Új Szó, 1970. május (23 .évfolyam, 102-127. szám)

1970-05-19 / 117. szám, kedd

A MIRŐL ÍRNAK JÄľÍM* 25| tnbuna nry.Tin

i ZmeMlánow/ PRÄGAI LAPOK A harc nem szünetel A szombati RUDÉ PRAVO vezércikkében Miroslav Moc főszerkesztő elemzi a társadalom és a párt jelenlegi helyzetét. Megállapítja, hogy a májusi jubileumok, a testvéri küldöttségek, s különösképpen a szovjet párt- és kormányküldöttség forró fogadtatása, az emberek bizakodó és lelkes hangulata az ünnepségek alatt bizonyítja, hogy pártunk tekintélye egyre jobban megszilárdul és növekszik. De hiba lenne azt hinni, hogy a problémákat már megoldottuk. A párttagkönyvcserével kapcsolatos beszélgetések tapasztalatai azt jelzik, hogy a jobboldal ma már nyíltan megvált legaktívabb képviselőitől, feláldozta őket, mert látta, hogy ezeket a szószólókat amúgyis kizárták a pártból. Azonban ez nem jelenti, hogy eszmeileg is megváltak egymástól. A jobboldal ma a nyilvánosság és a kommunista párt közt amolyan „szűrő" szerepet szeretne betölteni. A saját szája Ize szerint szeretné magyarázni a kommunista párt politikáját. Nem véletlen, hogy a jobboldali opportunista erők képviselőinek jelentős része ma kulcsfontosságú pozíciókba akar beférkőzni: a vállalatok és üzemek személyzeti osztályaiba, kereskedelmi igazgatóhelyettesi posztokra, ahol széles lehetőségek nyílnak az emberekkel való közvetlen kapcsolatokra, s ahonnan befolyást gyakorolhatnak a káderek elhelyezésére. A párton belül ezeket az embereket a karrieristák, a kispolgárok, a sorsdöntő időkben csalódást okozó társutasok támogatják, remélve, hogy egy újabb alkalommal a párt soraiban ismét megteremthetik az ötödik hadoszlopot. A párttagkönyvcserét és a párt megtisztítását a jobboldallal vívott következetes küzdelemmel kell befejezni. Ezt a folyamatot nem lehet csupán radikális szólamokkal végrehajtani. Fokozott eszmei harcra van szükség, és olyan rendszer kialakítására, amelyben a kommunista párt menet közben szabadul meg a gátló ballaszttól, és menet közben fogadja soraiba a becsületes embereket. Már most elegendő bizonyítékunk van arra, hogy sok pártonkívüli jóval pártosabb és öntudatosabb álláspontot tanúsított, mint egyesek, akik a múltban a piros pártigazolvánnyal kérkedtek — illapítja meg a Rudé právo főSzerkesztője. Josef Kempný elvtárs a tagkönyvcseréről A ŽIVOT STRANY legutóbbi számában Josef Kémpnij elvtárs, a CSKP KB elnökségének tagja nyilatkozott több időszerű politikai kérdésről. Idézzük Kempný elvtársnak a tagkönyvcserével kapcsolatos megállapítása egy részét. — A párt eszmei és akcióegységének megteremtése elképzelhetetlen anélkül, hogy ne űznénk ki a pártból az opportunistákat és a revizionistákat. A pártnak ugyancsak nagy károkat okoznak a különféle társutasok, akik csak azért vannak a pártban, mert az megfelel céljaiknak és személyi érdekeiknek. Az ilyen embarek csökkentik a párt tekintélyét és akcióképességét. Ez azokra is vonatkozik, akikről ismeretes ugyan, hogy sokat ígérnek, de nom tesznek semmit, akiknek még az olyan alapvető kötelesség is a nehezükre esik, mint pl. a taggyűléseken való részvétel. Ezek az állandósult passzív tagok nem tevékeny, segítő tagjai a pártnak. Passzivitásukkal demoralizálják a tagságot s idővel csökkentik a kommunisták Iránt támasztott igényesség mércéjét. Jirí Raška visszavonta aláírását A RUDÉ PRAVO május 12-1 számában ismerteti az ostravai A ovi

i svobodában megjelent nyilatkozatot, amelyben Jirí Raška olimpiai bajnok és érdemes sportmester elmondja, hogy 1968-ban, amikor már készült az 1969-es sportidényre, három ember jelent meg lakásán azzal a kéréssel, hogy írja alá a párt és a kormány egységét támogató nyilatkozatot. A szöveget Raška nem is olvasta el, mivel abban az időben szinte naponta jelentek meg nyilatkozatok és aláíráslisták. — Hogy mit írtam alá, azt csak a következő napokban tudtam meg, amikor a nyilatkozat ezzel a címmel jelent meg a sajtóban: Kétezer szó. Már ekkor feltűnt, hogy a cikket nem közölte minden újság, sőt néhány névtelen levélíró is figyelmeztetett arra, hogy nincs min den rendben. Az általam jóhiszeműen aláírt cikket másként is lehet értelmezni... Nem vagyok sem író, sem újságíró, sem pedig hivatásos politikus, hanem egyszerű munkás, sportoló, aki ma belátja, hogy hibát követett el, hibát, amit be kell ismerni, s amiből le kell vonni a tanulságot. Amit ezennel meg is teszek — nyilatkozik J. Raška Véleménycsere a Skoda-művek bombázásáról A prágai sajtó múlt heti érdekességei közé tartozik a RUDÉ PRÁVO szerkesztőségének válasza a prágai amerikai nagy követségnek. Miről is volt szó? A Rudé právo 1970. április 23-án megemlékezett a plzeňi Škoda művek bombázásáról (1945. április 25. j és ezt a tettet a csehszlovák népgazdaság jövője szempontjából nagyon károsnak minősítette. A prágai amerikai nagykövetség a szerkesztőséghez intézett levelében mereven elutasítja a megállapítást, hogy a Skoda művek bombázása bénítólag hatott volna a csehszlovák ipar háború utáni helyreállítására, s ugyanakkor megemlíti, hogy a világháború után az Egyesült Államok a Marshall-tervvel hatékony segítséget akart nyújtani a csehszlovák ipar újjáépítéséhez. A Rudé právo válaszában elutasítja az amerikai nagykövetség állításait, hangoztatva, hogy pár héttel a háború befejezése előtt a Skoda művek 70 százalékos elpusztításának aligha lehettek katonai céljai. A Marshall-tervvel kapcsolatban a Rudé právo megállapítja: abban a formában, ahogy az amerikaiak előterjesztették, még BeneS elnök szániára sem volt elfogadható. A Rudé právo emlékezteti a nagykövetséget arra, hogy az Egyesült Államok megtiltotta annak a hengerműnek a szállítását, amelyet 1947-ben megrendeltünk és előre ki is fizettünk — több mint 16 millió dollár értékben. Ezt az összeget az USA a mai napig sem térítette meg Csehszlovákiának. Az Egyesült Államok kormánya ugyancsak nem adta vissza aranykészletünk egy részét, amelyet a nácik raboltak el tőlünk (18,4 tonna aranyról van sző). A cikkben emlékeztetik a nagykövetséget arra is, hogy a Plzeňben tartózkodó német egységek kapitulálását 1945-ben nem a Skoda művek lebombázása idézte elő, hanem a plzeňi hazafiak fegyveres harca. Rámutat a lap arra is, hogy a nagykövetség levele nem tagadja: az amerikaiak gátolták a felfegyverzett cseh hazafiakat abban, hogy a prágai felkelés segítségére siessenek — noha a harcoló felfegyverzett cseh hazafiak nem tartoztak az amerikai katonai vezetés Irányítása alá. « A válasz végén a Rudé právo ismételten leszögezi, hogy népünk kegyelettel őrzi azoknak az amerikaiaknak az emlékét, akik felszabadulásunkért életüket áldozták. Azonban propagandamanőverekkel a történelmi tényeket nem lehet megmásítani — még negyedévszázad múltán sem. (sml A nemes acéltól a dúralumíniumig A nemes acélt a vegyészet teremtette meg a modern technika számára, s ezt csak az elektromos kemence segítségével tehette. Ezen a téren Ford volt az úttörő. Már készen volt egy modellje, amikor az 1905ös palm-beachi autóversenyen egy francia versenyautó összeütközött és darabokra szakadt. Ford a törmelékből kikeresett néhány acéldarabot és meglepődve állapította meg róluk, hogy a szelepfej valamilyen különösen erős acélból készült. Kiderült, hogy vanádiummal ötvözött acél volt az. Erre Ford kezdte rendszeresen megvizsgáltatni, hogy az autó egyes részeihez milyen minőségű acél a legjobb, hol kell rugalmasabb, hol kell ridegebb, vagy keményebb, s apránként húszféle ötvözetet állított elő. Ezek közül tíz volt vanádiumacél, a többi másfajta. Az újfajta acélötvözethez azonban új szerszámgépek is kellettek, mert a régi acéllal egyáltalán nem lehetett volna megmunkálni az anyagokat. De nemcsak ez volt a szempont, hanem az is, hogy a régi szerszámgépek nem bírták azt a tempót, amit a rohamosan fejlődő motorgyártás diktált a gyáraknak. Gyémánt helyett wolframkarbid Az új nemesacélok olyan kemények voltak, hogy legfeljebb gyémánttal lehetett megmunkálni őket, márpedig a gyémánt drága. Nehézségek támadtak, amíg az elektrokémia fel nem fedezett gyémántkeménységű új anyagokat, néhány karbidvegyület alakjában. Legjobban bevált a wolframkarbid, melynek felfedezését tulajdonképpen a tudatlanságnak lehet köszönni. Minden vegyész tudta, hogy a wolfram 3000 fok fölött olvad meg, s habár elektromos ívfénnyel már könnyen lehetett ilyen magas hőmérsékletet előállítani, nem volt olyan anyag, amelyben az olvasztási el lehetett volna végezni, azaz amely az olvadt wolframot kibírta volna. Egy szép napon hirdetés jelent meg valamelyik szaklapban és ismeretlen wolframfémet ajánlott. A wolframmal dolgozó üzemek nem akartak hinni szemüknek. Elküldtek egy vegyészt a hirdetőhöz, aki megállapította, hogy az illető egyszerűen wolframport olvasztott meg grafittégelyben. Csakhogy amit kapott, az nem wolfram volt, hanem wolframkarbid. A grafit szene egyesült a wolframmal, mint ahogy arra minden kémikus előre számított volna. Az újdonság azonban az volt, hogy ez a wolframkarbid már 2000 fokon olvad és olyan kemény, hogy a legkeményebb fémet, sőt magát a wolframot is vágja, illetve belőle készült lyukon wolframdrótot is lehet húzni. Widia-acél A felfedezést Krupp fejlesztette tovább. Összeolvasztotta a wolframkarbidot más fémekkel és végül kobalt és króm hozzáadásával megcsinálta az úgynevezett widia-acélt, mely ugyanolyan kemény, mint a gyémánt. (Neve a német „wie Diamant"ból született.) Ezzel a legkeményebb nemesacélt is játszva lehetett esztergályozni. Volt tehát minden Igénynek megfelelő nemesacél és volt szerszám is a megmunkálásához. Felmerült azonban most már más oldalról is a szükség, hogy minél könnyebb fémet találjanak, mert hiszen a vas minden alakjában túlságosan nehéz maradt ahhoz, hogy nagy repülőgépet, vagy akár csak kormányozható léghajót lehessen hajtani a benzinmotorral. Az alumínium Érdekes, hogy a léghajózást azok a vegyészeti gyárak igyekeztek megvalósítani, amelyek alkáli-elektrolízissel foglalkoztak. Ezek ugyanis nagy tömegben kapták a hidrogént, ezt a könnyű gázt, amely annyira alkalmas volt léghajók töltésére, és szerették volna értékesíteni azt a sok hidrogént, amivel nem tudtak mit kezdeni. Elsősorban tehát a léghajó kormányzása érdekelte őket. A repülés és léghajózás fejlesztését a krími háború idején az oroszok vitték előre. Már Mengyelejev elméleti felfedezései, később Zsukovszkij és még jó néhányan járultak hozzá a levegő meghódításához. Ehhez azonban mindenekelőtt valamilyen könnyű fémre volt szükség. S ez már meg is volt az alumínium alakjában. Hiszen már évek óta minden világkiállításon szenzációszámba ment. 1889 óta a schaffhauseni Rajna-zuhatag erejét már arra használták ki, hogy feldolgozzák a bauxitot, s habár ezer tonnaszámra termelték az alumíniumot, alig használták másra, mint látcsőtokok, tollszárak, játékszerek, kulacsok ... készítésére. Az ára fokozatosan ment lefelé, de az új fémet csak nem tudták kellőképpen értékesíteni. A magnézium Könnyű fém a magnézium is, de alig használták másra, mint villanófénynek a fényképezésnél. Komolyabb piaca nem volt. Nagyon sokan dolgoztak azon, hogyan lehetne az alumíniumot megjavítani, de sokáig hiába volt minden fáradozás. Végre 1906-ban Alfréd Wilmnek, a dahlemi kutatólaboratórium vegyészének sikerült a dolog, igaz, hogy a véletlen segítségével. Rengeteg ötvözetet próbált ki eredménytelenül; ami egyik szempontból jónak bizonyult, az rossz volt más szempontból, s nem lehet csodálni, hogy munkatársai már nagyon únták a hiábavalónak látszó próbálkozásokat, s nagyon gyakran el-elhalasztották a munkát. És éppen ennek köszönhették, hogy megszületett a dúralumínium. A dúralumínium Mikor egy alumínium—magnézium—réz—mangán ötvözetet csináltak, egy szombati napon délben éppen csak még próbát végeztek az új fémmel, s mivel az első mérések mindjárt azt mutatták, hogy megint eredménytelen volt a kísérlet, a már kihengerelt többi fémdarabbal nem is foglalkoztak tovább, otthagyták, hogy majd hétfőn folytatják a méréseket. És erre hétfőn következett a nagy meglepetés. Egyszerre olyan szilárdnak bizonyult az ötvözet, amilyenről még álmodni sem mertek. Mindenki csodálkozott, s már-már azt hitték, hogy valami tévedés történt. Wilm, a lelkiismeretes tudós, megvizsgált lépésről lépésre mindent és végre felfedezte, hogy az idő jött segítségükre. Szombattól hétfőig — a negyvennyolc óra alatt — az anyag megérett és kialakultak jó tulajdonságai. A dúralumíniumot egész sor alumíniumötvözet követte még. Most már a technika minden terén alkalmazni lehetett a könnyű fémeket. Dúralumíniumból készült a Zeppelinek váza, motorházakat, dugattyúkat készítettek belőle és végeredményben sikerült olyan motort készíteni segítségével, amely kevesebb kilogrammot nyom, mint amennyi lóerőt kifejt. D. J. A z orvostudományi kutatás az utóbbi években számos bizonyítékot tárt fel az erős dohányzás és egyes betegségek, egyebek között a tüdőrák kifejlődése között. Vajon a dohányban levő milyen anyagok felelősek a rosszindulatú daganatok kifejlődéséért? Mihail Kokonov, a biológiai tudományok kandidátusa, a moszkvai Herzen Onkológiai Kutató Intézet tudományos főmunkatársa rendkívül érdekes kísérleteket végzett az utóbbi időkben ezen a területen. Kísérletek révén megállapította, hogy az állatok etilént, telítetlen szénhidrogént fejlesztenek szervezetükben életműködéseik közben. Az egészséges állatok etiléntermelése elérheti a 17— 20 mikrolitert testsúlykílogrammonként naponta, rákbeteg állatokban azonban ennek az értéknek a nyolcszorosát sőt tízszeresét is. A szervezetben fejlődő etilén oxidálódik. Az etilénoxid azonban közismert erős mutagén, rákkeltő anyag, amely előidézheti rosszindulatú daganat kifejlődését. A tudományos kutatás azt is kimutatta, hogy az etilénoxidból etanalomin képződik a szervezetben, amely azután meghatározott körülmények között kéntartalmú vegyületté, tioetilaminná alakul át. Mindkét vegyületet sikerült több száz rákos beteg szervezetben kimutatni, vizsgálatuk a rákbetegség diagnózisának is fontos eszköze. Ha kísérleti patkányok szervezetébe hosszabb időn át — bőrük alá — etilént és alumíniumhidroxidot vagy csupán alumíniumhidroxidot fecskenA cigaretta vegyigyára deznek, egy-két év leforgása alatt a kísérleti állatok 50—80 százaléka rákos lesz. Kimutatták azonban, hogy ha egyidejűleg az oxidációt meggátló anyagot is juttatnak a patkányok szervezetébe, nem fejlődik ki szervezetükben rákbetegség. A moszkvai Herzen Onkológiai Kutató Intézetben laboratóriumi körülmények között csaknem félszáz különböző fajta cigarettát vizsgáltak meg az utóbbi időben: szopókásakat és szopóka nélkülieket, szovjet és külföldi gyártmányúakat. E vizsgálatok során egyértelműen kimutatták, hogy e dohánytermékek füstjének átlagosan 25 százaléka etilén. A szopóka nélküli cigaretták füstje kétszer-háromszor annyi etilént tartalmaz, mint a szopókásoké, még akkor is, ha egyébként ugyanabból a dohányból készültek. Ennek az az oka, hogy a szopóka nélküli cigaretták égéshője lényegesen magasabb: 650—800 C fok (szíváskor), a szopókásoké viszont csak 400—500 C fok. Ezenkívül a szopóka nélküli cigarettakészítmények papírhamuja is lényegesen több az egész papírsúlyhoz viszonyítva, márpedig a hamu alumíniumszilikátkaolin. Most már nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy a vegyipari üzemekben 500—700 c fokos hőmérsékleten alakítják át az etilént etilénoxiddá és az alkalmazott katalizátor pedig éppen az alumíniumszilikát. A dohányosok tehát kicsiny vegyigyárat vesznek ajkaik közé, olyan üzemet, amely etilénoxidot gyárt a dohányból. Ezt ez etilénoxidot azután leszívják, belégzik a tüdőbe. A szovjet orvosi statisztikák világosan kimutatják, hogy a tüdőrákban megbetegedettek között sokszorta több a szopóka nélküli cigarettát szívó, mint a nem dohányzó, vagy a szopókás cigarettát szívó. Az eddigi kutatások során több külföldi tudós arra a megállapításra jutott, hogy a dohányfüst rákkeltő hatása a benne levő benzpirén mennyiségétől függ. Szovjet tudósok a legújabb vizsgálatok eredményeként viszont azon a nézeten vannak: a dohányfüstben levő benzpirén mennyisége túlságosan kicsiny ahhoz, hogy egyedül felelős lehessen a rákbetegség kifejlődéséért. (ah) 1970. V. 19.