Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó

o ot O > O (O Ui Z -UI Q a holi án Nagy, szürke kendő volt az ég. Komor, egyhangú, mintha kiégett volna belőle minden élet. Csak arra nyugatnak, a látóhatár peremén derengett valami gyöngyházszínű fény. Ahol az ég összekapaszkodik a földdel. A Bakony felől éles szél süvített. Végigszántott a dombokon, s nekivadulva söpörte az országutat, ahol csapatnyi ember vánszorgott a hóban. Kiéhezett, vad alakok, torzonborz figurák, akiknek már csak a szemük élt. A mocskosszürke katonaköpeny még idétlenebbé formálta őket. Fejük lecsuklott, s nem gondoltak már semmire. A puszta, követelő ösztön mozgatta őket. A nyers erő, amely géppisztolyos katonák alakjában lépkedett mellettük. Sokan már alig vonszolták magukat. De a pattogó porosz szavak s a felkereplő géppisztolysorozatok emberfeletti erőre ösztökélték a inegbicsakló lábat. A csapat derekában egyszerre kavarodás támadt. Az egyik ember összecsuklott s lefeküdt a hóba. Beesett arca megfehéredett, szemgödrei még mélyebbeknek tűntek domború homloka alatt. Orra kissé megnyúlt, mint a halottaké. Vértelen ajkát keményen öszszeszorította. Csak szemhéjának vibráló remegése jelezte, hogy .él Társa, egy alacsony,-^cigányosan fekete képű férfi a hóna alá nyúlt az elaléltnak és emelgetni kezdte. — Pista! Térj magadhoz! Hallod?! — sopánkodott és segélykérően nézett a többiekre. De azok tovább mentek. Sápadt, borostás arcukból, tompa tekintetükből nem sütött fel az érzelem. Máinem remegtette meg lelküket, ha valaki kibukott a sorból. A szenvedés kiölte belőlük az értelmet. A mozgolódásra hórihorgas német katona rohant oda. Kék szemének hideg pengéje szinte átdöfte az embereket. A könyörgő szemű foglyot félretaszította, s megragadva a hóban heverőt, lábánál fogva ráncigálta az út szélére. Az ájult ember társa odaugrott a poroszhoz, s összekulcsolt kézzel kérte. — Jaj, ne, ne, ne! Ha Istent ismer, ne ölje meg! A katona összerántotta a szemöldökét. Nem értette a szavakat, de az öszszekulcsolt kéz mindent megmagyarázott. Géppisztolyával mellbe taszítottá" a kétségbeesett embert. — Du verfluchter Hund! Két magyar katona talpalt oda. Kézzel, lábbal magyaráztak, a hóban heverő emberre mutogattak. A német vállára csapta géppisztolyát és dühösen legyintve otthagyta őket. Az alacsonyabb, tömzsi katona kiabálni kezdett. — Bakos, Kovács! Híjnye, az anyátok! A csapatból kivált két ember. Összetekert hordágyat himbáltak kezükben. A katona rájuk káromkodott. — Mozogjanak, az istenit magtiknak! A két ember futni kezdett. — Egy-kettő! — pattogott a másik katona is, és összecsípte torzonborz szemöldökét. — Göngyöljétek ki hamar. Vessék rá ezt a szerencsétlent! Talán két kilométernyire van a legközelebbi falu. Ott bevárhatják a kocsikat. A többiek majd segítenek odacipelni. Megértették?! A csupabőr emberek bólintottak és serényen szétgöngyölték a hordágyat. A fekvőt ráfordították és elnyűtt köpönyeget hajítottak rá. — Hová való a pajtása? — kérdezte a tömzsi, vörösarcú tizedes. — Rozsnyói — felelte a riadtszemű fogoly. — Maga is? — Én is. t— Akkor hát segítsen ezeknek az embereknek. No, kapja csak a rúd végét! — Gyerünk, emberek! — türelmetlenkedett a másik is. A mennyezetről csüngő dróton viharlámpa pislogott. Gyér fényében olybá tűnt az iskola terme, mint valami isAz ajtó közelében nyirkos szalmavackon feküdt az eszméletlen ember. Beesett arcán sötét árkok húzódtak. A szenvedés barázdái. Homloka kifényesedett a melegben. Gesztenyebarna haja csapzottan borult homlokára. Keményvonalú ajka megnyílt, s nyál csillámlott a szögletében. Nehezen lélegzett. Időnkint furcsán megvonaglott. Pajtása egy felfordított ládán üldögélt. Busa feje le-lecsuklott a fáradtságtól. De nem tudott mélyen elaludni. Minden neszre felriadt s ilyenkor piszkos zsebkendőjével felitatta a beteg verejtékét. Az ablak melletti vacokról fuldokló köhögés hallatszott. Á beteg mohón kortyolta a hűs italt, majd csendesen visszahanyatlott. Arca élénkebb színt váltott. Kezét barátja karjára csúsztatta. — De jólesett, Béla! Ügy égett a bensőm. A másik gyengéden nézte. — Lázas vagy, Pista. — Beteg vagyok — sóhajtotta a fekvő s erőtlen hangon kérdezte. — Hol vagyunk? Barátjának egy pillanatra elfelhősödött az arca. De erőt vett gyengeségén. — Szentkirályazabadjában. Ügy hírlik, Moson felé megyünk. — Moson felé? — lehelte a beteg. — Nem... én már nem megyek veletek. A testemet mintha ólom húzná... Béla, meghalok ... Földije kétségbeesetten vigasztalta. — Ne gondolj rá, Pista! Dehogy halsz meg! Bizonyisten, felgyógyulsz. Hangját halkabbra fogta és jelentőségteljesen nézett a barátjára. — Már nem tarthat sokáig. Elvesztették a háborút. Meglátod, rövidesen szabadok leszünk. Szelíd mosoly rebbent a beteg ajkára. Szemét lehunyta. De néhány pillanat múlva felpattant a remegő szemhéj. A mosoly már nem volt sehol. Barátja tenyerébe vette a sovány kezet. —• Pista! A fekvő ember tekintete rászegeződött. — Meddig voltam eszméletlen? — Közel tíz óráig. A keretlegénységből egy hórihorgas, csapott homlokú porosz nagyon erőszakoskodott, hogy hagyjalak-a hóban. De a magyarok védelmünkre keltek. Hordágyra rak! ík. A legközelebbi faluig felváltva vittünk. Ott beértek a trénkocsik. Az egyiken elhelyeztünk. A beteg arca kétségbeesett fintorba torzult. Rémvesztetten koppant a hang— Bár otthagytatok volna! Úgysem húzom már sokáig. tálló. A padlóra szórt zsúpszalmán emberek hevertek. Törődötten, gondolat nélkül, mint az Isten jószágai. A magas, öntöft kályhában pattogott a tűz. Rőt fénye táncot járt a falakon. A kályha melletti lócán ruhadarabok száradtak. A párolgó posztó fanyar bűze izzadtságszaggal keveredett. Lónyerítés, káromkodás hallatszott be az udvarról. A verandán sejtelmesen koppantak a szolgálattevő katona lépései. A homályos sarokban csendesen sírt valaki, s ez a fojtott panasz ráfeküdt a szívekre. Az alélt váratlanul megmoccant. Szemhéja felpattant. Torkából bugyborékolt a szó. — Vizet! Egy kis vizet! A ládán ülő ember felriadt. Elvadult arcát megszépítette a felvillanó öröm. — Vizet! — hallotta megint, s megragadta a horpadt bádogbögrét. Az ablak közelében álló vödörből vizet mert és gyöngéden a beteg lapockája alá nyúlt. Ülőhelyzetbe emelte s ajkához érintette a bögrét. — Tessék, Pistukám! Csak Lassan. Ne félj, tartalak! Szeme messzire nézett. Túl a falon, az életen. Oda, ahol már csak a megbékítő emlék él. Már csak magának beszélt, lelkében a szorongó elmúlás tudatával. — Nem látom már soha a gömöri tájat. A kopasz hegyeket... Barátja föléje hajolt. Lázas homlokára fektette tenyerét. — Ne beszélj így, Pista! Én... ón tudom, hogy hazakerülünk. Igen. Haza... és csak álom marad a szenvedés.