Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó

/ SOMERSET MAUGHAM: — Alom? — sóhajtott a beteg. — Az álom az egyedüli, ami megvigasztal. Nemrégiben otthon jártam álmomban. Tavasz volt. Virágoztak a szilvafák. A berzétei úton telt szirmú orgonák hajoltak át a kerítésen. Mintha ünnepnap lett volna. S mintha valahonnan, nagyon messziről mentem volna haza ... Hangja elcsuklott. Könnyek szivárogtak az arcára. — Bandukoltam a hársak alatt és nagyon könnyű volt a szívem. A Piac tér a régi volt, de megszépült álmomban. Átvágtam a Rákóczi-torony alatt és mentem fel, fel a csucsomi utcán. Egyszerre csak elibém tűnt a kis ház. A kertkapun áthajoltak a rózsafák. Nem tudom, mi történt velem, de úgy elszorult a szívem. Pedig csak álom volt... Kapkodva, nehezen lélegzett. Szeme tágra meredt. — Még most is előttem a kép. A kerítésre könyököltem és valami forróság öntötte el a szememet. Könnyeztem. Pedig én nem szoktam sírni. De álmomban nem lehetett visszatartani. Csak kibuggyant belőlem... És egyszerre megnyílt az ajtó, kilépett édesanyám. Rám tekintett és elfehéredett. Olyan volt az arca, mint a hő. „Gyere be, édes fiam" — mondotta. De én nem tudtam megmozdulni. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam. És akkor elkezdett távolodni a ház. Egyre meszszebbről láttam édesanyámat. Mígnem elfoszlott minden a messziségben. De akkor már én sem könyököltem a kerítésen. Végtelen havas síkon vonszoltam magamat és tudtam, hogy sohasem kerülök haza. Hogy mindez álom volt csupán . .. A hangja elfúlt. S a homályba borult sarokban valaki felnyögött. Béla lehajtotta fejét. — Álmod teljesülni fog, Pistukám. Nincs messze az idő. Ne félj, táncolunk mi még Rozsnyón! A szenvedő arca ellágyult. Felsóhajtott. — Hajaj ... Én már soha többé, Béla ... Szeme mozdulatlanul tapadt a menynyezetre. Csendesen kérdezte. — Mit gondolsz, él-e még az édesanyám? Soha még így nem kívántam. Ha itt lenne... ha homlokomra fektetné kezét, talán meg sem kellene halnom. Hirtelen felemelkedett és nagyot kiáltott. — Édesanyám!... Béla gyengéden visszanyomta. — Nyugodj meg, Pistukám! Nyugodj no. Merek egy kicsi vizet. Pista hevesen kapott barátja keze után. — Jaj, ne menj! Ne hagyj itt! Béla megigazította rajta a köpönyeget. — Jól van, 110. Nem megyek. Csak nyugodj meg ... Nem ennél valamit? — Nem. Nem kell már semmi. — Hangja egyszerre suttogóra vált. — Tudod, mindig , arra vágytam, hogy megnősülök és lesz majd egy kisfiam meg kisleányom. És télidőn, ha lepelyhezik a hő, térdemen lovagoltatom őket a szobában. Kintről néha betekint az aszszony is. Megáll az ajtóban és ránk mosolyog. Aztán a vállamra ejti kezét és úgy mondja: „Csak játsszatok. Nemsokára kész az ebéd ..." Bélai — Tessék I — Mondd, miért nem adott nekem a sors egy asszonyt. Szép, kedves aszszonyt. Meg gyereket. Pajkos kis Jószágokat ... Miért hurcoltak Ide? A halál táborába. Hát olyan rossz voltam én? Béla?! A másik megcsukló hangon felelt. — Nem voltál rossz. Egyikünk sem volt rossz. Azért kerültünk ide, mert szerettük az embereket. A beteg hirtelen szétcsapta a karját és reszketni kezdett. Ajka megfehéredett. Alig hallhatóan súgta. — Olyan rosszul vagyok. — Sokat beszéltél, Pistukám. Nem it?nál egy kis vizet? A másik mintha nem is hallotta volna. Fejét erőlködve mozdította barátja felé. — Olyan furcsa ... Béla, itt vagy? — Itt vagyok mellettedl — Nem tudom, mi van velem. Olyan sötét lett... Béla, én ... olyan rosszul vagyok... — Hörögni kezdett. Szemét valami láthatatlan pontra függesztette. — A kezed add ... i... de . . Jaj, semmit sem látok ... édesanyám ... A másik ijedten rázogatta. — Pistái... Hallod? ... Pista? Kint lövés csattant valahol. A hang úgy zuhant az alvókra, mint egy szörnyű, kétségbeesett kiáltás. Színházi előadás közben láttam meg az asszonyt. Felémbólintott, én meg a szünetben kerestem fel őt a páholyában s melléültem. Régen láttam s ha valaki véletlenül nem említi, neve se jut eszembe. Barátságosan fogadott: — Sok év telt el azóta, hogy először találkoztunk. Mennyire röpül az idő! És fiatalabbak már nem leszünk. Emlékszik az első alkalomra, amikor megismerkedtünk? Maga ebédre hívott meg. Hogy emlékszem-e? Húsz év telt el azóta. Én Párizsban éltem éppen. Kis lakásom volt a Quartier Latin-ban s csak annyit kerestem, hogy a felszínen maradtam. Ö elolvasta egyik könyvemet s írt róla nekem levelet. Válaszoltam megköszönvén levelét. Mire ő újólag írt. Hogy átutazik Párizson és szívesen elbeszélgetne velem. Ideje azonban annyira szűkre szabott, hogy csak a jövő hét csütörtökje szabad számomra. Arra kért, hogy ezen a napon vigyem el ebédelni Foyot-hoz. Foyot a francia szenátorok találkozó helye volt s annyira túlesett az én anyagi lehetőségeim határain, hogy jelkeresni soha eszembe sem jutott. De a kérés hízelgett nekem s túl fiatal voltam ahhoz, hogy egy hölgynek nemet mondjak. Még nyolcvan frankom volt a hónap végéig és egy szerény ebéd nem kerülhet többe tizenötnél. Ha a további két hétre lemondok a feketéről, akkor vállalkozhatom arra, hogy kirúgják a hámból. P. Jakovlenko: Női arckép — olaj gedhetem meg magamnak a kaviárt. De nem mondhattam meg ezt neki. Mindenesetre utasítottam a pincért, hogy hozzon kaviárt. Sajátmagamnak a legolcsóbb fogást rendeltem meg: ürücombot. — Azt hiszem, oktalan, ha húst eszik — szólalt meg az asszony. — Nem tudom, hogyan dolgozhatik az ember ilyen nehéz étel után, mint Azt válaszoltam hát, hogy a következő csütörtökön várni fogom fél egykor Foyotnál. Miután megérkezett, megállapítottam, hogy nem olyan fiatal, mint ahogyan vártam. Megjelenése inkább tiszteletet parancsoló, mint vonzó. A negyvenes években járt s azt a benyomást tette rám, hogy több fehér és nagy foga van a kelleténél. Beszédes volt, de bennem figyelmes hallgatóra lelt, amíg rólam folyt a szó. Zavarodottan vettem kézbe az étlapot, mikor elhozták, mert az árak minden várakozásomon túltettek. De ő megbiztatott: — Ebédre soha sem eszem semmit — mondta. — faj, ne mondjon ilyet! — feleltem nemeslelkűen. — Ebédre soha sem eszem többet egy fogásnál. Azt hiszem, az emberek manapság túl sokat esznek. Nekem elég lesz tálán egy kis hal ls. Tudni szeretnémy van-e szalmonjuk? Az időszakhoz képest még bizonyára korai volt a szalmon. Az étlapon nem szerepelt. De én megkérdeztem a pincért, hogy van-e. Igen, igen szép példányuk van. Az idén első ízben. Megrendeltem vendégemnek. A pincér megkérdezte, hozzon-e addig valamit, míg a szálmon elkészül? — Nem — felelte ő — soha sem eszem többet egy fogásnál. Ha csak nincs egy kis kaviárjuk. A kaviár ugyanis a gyengém. Szívem elszorult egy kicsit. Tudtam, hogy nem enamilyen a comb! En sohasem terhelem meg a gyomromat. Azután jött az ital kérdése. — Sohasem iszom semmit ebédre — mondta ő. — Én sem — feleltem sietve. — Ha csak egy kis fehér bort nem — folytatta ö, ámbár én egy szót sem szóltam. — Ezek a francia fehér borok oly könnyűek. Igen jók az emésztéshez. — Mit szeretne? — kérdeztem. — Az orvosom nem engedi, hogy egyebet igyam, mint pezsgőt. Azt hiszem, egy kicsit belesápadtam. Fél üveggel rendeltem. Majd célzatosan kijelentettem, hogy az én orvosom teljességgel megtiltotta nekem a pezsgő élvezetét. — Hát akkor mit fog inni? — Vtzet. ö pedig ezalatt megette a kaviárt és utána megette a szalmont is. Vidáman csevegett művészetről, irodalomról és zenéről. Én meg magamban találgattam, hogy mennyit ts fogok fizetni. Mikor az ürücombom megjött, így szólt. — Látom, az a szokás, hogy ebédre nehezet egyék. Ez egészen biztosan helytelen. Miért nem követi az én példámat, hogy csak egy fogást egyék? Meg vagyok róla győződve, hogy akkor sokkal jobban érezné may gát! — En valóban csak egy fogást eszem — mondottam, mikor a pincér ismét megjelent az étlappal. Az asszony könnyű mozdulattal Intette magához. — Nem, nem, én sohasem eszem semmit ebédre, csak épp egy harapást. Nem ls kívánok egyebet. Most sem bírok már semmi egyebet enni, csak egy kis spárgát. Sajnálnám itthagyni Párizst anélkül, hogy néhány spárgát el nem fogyasztanék. Szívem megállt. A boltban láttam ' spárgát s már ott ls megijesztett az ára, bár láttára összefutott számban a nyál. — Őnagysága tudni szeretné, van-e spárgájuk? — kérdeztem meg a pincért. Azt reméltem, hogy nemet mond. Boldog mosoly ömlött el azonban a pincér arcán s arról biztosított, hogy épp kaptak egy nyaláb gyönyörű, zsenge spárgát. — Egyáltalán nem vagyok éhes — mondta vendégem könnyű sóhajtással —, de ha annyira ragaszkodik hozzá, megehetek néhány szálat. Megrendeltem. — Saját magának miért nem rendel? — Sohasem eszem spárgát. — Igen, tudom, vannak emberek, akik nem szeretik. Vártuk, hogy a spárga elkészül. Pánik fogott el. Már nem az volt a kérdés, hogy mennyi pénzem marad a hónap végéig. Az Izgatott, elegem lész-e a fogyasztás kiegyenlítésére? Szörnyű lenne, ha vagy tíz frankkal lemaradnék s vendégemtől kellene kölcsön kérnem. Erre nem lennék képes. Tudtam pontosan, mennyi a pénzem. Ha már most a számla több ennél, akkor drámai módon zsebembe dugom a kezem s kijelentem, hogy ellopták a pénztárcámat. S ha az asszonynak sincs elég pénze a számla kifizetésére, akkor zsebórámat hagyom ott zálogba, hogy majd visszatérek kiváltani. A spárga megjelent. Óriás volt minden darabja és igen étvágygerjesztő. Alattuk az olvadt vaj orromat csiklandozta. Néztem, hogyan nyelt le vendégem egyiket a másik után, míg én udvariasan arról értekeztem, mi a dráma helyzete a Bálkánon. Végre nagysokára befejezte. — Egy feketét? — kérdeztem. — Igen, csak egy fagylaltot s egy feketét — felelte. Most már mindegy volt nekem. Rendeltem hát feketét magamnak is és fagylaltot feketével az asszonynak. — Tudja, van egy dolog, amiben vakon hiszek — mondta vendégem a fagylaltot kanalazva —, az embernek mindig azzal az érzéssel kell felkelnie az asztaltól, hogy még többet ls bírna enni. — Még mindig éhes? — kérdeztem erőtlenül. — faf, dehogyis. Nem vagyok én éhes. Láthatja, hogy ebédre nem eszem semmit. Reggel megiszom a csésze kávémat és azután a vacsora, de ebédre egy fogásnál többet nem eszem. Amit mondtam, azt magára értettem. — Ogy? Ertem. Azután szörnyű dolog történt. Amíg a kávéra vártunk a főpincér hamis arcán széles mosollyal került elő, kezében óriási barackkal teli kosarat egyensúlyozva. Még nem jött el különben a barack időszaka. Az ég tudja, hogy mibe kerül. En is megtudtam •— egy kicsit későbben, mivel vendégem társalgását folytatva,elmélázva vett kt egy barackot a kosárból. — Látja, maga megtöltötte a gyomrát hússal, s most már nem bír enni semmi mást. De én épp csak foghegynyit fogyasztottam s most a barackot is élvezni tudom. Megfőtt a számla, és mikor kifizettem, láttam, hogy még éppen annyi van, amennyi méltatlanul csekély borravalóra elég. Az asszony szeme egy pillanatig ott nyugodott a három frankon, amit a pincérnek hagytam s tudtam, azt gondolja rólam, hogy fukar vagyok. De távozásunkkor még az egész hónap előttünk volt s a zsebemben nem maradt egyetlen fillér sem. — Kövesse példámat — mondta az asszony, amikor kezet ráztunk — és sohase egyék ebédre egy fogásnál többet! — En annál jobbat teszek — feleltem —, vacsorára nem eszem semmtt sem. — Maga humorista — kiáltotta ő vígan, miközben kocsiba szállt. — Maga Igazi humorista! Végül ts elégtételt szereztem. Ma ugyanis legalább harminc kilóval haladja meg a százat. MOHR GEDEON fordítása