Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-23 / 173. szám, csütörtök

JEGYZETEK Imponáló „csúfnevek" Tegnap egy bratislavai gyer­mekjátszótéren három-négy srác csaknem verekedésbe át­csapó vitájára lettem figyel­mes. Azért szólalkoztak össze, mert egyikük megelégelte csúfnevét, ugyanis állandóan Vörösnek szólították. Nyilván a haja színe miatt. — Mit kell ezen megsér­tődni? — vigasztalta az egyik fiú. — Engem is csak Tukacs­nak hívtok, mégsem harag­szom érte. — Engem meg Verébnek, és én sem sértődöm meg — szólt a harmadik. A fiú azonban továbbra is sértődöttnek látszott: — Bn se bánnám, hogy nem a nevemen szólíttok, de miért éppen Vörösnek hívtok?! — Az mindegy — nevetett az egyik. — Nem mindegy! — vágott szavába Vörös. — Hát akkor hogy hívjunk? — mondta a legmagasabbik. — Mit bánom én — mondta Vörös. — Énmiattam akár FE­LÉNEK. A fiúk jót nevettek. Kivált akkor, amikor hirtelen Veréb is megszólalt: — Engem meg hívjatok Ri­velinónak! Az abszolút módszer sem vált be Sokféle nevelési módszerről hallottam már, de olyan külö­nösről, mint legutóbb, még soha. Egy pedagógusbarátom mesélte az esetet, akinek az egyik szülő azt panaszolta, hogy már minden tőle telhe­tőt megtett, hatodik osztályos fia mégsem akar tanulni. A Jőle telhető" alatt ilyesmik értendők: megverte a fiát, nem engedte az utcára, nem adott neki pénzt fagylaltra, el­rakta a legkedvesebb játé­kait, eltiltotta a focizástól stb. Pedagógus barátom közölte a szülővel, hogy a felsoroltakon kívül még számos módszer lé­tezik — köztük a rendszeres és szigorú ellenőrzés. A szigo­rú szót• hallva az állítólag ja­víthatatlan tanuló édesanyja a tanító szavába vágott: — Már a szigorúság terén is kipróbáltam a legszélsősé­gesebb eszközt! — Az meg melyik? — ér­deklődött kíváncsian a peda­gógus. — Egy alkalommal dühöm­ben a gyerek nyakához tartot­tam egy konyhakést és ezt mondtam:, fogsz tanulni, vagy elvágjam a nyakad? — És mit válaszolt a gye­rek? — Hogy vágjam el a nya­kát! — mondta legyintve az asszony, majd hozzátette: — Azóta nem is próbálkozom semmivel, hiszen ennél többet úgyse tehetnék. Talán mondani sem kell, hogy sokkal jobban tette vol­na a szülő, ha „ennyit" sem tett volna. Kapukiilcsok „elrejtése" A rendőrségi hírekben gyak­ran olvashatunk betörésről, lopásról. Éppen ezért sosem lehet elég annak hangsúlyo­zása, hogy milyen fontos az óvatosság, a lakások bezárá­sa. Egy-egy lakás akár rövid időre történő nyitvafelejtése végzetes lehet. Olykor persze a legtökéletesebben bezárt aj­tó sem jelent különösebben nehéz akadályt a betörőnek. Mégis a leggyakrabban a be nem zárt vagy a könnyen ki­nyitható helyiségekből lop­nak. Ez magától értetődő, hi­szen ez a bűnöző számára ki­sebb munkával és főleg kisebb kockázattal jár. Ráadásul nem is kell soká keresnie a lehe tőséget, ugyanis az ajtók, ka­puk kulcsait sok helyen köz­vetlenül az ajtók közelében „rejtik" el. Az idézőjel itt nem tévedés, az elrejtés való­ban csak jelképes, vagyis olyan helyre teszik a kulcsot, ahol bárki könnyen megtalál hatja — pl. a lábtörlő alá. Faluhelyen az egyik leg­gyakrabban előforduló példa a kulcs felakasztása a vaska­pu tetejére, vagy a palánk belső falába bevert szegre. A falukat járó ember akarva, akaratlanul is számtalanszor lehet szemtanúja az ilyen jel­képes kapuzárásnak, illetve a kulcs ilyen „elrejtésének". Hogy miért terjedt el ez a szokás ilyen nagyon, arra ne­héz lenne válaszolni, Talán azért, mert attól félnek az emberek, hogy a magukkal vitt kapukulcsot könnyen el­veszíthetnék. Talán nincs a családok minden tagjának kü­lön kulcsa ... Vagy egysze­rűen azért, mert csak a saját kárukon tanulnak az embe­rek? F. I. Magyarországi tapasztalatok ——— Az új gazdasági mechanizmus CSAK LEHETŐSÉG (de máris okosan hasznosított tehetőség) Érdekeltség A Büsi Állami Gazdaság építő­csoportja 96 nap alatt új rak­tárt épített, amelyben 450 va­gon gabona tárolható. A telje­sen gépesített raktár 1,5 millió korona költséggel épiiit. Ké­pünkön: A raktár gabonaszárí­tó- és tisztítóberendezése. (CSTK — B. Palkovič fejvétele) Valamennyiünk ügye A gazdaságilag fejlett orszá­gokban egyre nagyobb gondot okoznak a lakosság munka­készsége és egészsége szem­szempontjából oly fontos élet­környezet. Ezért fuglalkoznak ezzel a problémával oly sokat a közgazdászok, technikusok és nem utolsósorban a tudósok. A káros kigőzölgések, a füst, a pernye, a por és a piszok ellen ma nálunk 24 törvény és 38 rendelet védi a természetet, amelynek megszegőivel szem­ben a szakemberek szerint sok­kal szigorúbban kellene eljárni. Jirí Gofiar műépítész, a Mű­szaki és Beruházási-Fejlesztési Bizottság elnökhelyettese a Szövetségi Miniszterelnökség legutóbbi sajtóértekezletén ezekkel a problémákkal kapcso­latban hangsúlyozta, hogy a preventív intézkedéseken kíviil az azonnali beavatkozás érde­kében mintegy 150 városunk életkörnyezetének elemzésére és az elemzések értékelésére kerül sor. Az eredmények alap­ján az Építésügyi Minisztérium az Egészségügyi, az Erdő és Vízgazdálkodási, a Művelődés­ügyi és a Mezőgazdasági Mi­nisztériummal karöltve az élet­környezet védelmét biztosító rendszer elveinek kidolgozásá­ra kapott megbízást. A kutatómunka természete­sen máris folyamatban van. 12 tudományos intézménynek 163 feladattal kell megküzdenie. —km— ORVOSI TANÁCSADÓ A PLASZTIKAI SEBÉSZET A SEBÉSZET ma már annyira fejlett, hogy szakágazatokra kelleti felosztani. Egyik ilyen ágazata a plasztikai sebészet. Feladata — amint a neve is mu­tatja — az emberi test külső elváltozásainak a helyrehozata­la. Ezeket a deformációkat gyakran balesetek okozták, azonban az embereknek van­nak velük született hibáik is. Ilyenek a fejlődési és öröklött hibák: a nyúlajak, a kéz, vala­mint a nemi szervek külső hibái stb. A plasztikai sebészet nagy fejlődést ért el. Teljes tárgyila­gossággal, felelősséggel kijelent­hetem, hogy a cseh és szlovák sebészet, más államokkal össze­hasonlítva, a fejlődés élén jár, amit nem csupán híres sebé­szeink sikere, hanem a nemzet­közi sebészeti rendezvényeken való szereplésünk is bizonyít. Az embereket ezzel kapcso­latban számos probléma érdek­li. Most azonban csak néhány ismertetésre szorítkozom. Például a nyúlajkú gyermek a plasztikai sebészeti beavatko­zás nélkül nemcsak a társada­lom számkivetettjének érezné magát, hanem emiatt sokat kel­lene szenvednie is. Az ilyen gyermek születése a szülőknek nagy bánatot okoz. A külső lát­ható hibán kíviil azonban szer­vi hibája is van, nem képes szopni, könnyen tüdőbeteg lesz. A gyermek növekedésével együtt abnormálisan fejlődik a fogso­ra, és a,gyermek beszédhibás. A plasztikai sebészet feladata tehát nemcsak a külső, hanem a szervi hiba helyrehozatala is. És itt teljes egészségügyi segít­ségre van szükség. A bratislavai sebészeti klinikán a sebészeken kívül már ortodontiai és foniát­ríai szakorvos is dolgozik. Az ortodontiai szakorvos a fogsor helyes fejlődéséről gondoskodik a plasztikai műtét előtt és után, a foniátriai szakorvos pedig a beszédhangok képzésében mu­tatkozó hibákat gyógyítja. A felső és alsó fogsor fejlődésé­nek helyes irányítása nagyon fontos, ennél azonban sokkal fontosabb a helyes kiejtés, a beszédhangok képzése, mivel a beszéd az ember gondolatkife­jezésének az eszköze. Hason­lóan fontos az ujjak, a kéz fej­letlenségének gyógyítása is. A FEJLŐDÉSI HIBÁK száma — legyen bár szó a nyúlajakról vagy a kéz hibáiról — évszáza­dunkban egyáltalán nem csök­ken, sőt kijelenthetjük, hogy a civilizáció fejlődésével ezek száma egyre növekedik. Kutatá­sok derítettek fényt arra, hogy e fejlődési hibákat elsősorban a külső tényezők: a gyárak le­vegőszennyezése, a vegyszerek, a gyógyszerek, a röntgensuga­rak, valamint a lelki megrázkód­tatások váltják ki. Megállapílot­ták például, hogy a fejlődési hibák már a két-három hóna­pos magzaton ls észlelhetők. A terhes anyának tehát éppen ezekben a kritikus hónapokban kellene óvakodnia a külső, ká­ros hatásoktól, ilyenkor teljes testi és szellemi nyugalomra van szüksége. Ha megfontoljuk, hogy a hibáknak mintegy 20 százaléka öröklődő, sőt több nemzedéket „átugorva" is., fel­merülhetnek, jó lenne, ha a há­zasulandók csakis kölcsönös elemzés és alapos orvosi vizs­gálat után kelnének egybe. Az érzelmi kapcsolatokon ne­héz úrrá lenni, a partnereknek azonban tudatosítaniuk kellene azt, hogy milyen erkölcsi fele­lősséggel tartoznak a társada­lomnak a házasság legfőbb funk­ciója — az egészséges utód vi­lágrahozatala szempontjából. A plasztikai sebészethez tartozik az ún. esztétikai sebészet is, vagyis a külső, szembetűnő, hi­bák korrigálása. Konkrétan itt az arcvonások torzulásait ért­jük. Például a túl hosszú vagy széles, esetleg nyerges vagy hajlott orr gyakran alacso­nyabbrendűségi érzést vált ki. Az elálló fül pedig — főleg a gyermekeknél — gúnyolódás tárgya lehet. A nők a ráncos arcbőr, a petyhüdt szemzacs­kók, a toka miatt szenvednek. A fiatal nők leggyakrabban a fejletlen mellük nagyobbítását kérik. Viszont kevesebben van­nak, akik a túl nagy mellük ki­sebbítését kívánják. Gyakori a petyhüdt hasfal felvarratása is. A plasztikai operáció legtöbb esetben pszichikai és társadal­mi okokból indokolt, mivel a testi hiba megzavarja a lelki egyensúlyt. A fejlődési hibák megjavítá­sa egészségügyi, a kiilső hibák helyrehozása pedig kizárólag esztétikai jellegű. KOZMETOLÚGIAI INTÉZET hazánkban egyelőre csak Prá­gában van, amelynek plasztikai sebészeti osztálya is van, ahol az említett operációkat végzik. Igen sok azonban az érdeklődő, nemcsak nálunk, hanem Prágá­ban is, ezért nem lehet minden­ki kívánságának eleget tenni az óhajtott határidőn belül. Dr. LADISLAV SIMUN (7). Még a külkereskedelem kap­esán, de már az érdekeltség „szférájában" idézem Molnár Ernő elvtársnak, a Csepel Vas­és Fémművek pártbizottsága el­ső titkárának szavait: „A szo­cialista országokba irányuló ex­port nálunk prémiumtényezö. Ötszörösen túlteljesíthetjük a tőkés exportfeladatokat, ez nem számít prémiumtényezőnek. Vi­szont ha nem teszünk eleget a szocialista országok iránti köte­lezettségnek, ezt a prémiumban is észrevesszük." Ez a pár mon­dat egyrészt a szocialista kö­Zösségű érdekeltséget, másrészt az érdekeltség árnyaltságát szemlélteti és bizonyítja. A magyar elvtársak azt mond­ják: a gyakorlatban is igazoló­dott, helyesnek bizonyult a nye­reségérdekeltség elve. Annak Idején (1965—66-ban) ők is vi­táztak, vajon a nyereségben vagy a bruttó jövedelemben te­gyék-e érdekeltté a vállalato­kat. Ma így érvelnek, helyesen döntöttünk a nyereségérdekelt­ség elve mellett, mert ez szigo­rúbb rentabilitási kötelezettsé­get ró a vállalatokra, és jobban ösztönöz hosszú távon a terme­lékenység növelésére, mint a bruttó jövedelemben való érde­keltség. Említettem már, hogy a nye­reség lényegében három részre oszlik: 60 százalék a nyereség­adó, 25 százalék megy a fej­lesztési alapba és 15 százalék a részesedési alapba. Nézzük meg most közelebbről, milyen vonat­kozásai vannak a nyereségnek az egyes dolgozó számára. Ez a téma annál is érdekesebb, mivel még ma is sok körülötte a vita, és már el is határozták, hogy a dolgozók véleményének meg­felelően módosítani fogják. A reform bevezetésekor a dolgozókat a nyereségrészese­dés szempontjából központilag csoportokba {kategóriákba) osz­tották. Valamennyi vállalatnál egységesen a legfelsőbb válla­lati vezetők (I. kategória) évi átlagos bérüknek 80 százalékát, a középvezetők (II. kategória) évi bérüknek 50 százalékát, a beosztott dolgozók csoportja (III. kategória) pedig évi kere­setüknek 15 százalékát kaphat­ják nyereségrészesedésként. Eb­ből látható, hogy a részesedési alap feloszlatása meglehetősen differenciált, nem egyenlő ará­nyú. Miért határoztak így? A részesedési alap gazdasági célja a nyereség növelésére va­ló ösztönzés. A nyereség pedig színvonalas munkaszervezéssel, reális tervezéssel, jó termelé­si és eladási struktúrával és jó „piaci munkával" növelhető tartósan. Mármost éppen ezért a nyereségből való részesedés a vállalati eredménytől füg­gően azoknál ingadozik jobban, akiknek nagyobb a befolyásuk a nyereség alakulására, vagyis a vezető beosztásúaknái. A gya­korlat bizonyítja: a nyereség mértéke főképp azon múlik, hogy jó vagy rossz-e a vállalat vezetése. Van rá példa, hogy a vállalat nem ér el nyereséget, noha a munkások kifogástala­nul elvégeztek minden művele­tet az általuk gyártott termé­ken. Miért nincs hát mégis nyereség? Az ok lehet rossz tervezés, nem megfelelő, azaz igényelt termelési program, vagy áron aluli értékesítés. Vi­szont ez már a vezetőség fel­adatköre, s a differenciálódás jegyében a következményeket nagyobbrészt annak kell visel­nie, akit a felelősség is terhel. Ezért született meg a másik alapelv, hogy a munkások és beosztott tisztviselők akkor is megkapják a teljes alapbérüket, ha a vállalat veszteséggel dol­gozik, viszont azoktól a vezető dolgozóktól, akiknek irányítá­sával a vállalat nem volt képes rentábilisan, nyereségesen mű­ködni, elvonják még az alapbér egy részét is (felső vezetőknél ennek mértéke 25 százalékos bércsökkentés lehet, középveze­tőknél pedig 15 százalékos le­vonás). Elvileg ennek a két alapelvnek a helyessége aligha kifogásolható, s a gyakorlat is bizonyítja: nagy szerepet ját­szottak a vállalatok életében. A baj az elvek gyakorlati al­kalmazásában volt, ugyanis sok­helyütt azt hitték, hogy ez a kategorizálás az egyes dolgo­zókra is ilyen mereven érvé­nyes. A reform ugyanis szabad kezet adott a vállalatoknak ab­ban, hogy a kategóriákon belül differenciálják a részesedés el­osztását, vagyis hogy egy-egy jó munkás a részesedési alap­ból kaphat a keresetének 50 — 60, sőt 100 százalékát kitevő összeget is, csakhogy ezzel a lehetőséggel meglehetősen rit­kán éltek. A közvéleményben ugyanakkor szemet szúrt a BO­SO—15 százalékos elosztási arány, s miután a felsőbb veze­tők részesedése kitett 20—30 ezer forintot is, az volt a hie­delem, hogy ezek jövedelme aránytalanul megnőtt. Ugyan­akkor a valóság az, hogy e ve­zetők jövedelme átlagosan nem sokkal haladta meg az 1967-es szintet, amelyben nagy szerepet játszott a prémium. Korábbon azonban erről a szintről nem igen kapott tájékoztatást a köz­vélemény. A párt- és az állami szervek ennek ellenére figyelembe vet­ték a dolgozók véleményét, s kimondták az elvet, a vezetők alapbérét meg kell emelni, hogy a nyereségrészesedési arányok közelebb kerüljenek egymás­hoz, s egyúttal nagyobb lehe­tőség nyíljék a jövedelmek ér­demi differenciálására, amiben — tény, ami tény — eddig nem nagyot léptek előre. A nyere­ségérdekeltség globális vonat­kozásban erősen hatott, viszont a jövedelmek egyéni differen­ciálásában még nem mutatko­zott meg kellő súllyal. A Csepel Vas- és Fémművek­ben 1967-ben mintegy 200 mil­lió forint volt a nyereség, 1968­ban már 900 millió, 1969-ben pedig egymilliárd forint. Erre az évre 1 milliárd 240 milliót terveztek. Ez a növekedés rész­ben kétségkívül az árrendezés­nek az eredménye, viszont dön­tő mértékben már feltétlenül az önálló gazdálkodási lehető­ségeknek és a nyereségérde­keltségnek a gyümölcse. Ám épp ennek a gyárkolosszusnak a példáján lehet bizonyítani azt is, hogy a magyar vállalatok zöme nem törekszik minden­áron csak nagyobb nyereségre. Az idén többek közt 250000 tonna csövet kell gyártaniuk. Ebben van csőfajta, amelynek tonnájáért 8000 forintot kap­nak, de van olyan is, amelyért 30 000 forintot, jövedelmezőbb gyártani ezt az utóbbit, mert az arányokat nézve kisebb az ön­költsége. A fémmű pártbizottsá­ga és a felsőbb szervek is ügyelnek azonban arra, hogy legyártsák a szükséges 50 Ó00 tonna 8000 forintos csövet is, mert az építkezések, a gazda­ság egyszerűen nem nélkülöz­heti. Nagyobb nyereségre a 8000 forintos cső esetében csak úgy van lehetőség, hogy csökkentik az önköltséget. Az önköltség­csökkentésben pedig itt már je­lentős szerepe van a jövedel­mek differenciálásának ls. Jel­lemző példa rá: a reform beve­zetése előtti években a munká­"sok alapfizetésének alsó határa 1200 forint körül volt, a felső határ 2800 forint körül. Most az alsó határ 1400 forint, vi­szont a felső meghaladja a 4000 forintot ls. Az igazgatók évi jö­vedelmének alsó határa akkor 75 000, a felső 90 000 forint volt. Most az alsó határ 85 000, a felső 160 000 forint. Lénye­ges különbség. Következik: NEM IDEALISTÁK.

Next

/
Oldalképek
Tartalom