Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-06 / 133. szám, szombat

Hat és fél fog... A HÍRES EMBEREKRŐL, akik például győzelmes had­járatokat vezetnek, új világ­részeket fedeznek fel, ké­peket festenek vagy szobro­kat készítenek — sok-sok könyvet írnak, de a hétköz­napok hőseit csak a környe­zetükben élő néhány ember ismeri és emlegeti haláluk után. Talán csak ezért ju­tott eszembe, hogy róluk ír­jak. Nem köteteket, nem is oldalakat, de legalább né­hány mondatot... Az ipolyviski Tóth János bá­csi 1879 ben született. Négv gyereke, huszonkét unokája és dédunokája van. Szép nagy család, a fiatal házasok pél­dát vehetnének róla. Viszont az is igaz, hogy sohasem spó­rolt autóra, de még tengerparti nyaralásra sem. Amikor ő még fiatal ember volt, kevesebb volt a pénz a ládafiában és szeré­nyebbek voltak az igények a földes padlójú, gerendás meny­nyezetű, földbe süppedt kis fa­lusi házakban. Kilencvenegy esztendős, de még ma is szálfaegyenes. Fia­tal korában biztosan nem ijedt volna meg magától az ördögtől sem, hát még mástól. — Reméljük, még táncolni fog a dédunokái esküvőjén, Já­nos bácsi. Gyújtson rá egy jó magyar cigarettára! — kínál­juk. — Hagyja csak, fiam. Az én számban még nem volt ciga­retta! — mondja tempósan. De ez a-lassú beszéd nem az öreg­ség jele nála. Alaposan meg­rág minden szót, mint a föld népe általában. — De bagó, az annál több! — szól közbe fiának a felesé­ge. — Jó, jó, de az bagó és nem cigaretta! Annak a bagónak kö­szönhetem, hogy van még hat és fél fogam. Ahová a bagót betettem, ott megvannak még a fogaim. — Volt-e már beteg? — Én aztán nem. Nem volt rá időm! — mosolyog János bá­csi. -*- A városi ember mindig urasan élt, de én már kölyök korom óta mindig dolgozom. Ot kilométerre jártunk el a cséplőgéphez, mert akkoriban nem vittek ám helybe bennün­ket autóbuszon, traktoron vagy valami eketaligán. Hajnali ket­tőkor keltünk és csak éjjel kerültünk haza. Azután még huszonkét évig vasutaskodtam, és az se volt valami könnyű kenyér ... Iskolába? Iskolába csak hat osztályt jártam. 1939 óta nyugdíjban vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy pihenek, bár nagyon kellett vigyáznom. Ha észrevették, hogy a nyugdí­jas dolgozik, nem folyósították a nyugdíjat. Pedig igazán nem volt sok. Az első köztársaság alatt mindössze 135 koronát kaptam ... Beszél, beszél és a déduno­kája csodálkozó szemmel bá­mul rá, mert erről nem be­szélt neki, annál többet mesélt és ez most valami új Uhor Jan­csikának, aki most nyolcadik osztályba jár. Látom, hogy va­lamin töri a fejét és a kíván­csiság majd kifúrja az oldalát. Meg is kérdezi: — öregapa, hogy lehet az, hogy te csak hat osztályt jártál és mindent tudsz? — Engem nem az iskola, ha­nem a munka meg az élet ta­nított. Amit az IskolábaH tanuV tam, már régen, nagyon régen elfelejtettem... A dédunoka hozzábújik és olyan képet vág, hogy most már érti. Az öregapó pedig to­vább beszél: — Előbb azt kérdezték, vol­tam-e beteg? Hát nemrégiben operálták a szemem, hályogot vettek le róla ... A fiatalasszony most újra közbeszól: — Akkor is nagy legény volt az apó, nem hagyta magát le­kötözni. í-. orvosok meg is dicsérték! Az öreg szégyellősen köhé­csel, kissé zavarban van, de azután zavartalanul tovább folytatja: — Meg hát aztán a fronton is megsebesültem. Nézzék csak, itt jött be a golyó és itt ment ki. Utána meg Szibériában vol­tam hadifogoly. 195S-ben meg itthagyott az asszony, ott vár rám a temetőben ... — Nem úgy néz ki, János búcsi, mint aki nagyon siet ar­ra az utolsó találkozóra. Be­széljen nekünk valami vígabb dologról inkább! Mit gondol, minek köszönheti azt, hogy so­hasem volt beteg? — próbál­juk elterelni borús gondola­tait. — Annak, hogy mindig dol­goztam. — Azt már mondta, hogy nem cigarettázott. Hát aztán az italtól meg a meny.9cskék­től is tartózkodott? — A menyecskékről majd egyszer négyszemközt — pödri meg a bajszát legényesen —, de a többiről beszélhetek a család előtt is. Csak annyit mondhatok, hogy egy liter ru­mot úgy megittam, hogy még csak meg sem kottyant, utána meg akármikor megettem egy kiló húst, csak úgy, kenyér nél­kül, ha éppen volt. Nem is fájt az én gyomrom sohasem. Vi­( ČSTK j — A Cseh és a Szö­vetségi Belügyminisztérium képviselői csütörtökön arról tá­jékoztatták az újságírókat, hogy az állami, gazdasági és szolgá­lati titoktartás fokozása érde­kében hathatós intézkedéseket tettek. Az utóbbi években sú­lyos fogyatékosságok voltak tapasztalhatók az állami titok­tartás terén. A felelős állami és gazdasági szervek dolgozói is gyakran lebecsülik az államti­tok jelentőségét. Ezt főleg az 1988—1969-es években tapasz­taltuk. Az emigrált személyek szont azután ment Is a munka. A mázsás zsákot — nem is olyan régen még segítség nélkül a hátamra kaptam... Mesél, mesél a múltról, és közben már körülötte ott a je­len: a családja, a dédunoka, a televízió, a rádió, a magnó és minden, ami csak kell egy modern lakásban. — Ma azért olyan betegesek az emberek, mert össze-vissza isszák a vacak söröket, meg a pancsolt borokat. Meg azután az a sok műtrágya is árt a szervezetnek — mondja a ma­ga elképzeléseit. — Hát azt elhiszí-e, hogy a Föld gömbölyű és a Nap körül kering? — Azt igen, fiam! — És akkor mit nem hisz el? — Azt, hogy az amerikai­ak feljutottak a Holdra! Az csak olyan ... — Hogy élte át János bá­csi a felszabadulást? — Én jól, nagyon jól, fiam .. . Megtanultam én a ha­difogságban oroszul és en­nek 1945-ben bizony hasznát vettem. Ügy szerettek az orosz katonák, hogy mindent meg­csináltak volna a kedvemért. Én csak ,,bátyuska" voltam ne­kik. „Bátyuska így, bátyuska úgy, akarsz-e...?" Hát én így éltem át a felszabadulást... Átéltem, s reméljük, hogy még ezután ls sok-sok évig gyönyörködik majd unokái, dédunokái életében, örül si­kereiknek, vigasztalja őket ha bánatuk lesz, és bölcs tanácsokat ad nekik ... Igaz ugyan, nem hiszi el azt, hogy az ember már feljutott a holdra, de szilárdan áll ezen a földön és az élet sok ügyes-bajos dolgában jobban eligazodik, mint a tapasz­talatlan fiatalok. N. LÁSZLÓ ENDRE között sok volt a nagy képzett­ségű szakember, akik különbö­ző államtitkokat ismertek. Az államtitok lebecsülésének klasz­szikus példája az az eset, ami­kor a múlt év novemberében a prágai 4. számú postahivatal­ban szigorúan titkos iratokat találtak. Az iratok hiányosan voltak becsomagolva, s így ezekbe avatatlan személyek is betekintést nyerhettek. Az újságírókat tájékoztatták továbbá a közbiztonsági testü­let megalakulása 25. évforduló­jával kapcsolatos rendezvények­ről is. Előregyártott épületelemek 2000 lakás számária A Prefa vállalata kassai igaz­gatósága az SZSZK kormányá­nak határozatával összhangban panelgyárat épít a rimaszom­bati járásban. Az épületeleme­ket gyártó nagyon szükséges ipari központot Tornaiján, a gép- és traktorállomástól dél­re, a város beltelkeinek pere­mén, a vasútvonal és a közút közötti térségen építik fel. Ma­ga a panelgyár 12 hektáron te­rül el, s évente 2000 lakás számára gyárt épületelemeket, amelyeket a rimaszombati és a rozsnyói járás, s részben a losonci járás építőipari üzemei vesznek át. A mintegy 160 milliós beru­házással építendő panelgyár­ban, melyet szovjet és dán gé­pekkel rendeznek be, két mű­szakban körülbelül 500 mun­kást foglalkoztatnak majd. A tervrajzok előkészítője a brnói Keramoprojekt, az építkezés anyagszállítója a košicei Kohá­szati Építővállalat, a technoló­giai felszerelést pedig a bra­tislavai Montostav szereli. Az előkészítő és a tervmun­kákat olyan módon szervezik meg, hogy 1971 első negyedé­ben megkezdhessék a panel­gyár építését, s 1974-ben már üzembe is helyezhessék. A kas­sai Prefa vállalati igazgatósá­ga máris hozzáfogott a szak­emberek, a tehetséges dolgozók kiválasztásához, hogy már a tervek előkészítésében is részt vegyenek, s a kivitelező válla­lattal érvényesítsék annak kö­vetelményeit, célkitűzéseit. Ezek a dolgozók koordinálják majd magát az építkezést, és befejezése után az üzemvezető­ségben foglalnak helyet. A Pre­fa ezenkívül már az idén 30 ipari tanulót szerez az új üzem számára, s az ipari tanulók to­borzását a következő években sem hagyja abba. Tornaiján a dolgozók állandósítását lakás­építéssel biztosítják. 1974-ig az új üzemi lakásokban 100 munkáscsaládot helyeznek el. JAROSLAV DUŠEK Az államtitok megőrzése SZABÓ BÉLA: A KOSÚTI PER — Lehet, hogy magára nem — vála­szolt Steiner a született vérbeli pro­pagandista talpraesettségével —, de a munkanélküli rokonaira hatnak. — Hát szó se róla — mondta haboz­va—, az én családomban is elég a munkanélküli —, de amint ezt kimond­ta,mintha megijedt volna a saját hang­jától, és mint aki úgy véli, helyesebb, ha egy kicsit távol marad ettől a ve­szélyes embertől... néhány lépéssel hátrált, odább ment. — Na, látja —• mosolyodott el Stei­ner. — Arra gondolt, rendes embert lehetne ebből az őrből is faragni. Mind­ez egy pillanatra villant át az agyán, aztán újra Major felé fordult. Most ké­szül a pozsonyi dolgozók konferenciá­ja. A Klinger-gyár munkásbizottsága rendezi. Nagy a mozgás, az érdeklő­dés az egész városban ... Az a ter­vünk, hogy a földmunkásokat is meg­hívjuk. Kell, feltétlenül kell tenni va­lamit... Olyan karácsonyi ünnepek, olyan sivár tél előtt állunk, hogy bi­zony össze kell fognunk, ha azt akar­juk, hogy a dolgozó ember legalább beíűthessen a kályhába. A szükség­munkákat és a segély emelését akar­juk kikényszeríteni... — Itt bűz, irtózatos bűz van — szi­szegte Major. — Hidd el, az egész ország ma mái­olyan, mint egy börtön. — Szóval mit sem várhatok. — Azt nem mondtam. Jól tudod, hogy mindent megmozgatunk, hogy könnyít­sünk rajtad... Mégis szeretném, ha tisztán látnád a helyzeted. A legna 15. gyobb zűrzavar, fejvesztettség uralkodik közöttünk: céltudatosan valóban csak a kommunistákat gyűlölik. Vesztüket ér­zik és a legszörnyűbb ostobaságokat követik el egymás után. A helyzet a tűrhetetlenségig feszült. Nézd, itt a freiwaldaui sortűz... nem a munká­sok, hanem ők estek rémületbe... So­ha még a munkásság nem látta oly vi­lágosan, hogy mit jelent a kapitaliz­mus, mint éppen most... A sortűz el­hangzása után az egész környéken búgni kezdtek a gyárak szirénái, és az egész kerületben leállt a munka. A sortűz áldozatainak a temetésén tízez­rek vettek részt, és a hatalom urai nem tehettek egyebet, minthogy rémü­letükben a csendőrök százait mozgósí­tották a temetésre. Dühöngtek, de a gyászmenetet nem merték megzavar­ni... Mindezért természetesen a kom­munistákat okolják ... Sorra tartóztat­ják le a német kommunistákat, de per­sze köztünk is ritkítják a sorokat. Most ítélték el négy hónapra Fábry Zol­tánt ... Csak azért nem tartóztatták le, mert fekvő beteg, a tüdőbaja kiújult. — Szegény Fábry. — Ne félj, ő is megállja a helyét. — Tudod, arra gondolok, hogy én kibírom, szívós vagyok, elég gyakorlat­tal rendelkezem, hisz végigjártam már valamennyi börtönükéi... De szegény Zoli, olyan gyámoltalan, mint egy gye­rek. — Ne félj, Fábry is erős... őt ugyanaz az erő élteti, mint téged vagy engem. Az a fajta vagyunk, hogy a rabkosztból is szerzünk annyi erőt, hogy kiverekedjük a magunk igazát. Az őr újra Major mögé állt. — Mit küldjünk neked — váltott hangot —, könyvet, újságot, enniva­lót?! — Amióta nyolchavi büntetésemet tizenötre emelték, azóta úgy bánnak velem, mint egy közönséges betörővel. Egy rendes könyvhöz sem juthatok. — Akkor majd gondoskodunk arról, hogy a napisajtót és a könyveket meg­kapjad. Ez jár neked. — Clementissel már beszéltein er­ről... De most — folytatta, amikor látta, hogy az őr az órájára pillant — arra kérlek, hogy újévre vegyél az asz­szonynak egy szép csokor virágot, a gyerekeknek pedig valami édességet, nyalánkságot. Hadd örüljenek, hadd érezzék, hogy itt is sokat gondolok rá­juk. Az őr a látogatási idő végét jelen­tette. Kezük újra erős kézszorításban fo­nódott össze. Major sápadtan állt előt­te újra, gödrös álla, amely máskor de­rűssé, nemessé formálta az arcát, most a búcsú pillanatában reszketett a fel­indulástól. Steiner Gábort a keserűség fojtogatta, de kemélyen tartotta ma­gát, volt ereje, hogy búcsúzóul még megmondja neki, nemcsak a családja, hanem a Csallóköz népe, a nagyobb család is hálával, szeretettel gondol rá. És ez igaz volt... Csütörtökön, 1931. december 17-én a déli órákban nem­csak Steiner Gábor iilt a rádió előtt, hanem Szlovákia-szerte a városokban és a falvakban mindenütt, ahol rádió volt, az emberek tömegesen hallgat­ták a hírszolgálatot. Akkor hirdették ki, hogy a Brnói Legfelsőbb Bíróság délelőtt tíz órakor Major István peré­ben a védelem semmisségi panaszait elutasította és az ügyész semmisségi panaszainak teljes mértékben helyt adott. A legfelsőbb bíróság megsemmi­sítette az alsőbbfokú bíróságok ítéle­tét, amelyek szerint Major csak vétsé­get követett el. Bűnösnek nyilvánította Major Istvánt, és elítélte egy évi és négy hónapi súlyos börtönre, mint fő­büntetésre és 200 korona, esetleg to­vábbi húsz napi mellékbüntetésre, va­lamint a tanítói állásának ötévi, vá­lasztójogának pedig háromévi időtar­tamra való elvesztésére. A legfelsőbb bíróság kimondotta azt is, hogy az elítélt a bűntettet aljas és becstelen indokból követte el. Az íté­let következtében Major képviselő el' veszti képviselői mandátumát. Az ítéletnek az utolsó része volt a döntő. Aljasnak és becstelennek kel­lett őt bélyegezni, ha megakarták őt fosztani a képviselői mandátumától. Nem nyugodtak addig, amíg az úgy* nevezett „független bíróság" nem en­gedelmeskedett Szlávikék felsőbb pa­rancsának. Erre gondolt Steiner Gábor, amikor az ítélet részleteiről a rádió útján értesült. Nagyjából már egy órá­val ezelőtt tudott a brnói ítéletről, azonban az Indoklás pontos megfogal­mazásáról csak most szerzett tudomást. Nem volt meglepve, számított erre a gazságra. Végül is tudta, kivel van dolga. (Folytatjuk) VI. 6 Részlet o szerző Hűség című regényének 2. kötetéből',

Next

/
Oldalképek
Tartalom