Új Szó, 1970. április (23. évfolyam, 76-101. szám)

1970-04-04 / 79. szám, szombat

Nem voltam hős Élő gondolat A KASSAI KORMÁNYPROGRAM 25 ÉVE Negyed évszázados jubileuma van annak, hogy Kassán a csehek és a szlovákok Nemzeti Frontja első kormányának Blésén, 1945. április S-én ünnepélyesen jóváhagyták azt a dokumentumot, amely a kassai kormányprogram elnevezés alatt ment át a történelembe. Immár szabad területen került sor erre az aktusra, de olyan körülmények között, amikor Pozsonyon túl még Javában folyt a harc a fasiszta német egységek ellen és még több mint egy hónapnak kellett eltelnie az ország fővárosának, Prágának felszabadításáig. Persze ekkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy az eddigi legborzalmasabb világégésnek — a győzelmesen előretörő szovjet hadsereg jóvoltából — ez az utolsó fejezete. A kialakult helyzetet teljes mértékben tükrözte a kassai'kormányprogram is. Tizenhat fejezetében, itt-ott ugyan kompromisszumos formában, de lényegében kifejezésre Jutottak a csehszlovák kommunisták követelményal, elképzelései, tervei. A dr. Eduard SeneS által vezetett londoni burzsoá emigrációnak is reálisan számolnia kellett a történelmi fejleményekkel, elsősorban azzal a ténnyel, hogy Csehszlovákia felszabadítása csak Keletről, a szovjet hadseregtől várható. Ez magyarázza, hogy elfogadta a CSKP moszkvai vezetőségének javaslatait. Nem azért, mintha rokonszenvezett volna velük, hiszen nem egy esetben osztályérdekei ellen szóltak. Viszont a burzsoáziának ez a szárnya, amely részt vett az ellenállási mozgalomban. Jól tudta, hogy a felszabadult köztársaságban csak jelentős engedmények árán játszhat partneri szerepet. Mit tartalmaz tnlajdonképpen az ország fejlődésére hosszá évekre kiható, fontos dokumentum tizenhat fejezete? Az első az áj népi demokratikus hatalmat jellemzi, a második legfontosabb feladatként hangsúlyozza a köztársaság telies felszabadításának követelményét, a harmadik az új hadsereg Jellegét körvonalazza, a negyedik a kormány külpolitikai irányvonalát rögzíti s az ötödik a belpolitika alapvető irányvételével foglalkozik. Az ez után következő három fejezet taglalja az akkoriban rendkívül égető nemzetiségi kérdést, a nyolcadik a kollaboránsok és az árulók megbüntetését követeli, míg a 10—14. fejezet a kormány gazdasági programját fejti ki s a két zárófejezet a szociális, az iskola- és kulturális ügyi kérdésben cövekeli ki a további fejlődés útját. Nem célunk most részletezni ennek a kormányprogramnak erényeit és esetleges hiányosságait, amelyeknek feltárására a történelmi tapasztalatok tükrében marxista történettudományunk hivatott. Annyi azonban megállapítható, hogy a kassai kormányprogram alapvető vonulatában és gyakorlati megvalósításában javára vált az ország szocialista fejlődésének, sőt mi több, ma sem merevedett holt betűvé. Akad gondolata, amely ma éppúgy érvényes, épp oly élő, mint 25 esztendővel ezelőtt. Ezek közül a legfontosabb az alábbi gondolat, amely az ország külpolitikai irányvételét rögzíti teljes egyértelműen és határozottan: „A kölcsönös segítségről, barátságról és háború ntáni együttműködésről 1943. december 12-én megkötött csehszlovák—szovjet szerződés a jövőben mindig megszabja államunk külpolitikáját. A Szovjetunió segítségévet befejezzük a Csehszlovák Köztársaság felszabadítását, hogy a Szovjetunióra támaszkodva őrök ldőkro biztosítsuk hazánk szabadságát és biztonságát és a Szovjetunióval sokoldalúan együttműködve Csehszlovákia népeinek a nyugodt fejlődést és a boldog jövőt". jó és szükséges manapság felidéznünk ezt az el nem évülő gondolatot és annak érvényét a külpolitikai kapcsolatok területéről kiszélesíteni általában a Szovjetunió és a szovjet emberek iránti viszonyunkra. 1968-ban és még 1989 elején is az antikommunizmus által szított szovjetellenesség jelenségei óva intettek bennünket — az ölbetott kezek mindenütt megbosszulják magukat. Fontos tapasztalat tehát, hogy ahol mi úgy érezzük, hogy minden babért learattunk már, ott az ellenség könnyen megvetheti a lábát és tért hódíthat. (g. i.) A Ml VÁROSUNK A kapuügyeletes futólépésben tette meg a kijárat és a kaszárnya épülete közötti utat. Nem tartott sokáig és F. F. Rugyenko alezredes délceg alakja állott meg előttem, az egyik délszlovákiai város laktanyájának kapujában. — Engem keres? — kérdezte, miközben szeme fiatalosan mosolygott. Feleletre sem várva, beinvitált az ôrszobába. — A háborús élményei... — A békéről jobb volna beszélni — mondja, s közben öszszeráncolja a homlokát. — Csakhogy ... volt háború, ez a valóság, és kt tudja... Elhallgat. Komótosan cigarettát vesz elő. Rágyújt. — Tizenkilenc éves voltam, amikor fiatal hadnagyként, mint harckocsiparancsnok Harkov alatt átestem a tűzkeresztségen. Körülöttem égtek a tankok, de én csak az ellenséget láttam... Amikor vége lett az ütközetnek, a tankisták pihenőt kaptak. Az élményeket vitatták meg. A tapasztaltabbak ugratták Fjodor Rugyenko hadnagyot: ügy nekibuzdult, hogyha parancsot nem kap, meg sem áll Berlinig. A parancs újabb bevetési terepre szólította a harckocsizókat. — Kijev alatt találkoztunk Svoboda tábornok katonáival — mondja. — A harcokban nem együtt vettünk részt, azonban hallottam, hogy derekasan helytálltak. Az ukrajnai harcok után én ls megkaptam a Vörös Zászló Érdemrendet. A harctér egyre nyugatabbra tolódott. Igy ért el Rugyenko hadnagy Romániába. Nem volt már akkor „zöldfülű" a harckocsizók között, hiszen szakaszparancsnoki tisztséget töltött be. Mégis itt lőtték ki alóla az első harckocsit. Ha bajtársai kl nem mentik, bennég. Egy hónapig feküdt a kórházban. Persze idetartozik még, hogy amikor az egyik harc során fejsebet kapott, nem hagyta el az egységét, Jóllehet az egészségügyiek erőnek erejével a kórházba akarták küldeni. — Apám mindig azt mondta: „Ejnye, te gyerek, burokban szUlettéľ' — mondja mosolyogva. — Ugyanis a legbonyolultabb, legveszélyesebb „kalandokat" is ép bőrrel úsztam meg. Budapesten jártunk. A tankból nem volt valamilyen jó a kilátás. Felnyitottam a csapóajtót, hogy szétnézzek, honnan tüzelnek a fasiszták. Szerencsétlenségemre éppen akkor dőlt Össze az egyik ház. Három oldalbordámba került, és két hetet a kórházban „tétlenkedtem". — Aztán még kikerült a frontra? — Még hozzá hamarosan. Persze az ütközetek és a harcok helyét huszonöt éo távlatából nehéz megmondani. A háborúban a tankistákat az egyik helyről a másikra küldték, mihelyt az ellenség harcrendjét felőrölték. Szlovákiában részt vettem Komárom felszabadításában. A dunai flotta hajót a vízen, ml a parton törtünk előre. Miközben beszélgetünk, katonák keresik az alezredest. Levelet hoznak neki. Látom rajta, hogy legszívesebben azon nyomban elolvasná, de mégis zsebrevágja, majd elújságolja: A leánya írt. Az idén fejezi be a középiskolát. A fia főiskolára jár. Hol a gyerekek, hol a felesége fr, így csaknem naponta kap levelet. De hol is hagytuk abba?... Igen. Komáromtól Bratislava felé vettük az Irányt. A várostól 4—5 kilométerre aztán Bécs felé fordultunk, mivel Bratislavában már nem volt ránk szükség. Közel jártunk az osztrák fővároshoz, amikor a németek aláírták a kapitulációt. Hát enynyi az egész ... Igen ennyi... Ha jól emlékszem, háromszor sebesült meg, és két tankot lőttek ki alóla. A háború vége felé már századparancsnok volt. Hát az ellenség? ... — Nem akartam dicsekedni — mondja —, de az ellenség nem úszta meg olcsón. Hat fasiszta tankot, egy légvédelmi üteget és két tűzfészket semmisítettem meg harckocsimmal. Nem voltam hős, csak olyan harcos, mint a többi szovjet ember, a Vörös Hadsereg katonája. — Mégis hivatásos tiszt lett... — A háború megedzett. Azt mondták, szükség van rám a hadseregben, hát maradtam. Egyéves iskolát végeztem, és azóta nevelem a Vörös Hadsereg katonáit, úgy mint kommunista tiszthez illik. Amikor elbúcsúzunk, szétnyílik a köpenye. Zubbonyán négy érdemrendet és kilenc emlékérmet számolok meg. Háborús emlék, egy világháborút járt, 46 éves tiszt munkásságának eredménye. Már a kapuban járok, amikor utánam szól: — Nem voltam hős, csak szerény szavakkal írjon rólam. Hiszen ezrek voltak különbek nálam. NÉMETH JÁNOS (Folytatás az 1. oldalról

J arculatot kapott az utóbbi huszonöt esztendőben. Ezeket a tényeket ma azért emlegetjük, mert az utóbbi időben különböző antiszocialista elemek igyekeztek diszkreditálni mindazt, amit pártunk vezetésével a huszonöt év alatt elértünk, támadást intéztek szocialista rendszerünk alapjai ellen és megpróbálták visszafelé fordítani a haladást. S ismét a testvéri szovjet nép és hadserege volt az, amely a baráti hadseregekkel együtt — miként huszonöt évvel ezelőtt — segítő kezet nyújtott nekünk és bevonulásával megmentette a szocializmus vívmányait a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban. A felszabadulás és a huszonöt éves fejlődés történelmi hagyománya erős mozgósító tényező és a lakosság aktivitásának forrása azoknak a feladatoknak a megvalósításában, melyeket a Központi Bizottság a múlt évben, de különösen a CSKP KB idei januári plenáris ülésén kitűzött. Noha ma, amikor a város szovjet hadsereg által történt felszabadításának 25. évfordulóját ünnepeljük, gondolataink visszatérnek a dicső múltba, figyelmünket mindenekelőtt a gazdasági és társadalmi életünk konszolidálása szükségességéből eredő jelenlegi feladatok teljesítésére irányítjuk. Az ünneplés alkalom arra, hogy fokozzuk a dolgozók nevelését a szocialista hazafiság szellemében, hogy tovább szilárdítsuk testvérbaráti kapcsolatainkat a hős szovjet néppel, a szovjet hadsereggel és a Szovjetunió Kommunista Pártjával. Nem véletlen, hogy napjainkban Klement Gottwald elvtársnak, első munkáselnökünknek szaval: „űrök időkre a Szovjetunióval és sohasem másként" oly mélyen behatolnak népünk szivébe és tudatába. IV EPE K TANÍTÓJA V. I. LENIN A Központi Bizottságban és az Iszkra szerkesztőségében történt választások alkalmával Lenin hívei a szavazatok többségét szerezték meg. Ettől kezdve nevezték őket bolsevikoknak, az opportunistákat pedig, akik a kisebbségben maradtak, mensevikeknek. Igy 1903-ban a második kongreszszuson Jött létre az új típusú proletár párt, a lenini bolsevik párt. Vlagyimir Iljics később ezt írta: „A bolsevizmus, mint politikai eszmeáramlat és mint politikai párt 1903 óta létezik". A kongresszus munkájáról, az ott támadt nézeteltérésekről és a mensevikek bomlasztó tevékenységéről a kongresszus után Lenin „Egy lépés előre, két lépés hátra" című munkájában írt. A második kongresszus után éveken át kemény harc folyt a bolsevikok és a mensevikek között. A mensevikek arra törekedtek, hogy a pártot az opportunizmus útjára vigyék. Ez azonban nem sikerült nekik. A megteremtett forradalmi párt és a munkásosztály létérdekelnek vártáján éberen állt Vlagyimir Iljics Lenin. Közvetlenül Irányította a pártblzottsáÉLETE (3) gokat, leveleket küldött nekik, részletes útbaigazításokkal látta el őket arra vonatkozólag, hogyan végezzék különböző feltételek, a forradalmi fellendülés és hanyatlás feltételei között munkájukat. A legaktívabban részt vett a kongresszusok előkészítésében és munkájában. Lenin mondta el a fő beszámolókat az 1905. évi harmadik, az 1906. évi negyedik és az 1907. évi ötödik pártkongresszuson. Brosúráiban és cikkeiben tájékoztatta a munkások széles tömegeit arról a harcról, amely a kongresszusokon a bolsevikok és a mensevikek között folyt. 1905-ben Lenin megírta „A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban" című könyvét. Akárcsak ebben a művében és. más, az 1905—1907. évi forradalom időszakában írt munkáiban is Lenin néhány teljesen új kérdést vet fel a párt taktikájával kapcsolatban. Ilyenek: az ideiglenes forradalmi kormány és a forradalmi szociáldemokrácia iránt való magatartása, a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája és feladatai a forradalom folyamán, a fegyveres felkelés előkészítése, a földesúri földek elkobzása, majd a föld államosítása. Lenin és a bolsevikok az Oroszországban 1905. januárjában kirobbant forradalmat burzsoá-demokratikus forradalomnak tekintették. Feladata az volt, hogy megszüntesse a hűbériség maradványait, megdöntse a cárlzmust és kiharcolja a demokratikus szabadságjogokat. Lenin nagy érdeme volt, hogy a marxizmus történetében első ízben dolgozta ki a polgári-demokratikus forradalom sajátosságainak kérdését az imperializmus korszakában, e forradalom mozgatóerőinek és perspektíváinak kérdéseit. Lenin úgy vélte, hogy a proletariátus érdeke a polgári forradalom teljes győzelme, mert e forradalom közelebb hozza és megkönnyíti számára a szocializmusért vívott harcot. Mi több, éppen a proletariátusnak kell a forradalom fő mozgatóerejének és vezetőjének lennie. A proletariátus szövetségese a parasztság, amelynek érdeke az, hogy a földesuraktói elvegyék a földet és megdöntsék a cárizmus uralmát. Ilyenformán a forradalom mérete attól függött, hogy milyen magatartást tanúsít két fő mozgatóereje: a proletariátus és a parasztság. Ami az oroszországi burzsoáziát illeti, ez állást foglalt a cárizmus fenntartása mellett és osztálytermészeténél fogva nem válhatott forradalmivá. Ezért a bolsevikok úgy vélték, hogy a burzsoáziát vissza kell szorítani és el kell szigetelni a tömegektől. A lenini eszmék teljes mértékben igazolódtak a forradalmi események folyamán. Az első orosz forradalom népi volt, mozgatóerőit tekintve, élén a munkásosztály állt és szövetségese volt a parasztság. A harc módszereit tekintve pedig Lenin úgy jellemezte ezt, mint proletár forradalmat (fegyveres felkelés, sztrájkok stb.j, azonban a munkásosztály hősi harca ellenére, amely fegyveres felkelést hajtott végre, Moszkvában és más nagyvárosokban, továbbá a parasztságnak a földesurak elleni nagyszabású megmozdulásai ellenére a cárizmus elfojtotta a forradalmat. A forradalom veresége után, 1907 végén Leninnek el kellett hagynia Oroszországot, s Ismét külföldre kellett távoznia, először Genfbe, majd onnét Párizsba. Az 1905—1907. évi forradalom veresége nem törte meg harci akaratát. Űj erővel és energiával fogott hozzá a pártmunkához, az újabb forradalom előkészítéséhez. Szilárdan meg volt győződve róla, hogy a proletariátus és a parasztság veresége csupán Ideiglenes, s hogy a cári önkényuralom feletti győzelmük elkerülhetetlen. A zord, szinte reménytelen reakció éveiben, amely 1907-től 1910-lg tartott, Vlagyimir Iljics a forradalom elkövetkező győzelmén gondolkozott. Előre látta ezt a győzelmet. Szenvedélyes meggyőződését másokba is átoltotta. Lenin már forradalmi tevékenységének kezdetén világosan látta, mennyire fontos a szociáldemokraták számára a marxista filozófia elsajátítása, de arra, hogy külön a filozófiával foglalkozzék, nem maradt sem ereje, sem Ideje. Ellenben a marxista filozófiával ellenséges áramlatok, amelyek egyes állhatatlan marxisták között is terjedni kezdtek a reakció korszakában, arra késztették Lenint, hogy behatóan foglalkozzék a filozófia kérdéseivel. E munkájának eredményeként jelent meg Lenin fő filozófiai munkája: a „Materializmus és emplriokriticizmus". Ebben a művében leleplezte a marxista filozófia ellenfeleit, feltárta a burzsoá idealista fUozófia reakciós jellegét, kimutatta, hogy a filozófia és a politika között szoros kapcsolat áll fenn s hogy a marxizmus a tudományos elmélet és a forradalmi gyakorlat elválaszthatatlan egysége. Politikai területen Lenin munkája ebben az Időben főként arra irányult, hogy harcoljon a forradalmi illegális pártszervezet megóvásáért, a mensevikek ellen, akik arra törekedtek, hogy megszüntessék az Illegális pártot és ezt tisztán legális reformista szervezettel helyettesítsék, amely a cári uralom viszonyaihoz alkalmazkodik. A mensevikek, akik a frakclózástól való tartózkodással álcázták magukat, minden segítséget megkaptak Trockijtól. Lenin éppen ezekben az években nevezte Trockijt megrögzött frakciózónak és árulónak: Júdásnak. Lenin ugyanakkor kérlelhetetlen harcot folytatott a „baloldaliak" ellen, akik tagadták, hogy szükség van a legális lehetőségek kihasználására, ezek között az Állami Duma felhasználására is. (Az Állami Duma törvényhozó szerv volt Oroszországban, amelyet a cári kormány azért hozott létre, hogy eltérítse a dolgozó tömegeket a forradalomtól. 1906-től 1917-lg tevékenykedett). Lenin azt tanította, hogy a pártnak az önkényuralom elleni harcban hajlékony taktikát kell alkalmaznia, az illegális és a legális harci formákat össze kell kapcsolnia. (Folytatjuk]