Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-03 / 28. szám, kedd

A CSKP Központi Bizottságának levele az alapszervezetekhez és a párttagokhoz a tagkönyvcseréről (Folytatás az 1. oldalról) valamint a szocialista változások fokozatos végrehajtását. A munkásosztály a kis- és a középparasztság, valamint az értelmiség támogatásával és pártunk vezetésével meghiúsította a burzsoázia törekvését e fejlődés megfordítására. 1948 februárjában véglegesen eldőlt, hogy nemzeteink a CSKP vezetésével a szocializmus építésének útján haladnak. Senki sem tagadhatja, hogy népünk a párt vezetésével az elmúlt 25 év alatt jelentős eredményeket ért el. Az eredmények jelentősége abban rejlik, hogy a termelési eszközök társadalmi tulajdonban mentek át, megteremtettük a társadalmi élet szocialista formáit, jelentős osztály- és szociális változásokat hajtottunk végre, melyek hatással voltak életünk valamennyi területére. Ezek az eredmények dolgozóink áldozatkészségének, aktivitásának, kezdeményezésének, képességeinek és ügyességének gyümölcsei. Büszkék lehetünk ezekre az eredményekre. Senkit sem hagyunk kétségben afelől, hogy valaki azt higgye, miszerint megengedjük több rrtfllió dolgozó becsületes munkájának gyalázását és beszenynyezését. Egyetlenegy új társadalmi rend sem születik meg könnyen és fájdalommentesen. A ml szocialista fejlődésünk sem volt hibamentes, több tragikus tévedés is előfordult. Ezek miatt azonban nem ítélhetjük el népünk 25 évi munkáját és harcát. Mi, kommunisták és a mi pártunk olyan erős volt, hogy le tudta ezeket leplezni és helyrehoztuk őket. Ha kritikusan átgondoljuk az elmúlt fejlődést, észrevesszük, hogy az ötvenes és hatvanas évek fordulóján a szocialista társadalom építésének további sikeres folytatása több nehéz kérdés megoldását követelte meg. Elsősorban a lenini elvekkel összhangban érvényesíteni kellett a párt vezető szerepét, ugyanakkor ki kellett küszöbölni a pártmunkából a formalizmust, el kellett mélyíteni a párton belüli demokráciát. Napirendre került a demokratikus centralizmus elveire támaszkodó irányító munka egész rendszere színvonalának emelése. Biztosítani kellett, hogy megfontoltan és folyamatosan áttérjünk a népgazdaság extenzív fejlődéséről az intenzív fejlődésre. Sorsdöntő hiba volt, hogy nem vontunk le következtetéseket azokból a hibákból és tragikus tévedésekből, amelyekre az SZKP 20. kongresszusa mutatott rá. Meg kellett találni az irányító munka olyan módját és módszerét, amely lehetővé tenné az alkotó erők összpontosítását a fékező hatások kiküszöbölésére és arra, hogy ezek az erők a társadalmi tevékenység valamennyi területén a szocialista demokrácia, a dolgozók aktivitása és kezdeményezése fejlesztését támogassák. Nem mondhatjuk azt, hogy az akkori pártvezetőség nem látta a problémákat és feladatokat. Lebecsülte azonban e problémák fontosságát és nem tudta megtalálni a megoldásukhoz vezető utat. így történt, hogy a problémák nyílt ellentétekké és konfliktusokká fejlődtek. A hatvanas évek küszöbén kihirdették a szocializmus győzelmét országunkban, anélkül, hogy kidolgozták volna a népgazdaság fejlődésének nyílt és konkrét programját, valamint anélkül, hogy mélyenszántóan és objektíven elemezték volna. Olyan célokát tűztek ki, melyek abban az időben irreálisak voltak, a józan megfontolt politika helyett Ígéreteket tettek és leplezték a hiányosságokat. Az akkori vezetőség az elvi megoldás helyett csak részleges, sokszor megfontolatlan módosításokat javasolt. Az az illúziókeltő jelszó, hogy a mi nemzedékünk már a kommunizmusban fog élni, hogy aránylag rövid Idő alatt megoldjuk a lakásproblémát stb. rövidesen ellentétbe került a valósággal. Ennek következtében fokozatosan csökkent a bizalom a vezetőség és a párt iránt. Ezt elősegítette az is, hogy a dolgozók kezdeményezésének fejlesztésére kifejtett törekvés ellentétben állt az elévült irányítási módszer következtében bekövetkezett anyagi veszteségek növekedésével. A megoldatlan problémák következményei az egész politikai ős társadalmi életben, elsősorban pedig a gazdaságban is megnyilvánultak. A kevéssé hatékony irányítási módszer következtében fokozatosan csökkent a munkatermelékenység és a termelés hatékonysága. A követelmények növekedésével egyidejűleg növekedtek a nehézségek az ellátásban, egyre bonyolultabbá vált a lakáskérdés megoldása és fokozódtak a hiányosságok a szolgáltatásokban. Egyesek lebecsülték a belterjes mezőgazdasági termelés fejlesztésének fontosságát. Ebben a helyzetben, amikor bátor hozzáállás kellett volna az új feladatok megoldásához és egyúttal elvi álláspontot kellett volna elfoglalni a párt szerepét és a szocializmus értékeit kétségbevonó egyéni és csoportos nézetekkel szemben, a vezetőség nem tudta mozgósítani a marxista—leninista elméleti és ideológiai frontját. Egyúttal lebecsülték a párton belüli és a tömegek között végzett hatékony politikai-ideológiai munkát. Az akkori vezetőség abból a helytelen nézetből kiindulva, hogy már megteremtettük társadalmunk szilárd politikai-erkölcsi egységét, lebecsülte az osztályszempontot, — azt a tényt, hogy a munkásosztály hatalomra jutása és a tőkések vagyonának kisajátítása után még sokáig megvannak a feltételei az olyan erők aktivizálódásának, amelyek nem törődtek bele a forradalom győzelmébe. A kapitalizmus és a szocializmus közötti alapvető ellentét további fennállása miatt sokkal hatékonyabban kellett volna fellépni a burzsoá ideológia és a kispolgári pszichológia terjesztése ellen. Ezen a téren megfeledkeztek arról a marxista—leninista elvről, hogy a szocialista forradalom legnehezebb, legigényesebb és leghosszadalmasabb faladata a tömegek tudatának és gondolkozásának a megváltozása. Elveszítette hatékonyságát a proletár internacionalizmus szellemében történő nevelés, nem oldották meg a nemzeteink kapcsolatában egyre növekvő problémákat. A jobboldali opportunisták, a revizionisták, az értelmiség liberalista része és a szocialistaellenes erők fokozatosan kihasználták ezeket a meg nem oldott problémákat. A problémák tárgyi megoldása és a kialakuló revizionista front, valamint jobboldali opportunizmus elleni harc helyett az akkori vezetőség sok esetben látványos gesztusokhoz folyamodott, amelyek csak elmélyítették a nép bizalmatlanságát, és növelték azokat a kétségeket, hogy a vezetőség fel tudja számolni a válságjelek okait. A társadalom és a párt nem topoghat egy helyben. A Központi Bizottság nem hagyhatta figyelmen kívül a növekvő elégedetlenséget, jelentősen növelni kellett az irányító tevékenység színvonalát a CSKP XIII. kongresszusa határozatainak megvalósításához. A párt Központi Bizottsága így kezdett hozzá az 1968 januárjában elfogadott megoldáshoz. Elvtársak! Az 1968 januári ülés célja az volt, hogy kiküszöböljük a társadalom további fejlődésének akadályait, a párt tekintélyét és vezető szerepét gyengítő hibákat és deformációkat, valamint hatékonyan megoldjuk és megvalósítsuk a szocialista építés időszerű problémáit. A CSKP Központi Bizottsága 1968 januári plenáris ülésének eredményei a párt és a közvélemény túlnyomó többségét aktivitásra ösztönözték, ami a különböző politikai kérdések megoldására vonatkozó — helyes és helytelen — nézetek sokaságában is megnyilvánult. Az új pártvezetőségtől azt várták, hogy fokozatos és energikus intézkedéseket hoz majd a XIII. kongresszus határozatainak és á központi bizottság 1968 januári plénuma határozatainak megvalósítására, továbbá átdolgozza és megjavítja a munkamódszereket és azonnal megteremti a lehető legjobb feltételeket a dolgozók kezdeményezése teljes érvényesítéséhez a további szocialista fejlődés érdekében. A párt új vezetősége azonban a CSKP Központi Bizottsága januári plénuma után csaknem három hónapig nem adott választ ezekre a létfontosságú kérdésekre. 1968 áprilisáig bizonytalanságban hagyta a pártot, a munkásosztályt és a közvéleményt. A CSKP Központi Bizottsága januári határozata, miszerint olyan dokumentumot terjesztenek a párt és a közvélemény elé, mely a pártmunka és társadalmunk további szocialista fejlesztése égető kérdéseire irányítaná a kommunisták figyelmét, a jobboldali opportunisták erős nyomása által jellemzett légkörben valósult meg. A Ota Šik, Josef Špaček, Josef Smrkovský, František Kriegel, Václav Slávik, Eduard Goldstücker és a hozzájuk hasonló típusú emberek miatt az akcióprogramba sok jobboldali opportunista és revizionista jellegű rész került. A Központi Bizottság egyes tagjai, így Josef Smrkovský, František Kriegel, František Vodsloň, Josef Borika, Václav Slávik, Josef Špaček és Václav Prchlík kizárólagos jogot tartottak fenn a CSKP Központi Bizottsága 1968. januári plénuma határozatainak megmagyarázására. Ezek „január férfiainak" adták ki magukat. A valóságban elhallgatták és jobboldali szellemben kiforgatták a központi bizottság januári plénumának határozatait. Így keletkezett a revizionista irányvonal a kispolgári értelmezésű „demokrácia és szabadság", „haladás és humanizmus" ismert jelszavával. Mindent a „demokratikus szocializmus" új modelljével, „az emberarcú szocializmussal" és az akcióprogramot jellemző helytelen meghatározásokkal lepleztek. Magában a központi bizottságban és elnökségében, valamint ennek következtében más pártszervekben is fokozatosan kialakultak az aktív jobboldali opportunista csoportok, amelyek arra törekedtek, hogy hatalmukba vegyék a pártot és az állami szerveket. Ez a pártelnökség nem tudott hatékonyan fellépni a jobboldali erők ellen. Nem tett semmit leleplezésükért, nem tudta felújítani a párt ideológiai és akcióegységét a marxizmus—leninizmus alapján. Gondatlansága, politikai naivitása és tehetetlensége káros hatással volt az egész pártra és közvéleményre. A pártvezetőség jobboldali szárnya utat nyitott a szocialistaellenes erők előtt. Ezek az erők megragadták az alkalmat és revansot készítettek elő 1948 februárjáért, előkészítették a burzsoá rendszer visszaállítását. Kihasználták az elmúlt időszak hibáit, a félelem és a bizonytalanság légkörét teremtették meg és így kialakították a feltételeket az ellenforradalmi fordulathoz. Törekvésük nem ütközött hathatós ellenállásba, ellenkezőleg, a „demokratizálás" a szocializmus „megújhodása" demagóg jelszavai mögé bújtak. A pártot beszenynyezték. Nacionalista kedélyeket szítottak, meggyengült a csehek és szlovákok egysége. Bizalmatlanságot keltettek a legközelebbi szövetségeseink — a szocialista országok —, elsősorban a Szovjetunió ellen. A jobboldal egyre jobban a pártonkívüli szocialista erőkhöz közeledett. 1968 július végén ez a folyamat már annyira előrehaladt, hogy a jobbboldal és a szocialistaellenes erők képviselői az ellenforradalmi „2000 szó" pamflet platformján találkoztak. A pártvezetőség jobboldali erői kapcsolatban álltak a politikai alvilággal, a KAN-nal, a K 231-gyel, ahol az ártatlanul megbüntetett polgárok mellett a legkülönbözőbb fajta szöcialistaellenes és bűnöző elemek IS egyesültek. Szervezetileg Is előkészítették a szociáldemokrácia felújítását. Szervezői már megalakították a Központi Bi-* zottságot, 30 járási bizottságot és amint maguk is beismerték, több mint 300 szervezetet. Kapcsolatokat kötöttek a szocialistaellenes gondolatokat valló méltóságokkal, akik a „zsinati megújulás műve" elnevezésű szervezeteket alakítottak, valamint a volt ludákokkal, és az ún. „a demokrata párt forradalmi bizottságának" kétes elemeivel. Szlovákiában a jobboldalnak ugyanolyan céljai voltak, de tekintettel az eltérő körülményekre, más, nem olyan nyílt fellépést választott. A jobboldali opportunisták a pártvezetőségben elősegítették, hogy a szocialistaellenes és szovjetellenes erők kezükbe kaparintsák a tömegtájékoztatási eszközöket, amelyek céltudatosan széles körű kampányt folytattak a párt ellen, gyalázták és tagadták a szocializmus 20 éves építésének pozitív eredményeit. A sajtó, a rádió és a televízió beavatkozott a pártéletbe, kikényszerítette a pártdokumentumok közzétételét, ankétokat rendezett arról, hogy kit válasszanak, illetve kit ne válasszanak a CSKP Központi Bizottságának tagjává. Gyalázkodó kampányt folytattak az olyan párttagok ellen, akik szilárd marxista—leninista, internacionalista nézeteket vallottak. így több ezer tapasztalt, bevált párt, állami és gazdasági vezető funkcionáriust távolítottak el a pártszervekből és a közéletből, akik áldozatkész munkát fejtettek ki a szocializmusért. A tömegtájékoztató eszközökben a szocialistaellenes erőket elsősorban a következők támogatták: Jiŕí Pelikán, Kamii Winter, Jirí Kantürek, Bedfich Rohan, Vladimír Tosek, Milan Weiner, Igor Kratochvíl, Zdenék Hejzlar, Sláva Volný, Karel Jezdínský, Alois Poledöák, Jan Procházka, Ludvík Pacovský, Jan Štern, Ladislav Velenský, Milan Httbl, Karel Kyncl, Jiŕí Lederer, Dušan Havlíček, Ludék Pachman, Jiŕí Hochman, A. J. Liehm, Pavel Kohout, Ludvík Vaculík, Ivan Klíma, Karel Košík, Dušan Hamšík, Milan Jungman, Ivan Sviták, Vladimír Škutina, Jaroslav Šabata, Vojtéch Mencl, Miroslav Jelinek, Zdenék Fort, Zdislav Šulc, Michal Lakatoš, Miroslav Jodl, Jaromír Horec, Evžen Löbl, Emil Štefan, Rudolf Olšinský, Ladislav Mňačko, Roman Kaliský, Edo Friš, Pavol ŠtevCek, Zora Jesenská és mások. A jobboldal és az ellenforradalmi erők összpontosított támadásai a különböző gyűléseken, a sajtóban, a rádióban és a televízióban a nyugati kommunistaellenes központok hatékony támogatásával arra irányultak, hogy megbontsák a párt ideológiai és szervezeti egységét, befolyásuk alá vonják a szakszervezetet, az ifjúsági szervezeteket, a n&k szervezetét és megbontsák szocialista rendszerünket. A jobboldal a választási rendszer olyan módosítását készítette elő, mely lehetővé tette volna, hogy kulcsfontosságú pozíciókat szerezzen a legfelsőbb képviseleti szervekben. Becsvágyát a párt jó nevéneik beszennyezéséve! akarta kielégíteni, s ezért kompromittáló kampányt szervezett a párt ellen. Olyan képviselőket akart a népre kényszeríteni, mint František Kriegel, Eduard Goldstücker, Ota Šik, Jlfí Pelikán, Zdenök Hejzlar, J. Liehm, Sláva Volný, Kamil Winter, Vlado Kaspar és mások. A párt egészséges erőit, amelyek üdvözölték 1968. januárjának eredményeit, és melyeikre a pártvezetőség biztonságosan támaszkodhatott volna, teljesen magukra hagyták. Az egyre terjedő bomlasztó folyamatnak aránylag az üzemek, a munkásosztály és a szövetkezeti parasztság pártszervezetei tudtak legtovább ellenállni. Soraikból gyakran figyelmeztettek a tömegtájékoztatási eszközök egységbontó tevékenységére, többször fejezték ki a szocializmus további sorsa miatt érzett aggodalmukat és gondjaikat. A pártvezetőség azonban nem reagált az ilyen hangokra, sőt ellenkezőleg, egyre jobban fellázította a becsületesen gondolkodó párttagokat azzal, hogy állandóan meghátrált a revizionista befolyás és a szocialistaellenes csoportok nyomása elől. Amikor különböző ürügyekkel visszautasította a találkozót az SZKP vezetőivel és a többi testvérpártok képviselőivel, az egész világ előtt megmutatta, hogy szakított legközelebbi barátainkkal. E lépés nyomán nacionalista, szovjetellenes kampány kezdődött, amely odavezetett, hogy semlegességet és Csehszlovákiának a Varsói Szerződésből való kilépését, a népi milícia felszámolását követelték. A pártvezetőség revizionista szárnya egyesült az ún. „második központtal", ahol gyakorlatilag a párt és az állam politikai és szervezési kérdéseiről döntöttek. A második központ alapját a CSKP prágai városi bizottságának többsége, egyes tudományos intézmények vezető dolgozói, a művészszövetségek koordináló bizottsága, az Újságírók Szövetségének a vezetősége, a Literárni Listy szerkesztősége stb. alkotta. A második központ tevékenységének az volt a célja, hogy megakadályozza a legálisan megválasztott központi bizottság tevékenységét, átvegye funkcióját, hatalmába vegye az egész pártot és államot, megdöntse köztársaságunkban a szocialista rendszert és elválassza országunkat a szocialista országoktól, elsősorban a Szovjetuniótól. Ez a cél — következményeit tekintve — ellenforradalmi terv volt, amelynek valóra váltása azt jelentette volna, hogy országunkban megszűnik a szocializmus és Csehszlovákia népe halálos veszedelembe kerül. Hogy mik voltak a revizionista és jobboldali opportunisták tervei, azt a legjobban a CSKP illegális XIV. kongresszusának tárgyalásai és határozatai, valamint az általa kiválasztott központi bizottság machinációi bizonyították. így akarták megerősíteni helyzetüket és megnyitni az utat a párt marxistaleninista és internacionalista jellegének felszámolásához. A szocialistaellenes erők tervei és a pártvezetőség elvtelen állásfoglalása természetesein aggodalmakat és nyugtalanságot keltett a párt egészséges magvában, a szocialista gondolkodású állampolgárok körében, valamint a szocialista országok testvérpártjaiban, szövetségeseinknél. A kommunisták ezrei különböző területeken követelték a szövetséges szocialista országok, elsősorban á Szovjetunió beavatkozását és segítségét. Legközelebbi szövetségeseink jogosan tették fel a kérdést: várjanak-e, míg teljes politikai fordulat áll be országunkban, és véres harc tör ki, vagy pedig nyújtsanak internacionalista segítséget és előzzék meg a tragédiát még annak árán is, hogy kezdetben iészünkről és a nemzetközi kommunista mozgalom egy részében nem számíthattak megértésre. Hogy megelőzzék a legrosszabbat, elküldték csapataikat a szocializmus megvédésére, még mielőtt országunkban garázdálkodni kezltek volna az ellenforradalmi elemek. A szövetséges csapatok bevonulása területünkre, ami az internacionalista segítség megnyilvánulása volt, megfelelt a pozsonyi tárgyalásoknak, megvédte országunkat a vérontástól, az ellenforradalmi erők nyílt fellépésétől. Elvtársak! 1968 augusztus végétől a CSKP Központi Bizottságának 1969 áprilisi plénumáig eltelt időszakban az volt a feladat, (Folytatás a 3. oldalon) wm 1970. II. 3.