Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)

1970-05-19 / 117. szám, kedd

A válság tünetei • Az alábbi irásí — saját címünkkel — James Aldridgenek a Kommunyisztban megjelent terjedelmes tanulmánya alap­ján közöljük. James Áldridge ismert angol író és publicista, aktív antifasiszta és békeharcos. Írásában elmondja vélemé­nyét a mai burzsoá világ jelenségeiről, és meggyőzően mu­tatja ki e jelenségek népellenességét. Az író megfigyelései és konklúziói figyelmet érdemelnek úgy is, mint egy szem­tanúnak, a haladó nyugati értelmiség egy képviselőjének tanúságtételei. A NYUGATI KULTŰRÁBAN pnnyira kitágultak a színpadon ábrázolható dolgok határai, hogy már nemi aktust is elő lehet adni. Kenneth Tynan egyik nemrégen bemutatott re­Viije azonban minden eddig lá­tottat felülmúlt. Még olyanokat is megbotránkoztatott, akik ad­dig másokat botránkoztattak meg. Ezt azért mondom el, hogy bemutassam avantgarde-moz­galmunk jellegét. Merre halad ez a mozgalom? Milyen zászló alá toboroznak az avantgardis­ták? Kiket visznek magukkal a saját véleményük szerint? Mi­lyen változásokat javasolnak? Mit akarnak lerombolni? És így tovább, és így tovább. Mindenekelőtt nézzük meg, milyen okok hozták létre azt az anarchikus tiltakozást, amely a minden művészeti ágba, a politikába, és a forradalmi moz­galomba is behatolt avantgar •lista mozgalmat jellemzi. Hi­szen az avantgardizmus agresz­szivitásával így vagy úgy, de hatást gyakorol gondolkodá­sunkra és gyermekeink nevelé­sére is. Ezért nem helyes egy­szerűen elvetni, hanem meg kell ismerni és elemezni kell ezt a mozgalmat. Maga a burzsoá társadalom-él­teti ezt a mozgalmat, amely vi­szonzásul táplálja a burzsoá tár­sadalmat. Csaknem mindenki, aki az avantgardizmus intellektuális hívének tartja magát, azt vall­ja, hogy a burzsoá társadalom romlott, bomló, végét járó tár­sadalom. Azt hirdetik, hogy a burzsoá erkölcsöt és a burzsoá társadalmi intézményeket, vala­mint a burzsoá képzőművésze­tet, zenét, irodalmat, színházat és filmet le kell rombolni és újjal kell felváltani. De rögtön észre fogjuk venni, hogy mind­ezek ellenére az avantgardista fellángolások — mind a politi­kában, mind a művészetben — gyökereiket tekintve olyannyi­ra polgáriak, hogy nem látha­tunk bennük mást, mint a bur­zsoázia önkifejezésének új for­máját. % Erre vonatkozólag legalább két eltérő nézet létezik. Az egyik szerint a középosz­tályok fiataljai és radikális ele­mei le akarják rombolni (és ebben közel állnak a társadal­mi rend következetesebb bírá­lóihoz j a régi burzsoá értéke­ket, amelyek felbomlottak és véleményük szerint használha­tatlanná váltak, s helyükbe va­lami jobbat akarnak állítani. A másik, nyíltan konzervatív álláspont szerint a burzsoá tár­sadalom már elérte azt a pon­tot, amikor a kritikai gondol­kodás bármilyen megnyilvánu­lása veszélyessé válik ránézve. Ezért a társadalom számára az egyetlen menekvés az, ha egyre nagyobb mértékben és egyre kö­nyörtelenebből elszigeteli egy­mástól az embereket, hogy azok kizárólag önmagukkal foglal­kozzanak, és ne törődjenek az őket körülvevő valósággal. Ha ebből a két ellentétes ál­láspontból indulunk ki, megért­1970 V. 19. • AZ UNESCO közzétette az 1968-as fordításírodalom világ­ranglistáját. Mint minden évben, most is a Szovjetunió vezet 3607 lefordított művel, utána követke­zik, együtt a két Németország, 3028 címmel, harmadik Spanyol­ország 2538 művel, azután az Egyesült Államok (2182), Japán (2145), Franciaország (2035) stb. A legtöbb fordított szerző Ismét Lenin, második Shakespeare, a harmadik Georges Simenon(l), a negyedik (még mindig vagy új­ra?) Jules Verne, az ötödik Mak­szim Gorkij és így tovább. Igen érdekes a legtöbbet fordított széplró kortársaink 1968-as listá­ja. Vezet Pearl Buck (69 cím), a második helyen holtversenyben Hemingway és Steinbeck (47), utánuk Graham Greene (46), J. P. Sartre (43), André Maurois (38), Faulkner (35), Miguel Angel As­turias (34), Albert Camus, Si­moné de Beauvolr és Alberto Mo­ravla (egyenként 28 cím), Bertold Brecht (27), Henry Miller (25), Francolse Sagan (24) stb. hetjtik, mit foglal magában az avantgardizmus, és miért mond oly gyakran ellent önmagának. Egyfelől őszinte tiltakozás, másfelől e tiltakozás ügyes ki­használása a burzsoázia által — ez sok mindent megmagyaráz. A társadalom ellen haragot ér­ző fiatal többféleképpen fejez­heti ki tiltakozását, egyénileg is, társadalmilag is. AZ ÉRTELMISÉGIEKET meg­lehetősen nehéz meggyőzni ar­ról, hogy szerepük objektíve ilyen — bármilyennek képzel­jék is ők maguk —, ugyanis ezek az emberek zömükben a középosztályból származnak, és sokszor igen nehéz lemonda­niuk a szélsőséges individualiz­musról, nehéz elhatárolniuk magukat a megszokott burzsoá értékektől. Amikor az effajta fiatalemberek felháborodnak és harcolni szeretnének, türelmet­lenül keresik az ellenséget, amelyre rázúdíthatnák haragju­kat, de a burzsoázia minden eszközzel nehezíti számukra az ellenség megtalálását. Végered­ményben meggyőzik az ifjúsá­got arról (Freud segítségével vagy másképpen), hogy az el­lenséget önmagában kell keres­nie. A. titkolt ellenségnek ön­magukban való lázas, kiprovo­kált keresése annyi energiát von el az avantgardistáktól, hogy ez még jobban elszigeteli őket a valóságos harctól. Ez elvezet egy másik dolog­hoz: ahhoz a kívánsághoz, hogy az életnek ne a lényegét, ha­nem az érzékleteit ismertessék meg. Az avantgardisták a fes­tészetüket antifestészetté, a re­gényt antiregénnyé, a filmet antifilmmé, a zenét antizenévé tették. Ez nagyon hasonlít a ká­bítószer-fogyasztáshoz, mert — mint ezt Aldous Huxley egy ön­magán végzett kísérlettel meg­mutatta — az elszigetelt egyén számára ez a legbiztosabb útja annak, hogy a valóságtól elme­neküljön és a gomolygó, bete­ges árnyak szemléletébe me­rüljön bele. Az LSD, a kokain, a heroin és a többi, erősebb vagy gyengébb kábítószer ezt igen gyorsan és hathatósan megteszi. Ezért vannak olyan szoros kapcsolatban egymással a pop-zene és az, amit magas rendű burzsoá művészetnek ne­veznek, az erotika és a narko­tikumok. Az abszolút szabadság bur­zsoá követelése sokakra hatás­sal van. Következménye: az if­júság kábítószer-fogyasztása, a szerelemnek erotikával történő felváltása, a cinizmus, az álla­tias viselkedés, a szenvedélyek bemocskolása. Az „abszolút sza­badság" voltaképpen elrabolja az emberektől szellemi értékei­ket. A BURZSOÁ ÉRTÉKEK prob­lémája kettős. A burzsoázia előnyben részesítené a fegyel­mezett ortodoxságot, amikor minden egyén szófogadó, isme­ri a maga helyét, és azt teszi, amit urai parancsolnak neki (az utóbbiak viszont azt teszik, ami nekik tetszik). De mivel ez nem lehetséges, és mivel a tár­sadalom nagy része protestál a burzsoá szabályoknak való en­gedelmeskedés ellen, a bur­zsoázia belülről igyekszik bom­lasztani, más mederbe igyekszik terelni ezt a tiltakozást. A forradalom képe sok eset­ben jobban vonzza a fiatalokat, mint maga a forradalom ténye. A kiszínezett fantáziának igen jól megfelel az a gondolat, hogy a munkásosztály többé már nem forradalmi osztály, hanem most már a fiatal pol­gári értelmiségiek és a diákok alkotják a forradalmi osztályt. Ha tévedéseik nem lennének annyira veszélyesek, akkor csak nevetséges lenne, ahogy ezek a fiatalok megpróbálják el­fogadtatni a dolgozó tömegek­kel a forradalomra vonatkozó nézeteiket. A munkásokhoz for­dulnak, s nagyszabású terveze­teket vázolnak előttük, „az ut­cákon megvalósítandó egység­ről". Arról igyekeznek meg­győzni „a nem forradalmár munkásosztályt", hogy ők job­ban tudják, mi jó a munkásosz­tálynak. „Kövessetek bennün­ket — mondják a munkásoknak, miközben a saját zászlajuk alatt haladnak —, és mi majd meg­tanítunk benneteket arra, mit kell tenni". A munkások és a diákok ösz­szefogásának gondolata önma­gában nagyon szép, de minél tovább elemzi az ember ezek­nek az ifjú forradalmároknak nézeteit, annál határozottabban felismeri bennük az „abszolút" szabadság régi burzsoá követe­lését. Arra szólítják fel a mun­kásokat, hogy hajtsanak végre forradalmat az intellektuális „szabadság" érdekében, ami en­nek a burzsoá koncepciónak a lényegét alkotja. Egyesek ezt marxizmusnak vagy szocializ­musnak, vagy valamilyen más „izmusnak", vagy egész egysze­rűen a demokrácia szabadságá­nak nevezik. De bármilyen ne­vet adjanak is neki, a munkás­osztály szükségletei és e bur­zsoá törekvések közt olyan nagy a szakadék, hogy azt nem lehet áthidalni. Az is közrejátszik a dologban, hogy a kapitalizmus kétségbe­esett helyzetében szociális re­formokkal és új politikai mód­szerekkel igyekszik magát meg­menteni. Az ifjú avantgardisták követelései gyakran igen közel vannak ahhoz, amit az okos tő­kés hasznosnak tart a maga tár­sadalma számára. Az ifjúságnak a burzsoá orto­doxsággal szemben érzett való­di utalását az avantgardizmus egy bizonyos fajta korrupció medrébe tereli. De ez a burzsoá­ziának már egy másik diverzió­ja, mégpedig igen veszélyes di­verziója.' A burzsoá társadalomban két életforma létezik, ha eltekin­tünk most attól a döntő forra­dalmi erőtől, amely szemben áll a kapitalista rendszerrel. Az egyik életformában a fennálló rendszernek való engedelmes­kedést hirdetik és ápolják. A másikban az értelmiségieket el­szigetelik a lényeges és tény­leges problémáktól; mindent megtehetnek, ami eszükbe jut, egy feltétellel — nem szabad csatlakozniuk a niunkásmozga lomhoz. Más szóval, a fékevesz­tejt individuális őrjöngés ve­szélytelen, a proletariátus kol­lektív osztálytörekvése veszé­lyes. Ebből a meggondolásból kiindulva a burzsoázia olykor türelmesen eltűri az őt zavaró magatartást, de csak addig, amíg az segít számára fenntar­tani a fennálló társadalmat. Intellektuális életük avant­gardizmusa az utóbbi időkben alaposan megnehezítette, hogy választóvonalat tudjunk húzni az antiburzsoá tiltakozás és a burzsoápárti diverzió közé. AZ érzelmek korrumpálódása és az ízlés elferdülése a reakció szö­vetségese mind az irodalomban, a képzőművészetben, a színház­ban, mind pedig magában az életben; márpedig az avantgar­disták közül sokan, akik a szó pontos jelentésével szöges el­lentétben nevezik magukat avantgardistának, éppen ezeken a területeken működnek. AMI VERESÉGET MÉR rájuk, az az ember lényegéből fakadó szenvedélyes kívánság a jövő problémáinak megoldására. Mert az emberre egyáltalán nem az a törekvés jellemző, hogy hátat fordítson a valóságnak és át­engedje magát a kétségbeesés­nek vagy saját agóniájának. Speciuiitrísok CERUZAJEGYZET MÁR TIZEÜHi napja járom a keleti metropolis utcáit, gyá­rait, intézményeit, A naptár szerint már rég kitavaszodott. Azért írom, hogy a naptár sze­rint, mert Kassán az időjárás sokszor nem enged tavaszra kö­vetkeztetni. A „bennszülöttek" azt mondják: van tavasz, és van kassai tavasz. Ezt egyébként a saját bőrömön is tapasztaltam, mert néhány nap­pal ezelőtt — Göre Gábor sza­vaival élve: „Az nap sugara lö­melegítette rólam az ködmönt", ami magyarul azt jelenti, hogy le kellett vetném a felöltőmet, másnap azonban, amikor kís­kabátban vágtam neki a város­nak, bitangul átjárt a hideg és vacogott a fogam . .. DÉLUTÁN négy és öt óra kö­rül „beindul" a város. „Váciut­cás" emberáradat hömpölyög az utcákon. Ilyenkor nem tanácsos vásárolni vagy ráérősen lődö­rögni. Mind a kettő balul vég­ződhet: a kívánt árut — a sor­ban állás következtében — es­tefelé kapja meg az ember, ha pedig ábrándosan szemléli a Dóm kocsipkéit, másnap új ci­pőt vásárulhat és — ha tudja — felkeresheti a pedikíírös intézményeket, mert helyszűke miatt a tömeg olyan komforto­san használja közlekedésre az ember lábát, mint a pedánsan kiaszfaltozott gyalogjárdákat. EGYIK ESTE a Sas utcában néhány perccel éjfél előtt azt mondja nekem egy virágos hangulatú polgár: — Öregem, akarsz egy oltári nagy pofont? Végignézem őt nyugodtan. Olyan ittas volt, ha egy fog­piszkálóval megérintem, ha­nyatt vágódik. Majd ezt mond­tam neki: — Akarsz egy akkora po­font, hogy beleessél a holnapi napba? És itt jött a csattanó, a kas­sai akasztófahumor: a polgár ránézett az órájára, majd ezt válaszolta: — Mit hencegsz, az nem is lenne olyan nagy dolog, hiszen két perc múlva éjfél... A FÖPOSTÁN — ha jól szá­moltam — a jobb és a bal ol­dalon 24 jelfogadó ablak talál­ható. Ez azonban csak holt statisztika, mert a legideálisabb esetben is csak kettő, rendsze­resen azonban csak egy műkö­dik. A jó kassaiak — míg hosszú sorokban állnak több pihent, ám a nyomdafestéket nem mindig tűrő gondolatok­kal fejezik ki elégedetlenségü­ket. Egyébként igazuk van. Hogy lehet az, hogy egy 150 00U lakosú város főpostúján egy póstaablakot „üzemeltesse­nek"? A PINCÉREKET a legtöbb helyen szidják. Kassa kivétel. Itt a pincérek gyorsak, szolgá­latkészek, udvariasak. Főleg az Európa-szállóban. A napokban este zöldséges szeletet rendel­tem. A pincér kihozta, majd mielőtt elém tette volna, meg­nézte és bocsánatkérően ennyit mondott: Hozok, uram, egy má­sikat. Csodálkoztam az elhatá­rozásán, de nem szóltam. Ami­kor fizettem, furdalt a kíván­csiság és megkérdeztem: Miért vitte vissza a másikat? Alig észrevehetően elpirult és ezt mondta: — Tetszik tudni, a széle egy picikét megégett.... Hát ilyen is van, kérem! Mas városokban — enyhe túlzással még a brikettet is eladják, de a kassai pincér figyelme egy apró pörkölődésre is kiterjedt. AZ ÁLLOMÁSON az egyik vasutas túlbuzgón nyüzsgött u sínek között. Egy másik vasu­tas — aki nyilván nem volt szolgálatban — egy ideig fi­gyelte, majd rám nézett, a kol­légájára mutatott és olyan moz­dulatot csinált a homloka előtt, amit „süsünek" szoktunk ne­vezni. Megdöbbentem. Vasutas létére vasutascsúfolást csinál egy vasutasból?! Nekibátorod­tam és megkérdeztem tőle: Mondja, kérem, miért használ­ja a nép előszeretettel ezt a „süsüzést" a vasutasokkal szemben? Ezt válaszolta: Ez kassai vagy méginkább tisza­csernyói specialitás. Egy alka­lommal a postás táviratot kéz­besített egy vasutasnak és kér­te, hogy írja alá az átvételről szóló elismervényt. A vasutas letette az asztalra a papírt, be­hívta a gyerekeit és megparan­csolta nekik, hogy húzogassák az asztalt. És amikor a legjob­ban mozgatták, akkor kanyarí­totta alá a nevét... Hiába, ez már a szokás hatalma. Életé nek nagy részét mozgó vasúti kocsikban töltötte el, aláírni is csak ilyen környezetben tu­dott ... Egyébként bocsánatot kérek a vasutasoktól: a törté­nelet egy vasutas mesélte. AUTÓBÓL Kassán sincs hiány. Autós-udvariasságból azonban már igen. A „zebrák" előtt nemigen állnak meg, a tócsákat sem kerülik ki és nem is igen lassítanak. De hát ez nem is annyira kassai specia­litás, hasonló a helyzet másutt is. Amit azonban a napokban este egy pedánsan világító for­galmi tábla mögött láttam, jog­gal nevezhető címeres és pánt­likás kihágásnak: A tábla ugyanis mindennemű megállást és parkolást tiltott. Ez azonban nem zavarta a két „,embécs­kát". A járművek olyan béké­sen álltak a tilosban, közvetle­nül a tábla szomszédságában, mint odahaza a fűtött garász­ban. Ennek kapcsán azonban bevallom, én is kihágást követ­tem el: nem írtam fel a rend­számukat. A VASMŰBEN járva felfigyel­tem egy fiatal technikusra. Egy külföldi szakemberekből álló küldöttségnek magyarázott szlovákul, magyarul és — ha nem. tévedek — lengyelül. Hi­bátlanul használta a szakkife­jezéseket és mind a három nyelvet folyékonyan beszélte. — Milyen nemzetiségű az elvtárs, — kérdeztem egy közel álló munkástól? Elnevette magát, majd ezt mondta: hogy milyen nemzeti­ségű? Kassai... KOMLÓSI LAJOS A kötelezettségek javát már teljesítették Hazánk felszabadulása 25. évfordulójának tiszteletére Szlo­vákia csaknem minden közsé­gében vállaltak szocialista köte­lezettséget. A kötelezettségek többnyire a községfejlesztésre, illetve az életkörnyezet szépíté­sére irányulnak. így van ez Bátka községben (rimaszombati járás) is. Szabó Józseftől, a hnb titkárától megtudtuk, hogy a vállalt kötelezettségek jó részét már teljesítette is a község la­kossága. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy lekövezték a te­metőhöz vezető mintegy nyolc­száz méter hosszú utat és beke­rítették a sportpályát. Az utób­bira azért volt szükség, mert labdarúgó-csapatuk feljebb ke­rült a III. osztályba, s így a szabályok értelmében már csak bekerített pályán játszhat. A teljesített felajánlások közé tar­tozik az egész község hangszó­róhálózatának kiépítése is. Pon­tosabban szólva: a ma már Bát­kával egy községet alkotó Dúl­háza lakossága is hangszórók­hoz jutott. Itt jegyezzük meg, hogy az egyesített községnek összesen 820 lakosa van. A la­kosság kis száma ellenére a község a jövőben körzeti hiva­tal székhelye is lesz, mégpedig kedvező központi fekvése révén. Az anyakönyvi körzet központja eddig is Bátka volt. Van a köz­ségben körzeti orvos és fogor­vos is. A rendelőket a nemzeti bizottsággal együtt egy régi kastélyban helyezték el. Az eddig nem teljesített köte­lezettségvállalás már csak a község autóbuszmegállójának a felépítése. Mindent egybevetve: Bátka lakosai 1600 órát dolgoz­nak le társadalmi munkában. Ebbe persze már beletartozik az otthonaik környékének szépíté­sénél ledolgozott órák száma is. -fű-

Next

/
Oldalképek
Tartalom