Új Szó, 1970. március (23. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

Vannak dolgok, amelyek valamennyiünket egyaránt érintenek és ebben az egyformaságban mégis különbözőek vagyunk. Emberek más más érzésekkel, szociális helyzettel, műveltséggel képesítéssel, neveléssel, szokásokkal, tulajdonságokkal. Itt élünk egymás mellett és alig látunk bele egymás lelkivilágába. Bár a külső behatások egyformán hatnak ránk, mégis másként formálják életünket. Minden kornak és korosztálynak megvannak az eszményei és problémái, a ma eseményeit másként éli át egy fiatal, és másként egy idős ember. Nőnapról lévén szó, három nőt kértem meg, beszéljen életéről, elképzeléseiről, árulja el életszemléletét a múlttal és jelennel kapcsolatosan. Három nőt — három nemzedékből. Azúrkék vágyak Stredl Terike most érettségizik. Múltja még nincs, csak gyermekkora. Mosoly, derű, meleg családi fészek, szülők szeretete és testvérek barátsága. Sokat köszönhet nekik. Már most tudja, mily sokat jelent a kiegyensúlyozott családi élet, ki honnan indul, milyen életigazságokat kötnek batyujába. A jó tanulók közé tartozik, a természettudomány érdekli a leginkább. Kiskora óta az orvosi hivatás vonzotta. — Valahogy úgy érzem, nincs szebb dolog, mint betegeket gyógyítani. Gyermekorvos szeretnék lenni, mivel a gyerekeket nagyon kedvelem. Ha mégsem sikerülne, akkor gyógyszerészetire mennék, hiszen rokonszakma az orvosival. Fellépése bátor, határozott, mondanivalóját tömören szövegezi, látszik, nem egyszer elgondolkodott életén és jövőjén. Leginkább az optimizmusa ragadott meg. Sohasem szabad elcsüggedni, ezt vallja s e szerint akarja berendezni életét. A legtöbb szó a vele egykorúakról esik. — Nincs csak jó és csak rossz ember. Mindenkiben van jó is meg rossz is. Hogy melyik kerekedik felül, az sokmindentől függ. En azt gondolom, hogy elsősorban a szülőkön és az iskolán múlik, mi válik egy gyerekből. Ma nagyon sokan és nagyon gyakran elítélik a fiatalokat. Bánt, hogy leginkább a külsőségek szerint. Ha valaki hosszú hajat, vagy miniszoknyát visel, még nem jelenti, hogy romlott, erkölcstelen. Elvégre minden kornak meg volt és meg lesz a divatja a szélsőségekkel együtt. En nem tartozom a túl modernek közé, mégsem vetem meg őket. Különben is a modernséget nem a ruha, a viselkedés, hanem a gondolkozás módja határozza meg. Néha úgy tűnik, hogy az idősebb nemzedék megfeledkezik arról, hogy ők is voltak fiatalok, simicipőt hordtak és charlesztont táncoltak, nem féltek kockáztatni, és mit sem törődtek környezetük megvetésével. Társaimtól tudom, hogy a nézetkülönbségek gyakran szembehelyezik óket szüleikkel, idősebb ismerőseikkel. Aki nem tudja kissé humorosan venni az életet és a fiatalok megnyilvánulásait, lélekben már nagyon öreg. Megfigyeltem, hogy a nagyszülők és a dédnagyszülők sokkal megértőbbek velünk szemben, mint saját szüleink. — Milyennek látod az életet? — Szépnek, érdekesnek, izgalmasnak. Tudom nem teljesülhet minden álom, de úgy érzem elégedett leszek, ugyanis az az életfilozófiám: ne vágyakozzunk lehetetlen után, induljunk ki a válóságból, alkalmazkodjunk környezetünkhöz, legyenek mindig úf és új célok előttünk. NEMZEDÉK H ASZTALNÁL Boldog embernek mondom magamat Süke Pálné Terike tanárnője. Matematika-fizika szakos. A városban és a környéken mindenki Lincsikének ismeri. Aranyos, mosolygó, jóakaratú, segítőkész Lincsikének. Ogy gondolom, körülbelül ilyen szeretne lenni Stredl Terike is. Már kislány korában tanítósdit játszott, de nem úgy, mint a többiek. Ö már akkor szentül meg volt győződve arról, hogy semmi más nem lehet csak tanító. Igaz nem választhatta azt a szakot, amit szeretett volna, vegytan-matematika abban az évfolyamban nem nyílt, így lett fizikus. Először úgy gondolta, majd bővíti szakját, de a matematika kielégítette. — Boldognak érzem magam. Imádom a hivatásomat, a gyerekeket és a házasságom is nagyon jól sikerült. Kicsit nagy a hajsza, mert minden évben vannak érettségizőim, köztük néhány igazán tehetséges gyerek, akikkel a tanításon túl is sokat foglalkozom. Péterkém még nincs egy éves és most várjuk a kislányunkat, de megértéssel minden nehézség leküzdhető. Számomra nincs nagyobb boldogság, mint amikor egy lapot kapok: tanító néni, letettem ezt vagy azt a vizsgát, vagy értesítés érkezik tanítványom promóciójáról. Hazaérve azután azt mondjuk a férjemmel: „Csengettek". Ugyanis ő is pedagógus — és akkor csak a családnak élünk. — Neked, mint pedagógusnak, mi a véleményed a mai fiatalokról? — jó... Gyakran elszomorít azonban a felnőttek viszonya a gyerekekhez. Többet kellene nekik nyújtanunk. Vonatkozik ez az iskolára is, főként a gyermekek egyéniségének a formálásánál. Nem mindegyik kapja meg otthon azt, amire szüksége volna, ezt az iskolának kellene pótolnia. Az egyéniség formálása nagyon fontos és felelősségteljes dolog. A pedagógusnak növendékét nemcsak a tananyag ismerete alapján kell megítélnie. Módot kell adnunk az egyéniség kibontakozására, többet kellene foglalkoznunk lélektannal, esztétikával, etikával, meg kellene őket tanítanunk a helyes viselkedésre, az emberek közti viszonyra, a felelősségérzetre, fel kellene őket világosítanunk a • családi életről, a nemi problémákról stb., hogy az életben minél kevesebb meglepetés érje őket, és energiájukat tehetségük kibontakozására fordíthassák. — Kinek köszönheted, hogy teljesültek álmaid? — Azok közé tartozom, akik elmondhatják, hogy ennek a rendszernek. Amikor leérettségiztem, édes apám rokkantsági nyugdíjat — 193 koronát kapott. Ebből a család sem tudott megélni és ha nem kaptam volna ösztöndíjat, akkor bizony aligha lennék pedagógus. Sokat köszönhetek szüleimnek, testvéreimnek, volt osztálytársaimnak és mostani munkatársaimnak. De a belső jó érzést leginkább a növendékeim igyekezete, ragaszkodása hozzám, férjem szeretete és gyermekem mosolya adja. Göröngyös út vezetett idáig Fehér Gáborné. Lidi néni már nagymama. Nehéz, harcos múltú kommuaista asszony. Nyugdíjas, beteges, a soha nem múló gondok még mindig kísérik, de nem tűnik el arcáról a mosoly, lelkéből a derű és szavából a bizakodás. — Szegény voltam, sohasem volt másom csak a hitem, a meggyőződésem, megértő férjem és két aranyos gyermekem. De hiszem, hogy ez a legtöbb, amit az élet adhat. Kilencéves kora óta dolgozik. Fiatal cselédlányként került az ifimunkások közé, a Vörösbarátságba. Itt ismerkedett meg a férjével ls. Házasságkötésük után Farkasdra kerültek, ahol férje borbély volt. Hamarosan kiderült, hogy kommunista, így elkerülték őt. Nyomorogtak. A háború alatt férje munkaszolgálatos volt, ő meg egyedül maradt a gyerekekkel. Nappal fodrásznő volt, éjszaka a falu „előkelőségeinek" mosta a szennyesét. A felszabadulás után Csehországba hurcolták őket. Gyárban, majd tejcsarnokban vállalt munkát. Férjével együtt tagjai voltak a pártnak, végre szabadon kiállhattak meggyőződésük mellett. 1950-ben visszatértek szülőföldjükre. Tárt karokkal várták őket. Lidi nénit pártiskolára küldték, majd Nyárasdra helyezték titkárnak. — Nagyon nehéz volt, hat elemivel, minden tapasztálat nélkül. Ráadásul asszony voltam, vagyis a falu szemében semmi. A tanácsban negyed évig szóhoz sem engedtek futni. Sokat keseregtem, de egy napon az asztalra ütöttem. A szó szoros értelmében. S akkor megtört a jég. Megszereztem a tekintélyt, megszerveztem a nőszövetséget, az ifjúságot, a tömegszervezeteket, szép eredményeket mutattunk fel. A járás huszonhárom titkára közül én voltam egyedül nő, ennek ellenére folyamatosan engem értékeltek kt a legfőbbként. 1953-ban azután férjemet vizsgálati fogságba helyezték, nekem is mennem kellett. Egyre azon rágódtam, mi a bűnünk, mit vétettünk a párt ellen, hiszen amióta csak az eszemet tudom, mindig nélkülöztünk, mert a szocializmusért harcoltunk. Még a szüleim is kitagadtak kommunista voltom miatt. De megfogadtam, hogy megmutatom: nemcsak agitálni, hanem dolgozni is tudok. Aztán férjemet hazaengedték. Lényegében rehabilitálták. Mivel Alistálon rosszul mentek a dolgok, a párt oda helyezett. Mint már annyiszor, most is oda mentem, ahol szükség volt rám. Keserves napok következtek. Akkor a szövetkezetben már négy hónapja nem fizettek és ilyen körülmények mellett kellett az embereket rávennem, hogy dolgozzanak. Két évig voltam ott. Fizikailag, idegileg teljesen kimerültem. Elértük ugyan, hogy a járás legjobb szövetkezete lettünk, de én azt mondtam, most már elég. A szövetkezesítésból az első hektártól az utolsóig kivettem a részem. Vasvillával fogadtak, majd meleg kézszorítással köszönték meg később. Hivattak a pártbizottságra. A járás sajtófelelősi tisztségét bízták rám akkor. Nagyon el voltam keseredve, de mit tehettem. Bementem a posta igazgatójához, bemutatkoztam és kértem, adjon munkát. Íróasztalt adott, de semmi mást. Eljött a fizetés napja, 1600 koronát kaptam. Fölvettem, aláírtam, de éreztem, hogy az emberek összenéznek a hátam mögött és azt suttogják: „Lám, a példás kommunista, semmittevésért annyi pénzt felvesz." Fogtam a borítékot és bementem az igazgatóhoz. „Itt a fizetésem, magát illeti azért, mert egy hónapig kibírta, hogy nem adott munkát." Elmentem a pártbizottságra, de akkorra már az igazgató is odaérkezett. Tisztázódott a dolog, másnap valóban dolgozni kezdtem. Nyakamba vettem a falukat,_ dolgomvégezetlenül sehonnan sem jöttem vissza. A kerületben is f igyeltek a járás rohamos javulására és azt hitték, hogy itt valami nagy csalás van és a nyakamra küldték az ellenőröket... Persze Szlovákia legjobb járásaként ismertek, és nyomban a Csehszlovák Szovjet Barátság Szövetségének titkárává neveztek ki, mivel ilyesmi nálunk hatvanig csak papíron létezett. Öt évig töltöttem be ezt a tisztséget, míg végleg rokkantsági nyugdíjba helyeztek. Lidi néni elgondolkodik, az unokájáról beszél, kézimunkákat mutogat és csak úgy mellékesen megjegyzi: én elmondhatom, hogy a párt sorkatonája vagyok. Három ember, három nő: leány, anyuka, nagymama. Dunaszerdahelyi szürke emberek, a mindennapok hősei, akikből az országban és szerte a világon sok van. Hitüknek, hivatásuknak és családjuknak élnek. Van ennél szebb? Nem egy csokor hóvirág és nemcsak nőnapon, hanem a hétköznapokon is egy virágerdő illetné meg őket... OZORAI KATALIN