknak, akik elhitték neki, hogy szereti pártunkat és a Szovjetuniót. Dubčekot kizártuk sorainkból, de a kispolgári szocializmusról való elképzelések még mindig élnek, ugyanis a kispolgári élet­mód sokkal kényelmesebb, mint a kommunisták elveinek meg­tartása. A jobboldalnak ma az a takti­kája, hogy azok, akiket még nem lepleztek le, szélsőbalolda­li pozíciókra helyezkednek, és ezekből a pozíciókból támadják a párt és a társadalom egész­séges magvát. Ez természetes, mert bírálni akarnak. Ma egy jobboldali sem támadná a pár­tot, és a kormányt jobboldali pozíciókból, szélsőbaloldali po­zíciót foglalnak el, hogy innen támadhassák és nagyon radiká­lisan léphessenek föl, elsősor­ban ott, ahol nem ismerik múlt­jukat. VALAMENNYI BECSÜLETES POLGÁRTÁRSAT KAPCSOLJUNK BE A MUNKÁBA A szlovákiai kommunistáknak lehetőségük van arra, hogy nagymértékben hozzájáruljanak a politikai, a gazdasági, az Ideológiai és a külpolitikai kap­csolatok és egész életünk kon­szolidálásához. így tettek a múltban, és most is minden fel­tétel megvan ehhez. Akkor is a párttal kell haladnunk, amikor Ideiglenes válságba kerül, ami­kor segítséget nyújt a társada­lom válságának megoldásában. A pártban és a párton kívíil is bizonyára sok olyan becsületes ember van, akik nem sajnálják Idejüket és erejüket erre a harcra, akik mindent megtesz­nek azért, hogy teljesítsük a feladatokat, és helyrehozzuk a hibákat és a tévedéseket. JŐ,IGAZI MUNKÁSPOLITIKÁT Vasil Biľak elvtársnak, a CSKP Központi Bizottsága elnöksége tagjának, a KB titkárának felszólalása az SZLKP KB július 8. ülésén hogy mi történt és minek alap :" ján hajtjuk végre az átigazolást. Rá kellett mutatnunk a jobbol­dali opportunisták tevékenysé­gére, az ellenforradalom céljai­ra és módszereire. Nem titok, hogy egyes jelentős párt- és állami képviselők még tavaly is nagyon szégyenlősen szóltak arról a tényről, hogy nálunk el­lenforradalom volt. Kerülnünk kellett azokat a hibákat, melye­ket 1968 januárja után követ­tünk el, amikor a pártnak és a társadalomnak nem volt kidol­gozott kiindulópontja. Az új pártvezetőségnek először rá kellett mutatnia a kiindulópon­tokra. Egyúttal rá kellett mu­tatnia a jobboldal és az ellen­forradalmár erők terveire, arra, hogyan akartak visszaélni a kül­földi csapatok bevonulásának első évfordulójával. Ez idén ezek az erők már körmönfon­tabbak. A jobboldaliak újból utasításokat adnak, mit tegye­nek az emberek az évfordulón, de utasításai^nagyon óvatosak. Nem nyilatkoznak nyíltan. így pl. nem azt mondják, hogy a Szovjetunió vezetősége megbu­kik, hanem azt, hogy a világban változások lesznek, továbbá pé­ti. g azt ajánlják, hogy augusz­tus 21-én 19 és 20 óra között ne menjenek az emberek az ut­cákra. Az igazat megvallva, az egészet nagyon ravaszul átgon­dolták. Augusztus 21-e péntek, sok ember a természetben tölti a hétvégét, sokan szabadságon vannak és ezenkívül 19 és 20 óra között az emberek többsége a tévé mellett ül, illetve film­színházban, vagy színházban tartózkodik. Ezért igazán kevés ember lesz az utcákon, ők pe­dig azt mondhatják, látjátok: engedelmeskedtek nekünk. A hatékony politikai konszo­lidálást fékezték egyes doku­mentumok. így pl. tisztáznunk kellett az 1968. augusztus 21-1 határozatot, amely félrevezette a pártot és az egész közvéle­ményt, állást kellett foglalnunk a varsói találkozóhoz és a vy­sočanyi kongresszushoz. E problémák megoldása nél­kül nem kezdhettük meg az át­igazolást, mivel nem tudtuk, mi­nek alapján ítéljük majd meg az emberek, a kommunisták ál­lásfoglalását. A KOMMUNISTÁKAT NAPONTA ELLENŐRIZZÜK Az átigazolás normális viszo­nyok között is nagyon bonyo­lult folyamat, annál inkább ak­kor, amikor annak az eszköze, hogy megtisztítsuk a pártot a jobboldali opportunistáktól és eredményeképpen növeljük a párt akcióképességét és egysé­gét. Több mint másfél millió párttaggal kell beszélgetést folytatnunk, amely során nem mondhatjuk egyszerűen csupán azt. hogy elvtárs, te nem leszel párttag. A kérdéseket meg kell vitatnunk, tudnunk kell, hogy becsületes elvtársról van-e szó, aki keresi, a kivezető utat, avagy sem. A mai napig még egy párt sem hajtott végre ilyen akciót. Ezt a szakaszt mielőbb be kell fejeznünk. Ez szükség­szerű, mivel a párt nem foglal­kozhat állandóan csak önmagá­val. Időt kell biztosítanunk az Neríf szabad megengednünk, hogy ebben a nagy tisztogatás­ban a bosszúállás módszere ér­vényesüljön. Ez ellentétben áll­na a kommunista erkölccsel. Csehszlovákia Kommunista Pártja belülről bomlott meg. Ki bontotta tehát meg? Kik azok a jobboldali opportunisták? Csak Smrkovský, Kriegel, Špa­ček, Mlynár és más vezetők vol­tak azok? Ha beismerjük, hogy ellenforradalom volt nálunk, ak­kor azt is meg kell mondanunk, ki terjesztette a szocialistaelle­nes elméleteket, ki szervezke­dett ideológiailag. Meg kell mondanunk, hogy a pártellenes elméletek a gyárakban, a fal­vakon, vagy bizonyos intézetek­ben, az akadémiákon, a főisko­lákon, a hivatalokban alakul­tak-e ki. Meggyőződésem, hogy ez a szervezkedés az értelmi­ség egy csoportjában folyt. Ezért az ilyen tevékenység ér­tékelését nem értelmezhetjük mint üldözést, hanem csakis mint a párt következetes meg­tisztítását az olyan emberektől, akik nem tartoznak soraiba. AKTÍVAN VÉDELMEZZÜK A PÁRT MARXISTA-LENINISTA POLITIKÁJÁT Már régen 1968 januárja előtt kialakultak a feltételek a jobb­oldali opportunizmus számára. Ez tény. Felmerül a kérdés, hol iskolázták a marxistákat, 1968­ban miért nem álltak szembe azokkal, akik támadták a pár­tot? Marxista intézeteink vol­tak, melyeknek védelmezniük kellett volna a tudományos vi­lágnézet elveit. Nem lett volna szabad meghátrálniuk, hanem ellenkezőleg: támadniuk kellett volna azok ellen, akik támadták a pártot. Azonban az ellenkező- , je történt. Ezek az erők kezük­be kaparintották a sajtót, a rá­diót és a televíziót. Olvassuk el esak figyelmesen a Kultúrny žl­votot és ne hitegessük magun­kat azzal, hogy Szlovákiában a január utáni időszakban minden rendben volt. Vagy olvassuk el a Smenát, a Pravdát vagy más újságot. Borzalom, mit -írtak össze. Kik írták ezeket a cikke­ket, milyen pozíciókból? Egy kézen összeszámolhatjuk azokat az embereket, akik védték a marxizmust, a Szovjetunióval való barátságot, a kommunista párt alapelveit. A jobboldaliak támadása a párt ellen irányult. Ezt a tényt nem szabad leplez­ni. Ila ezt letagadnánk, bizonyá­ra nem találnánk meg a hibák okait. Ha ezt nem tudatosítjuk, akkor nem is vonjuk le a ta­nulságot. Valamennyiünknek el kell gondolkoznunk afelett, ml is történt tulajdonképpen pár­tunkban. Hogyan lehetséges az, hogy akkor, amikor olyan so­kan tudtuk, hogv a Szovjetunió a szövetségesünk, és felszaba­dítónk, a nacionalista hullám a szovjetellenességig vezetett bennünket? Mi történt a kom­munistákkal? Hol vesztettük el ítélőképességünket? RENDSZERES HARCOT A JOBBOLDAL ELLEN Nem kell bizonytalankod­nunk, de nem is lehetünk elé­gedettek. Nem kell hősöket fab-

Next

/
Oldalképek
Tartalom