Új Szó, 1970. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-24 / 46. szám, kedd

A józan gazdaságpolitika alapelvei K

özvetlenül a CSKP KB januári plenáris ülése után Václav Hüla miniszterelnökhelyettes így jellemezte a pártvezetőség gazdasági törekvését: Józan gazdaságpolitikát akarunk." Ez a rég várt és sokfelől követelt gazdaságpolitikai irányvétel nem véletlenül kelt örömet és nyugtat meg. Hiszen éppen a józan gazdaságpolitikai gyakorlat hiánya tette lehetetlenné, hogy a múltbeli torzításokat a gazdasági helyzet rendezése váltsa fel. A politikai életből a gazdaságba infikálódott „mantinelizmus", a szélsőség más szélsőséggel való helyettesítése úgy söpört végig népgazdaságunkon, hogy például a külkereskedelemben 1968, elején kimutatott több milliárdos aktív szaldó röpke másfél év leforgása alatt ugyanakkora tartozásra változott. A „reformot, de hogyan?" — kérdésre gazdasági gyakorlatban adott válasz a jobboldali opportunizmus gazdasági vetülete volt és csak azt bizonyította be, hogy ezen az úton a biztos csődbe jutnánk. A csőd — gyakorlatilag az infláció — küszöbén merész politikai huszárvágás, a tavalyi áprilisi plénum, a pártvezetés leváltása és a személyi változások sora akadályozta meg a szakadékba zuhanást és az idei januári plénum lényegében azt mutatja: hogyan kellett volna helyesen cselekedni. A „gazdasági reformot, de hogyan?" — kérdésre megszületett az egyedüli értelmes válasz: „Józan gazdaságpolitikát akarunk." A mai pártvezetés óvakodik attól, hogy nagy szavakkal helyettesítse a konkrét problémák megoldásának hiányát, mint annak a múltban oly gyakran tanúi voltunk: „Felépítettük a szocializmust", „Nemzedékünk máikommunizmusban fog élni", „Négy év alatt teljesítjük a mezőgazdasági ötéves tervet", vagy később: „Adjátok kezünkbe az irányítást és két év alatt megelőzzük Ausztriát" stb. Nagyhangú ígéretek, tömegillúziő-keltés helyett józan gazdaságpolitikát ígér az új irányvé tel. Persze, a jelenlegi helyzetet elsősorban a „mentési munkálatok" jellemzik, hiszen a távolabbi és közeli múlt torzításait, gazdasági és erkölcsi kárait kell előbb felszámolni, hogy az ésszerű fejlődés normális ütemében azután a józan elképzelések megvalósítására kerülhessen a sor. Ezért, ha ma a „Józan gazdaságpolitika alapelvei" sorozatunkban vázoljuk a párt törekvésének irányát, nem feledkezhetünk meg arról, hogy némely vonatkozásban — káderpolitika, a tervfegyelem stb. — helyenként és ágazatokként, sőt, néha vállalatonként más-más konkrét helyzet előtt állunk. Néhol a józan gazdaságpolitika megvalósítása nem jelent majd mást, mint egyszerű tervfegyelmet, vagy, mint például a füleki Kovosmaltban, lényegében ugyanezt a gyakorlatot, amelyet eddig is követtek. Másutt viszont a józan gazdaságpolitika megvalósítása érzékeny beavatkozásokat követel meg, sokszor személycserét, gyökeres változásokat az eddigi gyakorlatban, sőt a bérezésben tapasztalt kinövések lenyesegetését is, ami bizonyára érzékeny pont. Ám a tudat, hogy végre túlzásoktól és frázispufogtatásoktól mentes útra tértünk, a józan gazdaságpolitika a pártvezetés irányvétele mellé állítja a dolgozók többségét, akkor is, ha azt átmenetileg egy-egy konkrét munkahelyen népszerűtlen intézkedés árán, csekélyebb béremelkedés, vagy az eszményi elképzelésekkel nem éppen egyező „vágással" lehet csak megvalósítani. De éppen azért beszélünk józan gazdaságpolitikáról, s azért tartjuk szükségesnek vázolni körvonalait, nehogy valaki is az átmeneti, vagy szükségintézkedést állandó munkaformának tekintse, nehogy az ésszerű útra térés leple alatt visszacsempészhesse a kényelmes adminisztratív-bürokratikus munkastílust. I. Az idei terv Politikai és gazdasági válság találkozásának esetén a katasztrófa — infláció stb. — elkerülhetetlen. Már 1968 decemberében kísérlet történt ilyen eshetőség elhárítására és az égető gazdasági kérdések napirendre tűzésére. Akkor azonban kulminált a politikai válság és ez nem kedvezett gazdasági kérdések megoldásának. Csak a politikai viszonyok megnyugvása eredményezhette 1969-ben a gazdasági konszolidálást. Tavaly az év második felében a munkatermelékenység növekedése már lassan — 1 százalékkal — kezdte megelőzni a bérek növekedését. A termelés üteme is nőtt. A beruházási építkezéseken azonban 1969 első felében túllépték az egész évi előirányzatot és fenyegetően megnövekedett a befejezetlen építkezések száma. Ezért a második félévben befagyasztották a további beruházásokat. Ilyen helyzetben dolgozták ki az Idei népgazdasági tervet, amelynek jelzője a gazdasági konszolidációs program lehetne. Célját azonban csak úgy érheti el, ha szigorúan kőtelező. 1968-ban az állami terv csupán nem kötelező irányelv volt, 1969-ben a vállalati és szakágazati tervek a termelés tekintetében a központi célkitűzéseknél alacsonyabbak, a bérkövetelések tekintetében pedig jóval igényesebbek voltak (18 milliárddal nagyobb beruházásokat és 10 milliárddal kevesebb termelést irányoztak elő, mint a központi terv; 2 milliárddal nagyobb béreket és 50 000 dolgozóval többet terveztek.) Ezért tavaly a második félévben ún. egyezmények formájában kötelezték magukat a vállalatok az aránytalan különbségek kiigazítására. Idén azonban a központi tervnek végérvényesen kötelezőnek kell lennie, hogy megteremthessük az alapot az 1971—1975. évi ötéves terv számára. Milyen eszközök állnak a központ rendelkezésére, hogy keresztülvigye a konszolidációs programot? Központilag négy mutató kötelező csupán, de ezek ésszerű keretek között az új irányítás alapelveit tükrözik: 1. A terv kötelezően meghatározza a belföldi piac számára az áruszállítás mennyiségét, mégpedig abszolút számokban, néhány árufajtát pedig választékban is; 2. Kötelező irányszámokat ír elő a külkereskedelemnek. 3. Meghatározza a bérek összege és az értékesített teljesítmény közötti arányt. (Tehát a hazug és Irányvételünket lejáratni akaró hangokkal ellentétben nem valamiféle új „bérplafon" előírásáról van szó, hanem az arány meghatározásáról: ha a tervezettnél nagyobb az értékesített teljesítmény, ezzel arányban az egyéni bérek emelkedésének nincs szabott hatóra). 4. Az utolsó mutató a beruházási építkezések nagyságát szabja meg: az újonnan megkezdett építkezések számát és értékét szigorúan megszabják és bevezetik a felső határt. A limit nem vonatkozik az 1,5 millió korona értéken aluli építkezésekre. A lakásépítésre előirányzott összegek nem használhatók fel másra. A fenti mutatók tehát kötelezők, a terv többi feladatát adórendszer és gazdasági eszközök segítségével biztosítja a központ. A központi terv nem szabja meg az államnak járó juttatások nagyságát sem, az adó kizárólag a nyereség nagyságától függ. Lám, az adminisztratív-bürokratikus gazdasági rendszer feltámasztásával ijesztgető jóakarók, akik be szeretnék beszélni közvéleményünknek, hogy végképp „lefújták" az új irányítási rendszert meg a gazdasági reformot — egyszerűen hazudnak. Az idei terv komoly problémája — s ez még sokáig probléma lesz — a feladatok hatékony teljesítésének módja. Nehéz előírni, a jelenlegi ár-torzítások folytán pedig még nehezebb gazdaságilag oda hatni, hogy a terv teljesítése hatékony is legyen. Márpedig enélkül nincs konszolidáció. A központi terv megszabja az arányokat, a mennyiséget úgy, hogy e feladat teljesítése az eredmény összességében népgazdasági szinten hatékony legyen. Ezt teszi • ís a terv, s ezért felette fontos a tervfegyelem. De, hogy külön-külön minden gyártmány, minden vállalat munkája is hatékony legyen, ahhoz nem áll rendelkezésre megfelelő hatóeszköz. A hatékonyság kérdésére még visszatérünk sorozatunkban, most csupán néhány legfontosabb problémát szeretnénk vázolni. Mindenekelőtt a befejezetlen építkezések kérdését. 1965-ben a befejezetlen művek értéke meghaladta a 87 milliárd koronát és a feladat az volt, hogy 1970-ig ezt a számot 62 milliárdra csökentsék. Ehelyett — és ez az 1968-ban érvényesült gazdasági anarchia helytelenségének legkézzelfoghatóbb bizonyítéka — a befejezetlen müvek értéke 100 milliárdra szökött. Tehát nem új beruházások követelésével, hanem műszaki fejlesztéssel növeli a termelést — ez a cél. A theglevő berendezés jobb kihasználása ugyancsak jelentősen befolyásolja a hatékonyságot. Egy fémmegmunkáló gépre a háború előtt 1,94 munkás jutott, s ma 1,32, lényegében ugyananynyi, mint 1948-ban. A gépek kihasználása 40—90 százalékos. Az utóbbi 8 . évben a gépállomány 59 százalékai nőtt iparunkban, de a termelés csak 56 százalékkal. Tehát minél több ós drágább gépet állítunk be, annál rosszabban használjuk kí őket. Az országban 6 millió 800 ezer ember dolgozik, tehát minden második polgár. A foglalkoztatottság tekintetében az első helyen állunk a világon. Viszont a produktív munkaidőben átlagosan 22—30 százalékosak a veszteségek. Ez azt jelenti, hogy a közel hétmillió alkalmazott teljes egyharmada mintha ott sem lenne ... Néni csoda, hogy a munkatermelékenység növelésének ütemében minden szocialista ország megelőzött bennünket. Az idei terv legfontosabb követelménye főleg až, hogy — teljesíteni kell. Kibúvó van ugyan elég, a direktívitás nem túl szigorú, a gazdasági hatóeszközök a gazdag vállalatok számára túl gyengék. De mint látjuk az idei tervet nem lehet nem teljesíteni: egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. VILCSEK GÉZA Fiatalabb koromban nagyon szerettem a vidám hejehuját. Még ebből a hippi korszakomból ismerem azt a népi zsoltárt, hogy „Vékony deszkakerítés, átlátszik az ölelés ..." Azonban változnak az idők, fiatalságom és a deszkakerítés már a múlté, ma már csak a fal — vékony. Az a bizonyos fal, ami kies otthonomat elválasztja szomszédaim otthonától. Egy szóval sem állítom, hogy átlátszik az ölelés, de felelősségem tudatában kijelentem, hogy hallószerveim érzékeny szerkezete kénytelen észlelni szomszédaim intimszféráját. 'De hát ott egye a fene, egy bizonyos életkorig mindenkinek van — intimszférája, amit semmiféle csendrendelettel nem lehet korlátozni. Az a baj, kérem, hogy a szomszédaimnak nemcsak intimszférájuk van, hanem rádióés tévékészülékük is! Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt jelenti, hogy este tízig baloldali szomszédom összes termeiből hömpölyög a vékony falon át az én összes termeimbe egy bikahangú férfi vallómása, miszerint ő a cigánybáró. Azt jelenti, hegy a felettem lakó Vágyik egy no után szomszédom lakásában ugyanakkor egy nő sikoltozva levelet ír az ő kis Petrovjának, közli, hogy csak most érkeztek és szállodájuk előkelő, csinos. Csak azt szeretném tudni, hogy mi közöm van nekem mindehhez. Este tíz óra után aztán benyomják a tévékészülék gombját. Akkor a két készülék elhallgat, majd benyomják a rádió gombját és a két rádiókészülék azonnal megszólal. Az egyikben egy nö azzal fenyeget, hogy ha én nem szeretem, ő szeret, és ha ö szeret, akkor jól vigyázzak. Éppen felkészülök, hogy na, most jön a máriás pofon a nőtől, mert annyira szeret, amikor nem a pofon jön balról, hanem egy hang felülről és bevallja, hogy vágyik egy nő után, egy nö után kergeti a vágy. Kergetnének hosszú időn át fogyókúrára fogott oroszlánok az őserdőben — gondolom magamban. Mert mi lenne, kérem, ha ebben az országban minden férfi, akit egy nő után kerget a vágy — ordítani kezdene? így szórakozom éjfélig. Akkor lenyelek két idegcsillapítót, két altatót és párnámra hajtom meggyötört fejemet. Am akkor kezdődik a szomszédban az a bizonyos intimszféra, és ki a fene tud olyankor elaludni? Aztán végre csend lesz és elalszom. Éppen azt álmodom, hogy a nagy BB epedve sóhajtja a fülembe: utánam kergeti a vágy, amikor két irányból felharsanó bőgésre riadok. Öt óra van — szomszédaim bekapcsolták a rádiót. Hát csodálható, hogy még válaszra sem méltatom a nagy B B-t? P. Gy. A század legnagyobb szökése 1. A megszállt Hollandiában Ljadov és Rozin, a moszkvai Izvesztyija munkatársai felkeresték moszkvai otthonában George Blake angol származású szovjet hírszerzőt, akit annak idején az angol törvényszék 42 évi börtönre ítélt és aki bravúros módon, a hatóságok számára máig is érthetetlenül megszökött szigorúan őrzött börtönéből. ... Ködös londoni koraőszi szombat, a Big Ben toronyórája éppen elütötte a hatot. Az utcák núpielenek voltak, a járókelők három lépésnyire sem tudták • felismerni egymást. Az ember ilyen időben még a kutyáját sem kergeti kí, különösen nem Ang'iúban. Az emberek ilyenkor kriiülüllk a kellemes meleget árasztó kandallót és szívesebbín bsszélgetnek akármilyen banális témáról, csak ne kelljen kimunnlük. Valami rendkiVii'imk 1'Rll történnie, hogy az ember ilyenkor feladja házi kényelmét. Szökés 1966. október 22-én ebben a ködös alkonyatídőben nagyon sok látogató kereste fel az ngyik londoni kórházat, melyIvei szemben magas vörös téglafalkerítés mögött terült el a Wormwood Scrubs börtön. A londoni őszi ködben a fekete esernyők alatt meghúzódó emberek ügyet sem vetettek a komor épületre, eszükbe sem jntott 1500 lakója. Igyekeztek mielőbb bejutni a kórházba, azért fel sem tűnt nekik egy, a vörös téglafalnál leparkolt kocsi mellett álldogáló férfi, aki krizantémcsokrot tartott a kezében. Azt hitték, ö is beteglátogatásra készül. Arra nem ís gondoltak, hogy aki mellettük áll, nem más mint... Egyébként a hír csak két és fél óra múlva terjedt el, amikor a minden sarkában őrtoronnyal ellátott komor börtönnek mind az öt épülettestében megszólaltak a szirénák. A börtön szigorúan elkülönített részében hiányzott egy fogoly. Sem az őrök, sem a különleges szolgálat emberei nem tudtak számot adni róla. Mozgósították az egész rendőrséget, rendőrautók száguldottak a brit főváros minden részébe, a2 állami és magánnyomozó intézményekben szüntelenül csengtek a telefonok. Hihetetlennek tűnt, hogy a fogolynak sikerült kijátszania a fegyőrök és a biztonsági szogálat éberségét, átjutni a börtönfalon és nyomtalanul eltűnni a nyolcmilliós főváros rengetegében. „Csodálatos szökést", „Ilyen még nem volt!" — ilyen címeket adtak tudósításaiknak a rendőri krónikák riporterei, akiknek fantáziáját felette izgatta az eset és az is, hogy még a nagy riadózás idején ís a vörös téglafal mellett hevert a rózsaszínű krizantémcsokor, belül pedig a szél lengette az elárvult kötéllétrát. A lapok szétkürtölték a szenzációt, a börtönigazgatóság pedig szigorú vizsgálatot várt felülről. Sokan állásukat féltették. Ugyanekkor a szökött fegyenc a hagyományos angol kandallónál üldögélt és nézte a televízióban, mit ki nem agyai a rendőrség a történtekről. A nap fárasztó eseményei után jól esett a márkás konyak .. Egy nem mindennapi életrajz A történet hőse, George Blake szovjet hírszerző ma biztonságban van és beszélhet arról az emlékezetes napról. Negyvenhét éves, kisportolt termetére jól illik sötétszürke, jól szabott öltönye. Koránál fiatalabbnak látszik. Értelmes tekintetű, folyékonyan és hibátlanul beszél oroszul. Blake Hollandiában született. Anyja holland volt, apja angol állampolgár. — Fiatalságom elválaszthatatlan a második világháború, a német megszállás borzalmaitól. Akkoriban Rotterdamban laktunk egy nevetséges nevű ódon utcácskában / Botersloot), azaz j Vajcsatorna). Nem voltak különösebb hajlamaim, semmiben sem különböztem kortársaimtól, talán csak abban, hogy túl fiatalos volt a külsőm. Tizenhét éves korom ellenére fiúnak látszottam, s ez bántotta hiúságomat, de aztán nemegyszer jól jött nekem ... Blake elmúlt 17 éves, amikor a német fasiszta hordák 1940. május 10-én hitszegösn rátörtek Hollandiára. A barbár bombázások rombadöntötték Rotterdamot, eltűnt a Botersloot utca is. Megrázó kép tárult Blake elé. A lakosság zöme gyűlölte a hódítókat, s ezen az. alapon bontakozott ki az ellenállási mozgalom. Sztrájk, szabotázs, összecsapások a hitleristákkal ... A fiatal Blake is csatlakozott az ellenállókhoz. A németek ískolásfiúnak tartották őt fiatalos külseje miatt, Így Blake-nek sikerült bejutnia olyan körzetekbe is, ahol a néEGY MESTERKÉM VISSZAEMLÉKEZÉSEI metek szigorúan igazoltatták a felnőtteket. Nagyszerű összekötőnek bizonyult. Blake anyja Hollandiából átköltözhetett Angliába, a fia azonban nem. George Blake-nek nagyon hiányzott az anya. — Nemcsak a fiúi szeretet vonzott Londonba. A korombeli fiatalok sokat álmodoztak arról, hogyan szenteljék minden erejüket a német fasiszták elleni harcnak. Ügy véltem, a legjobban Angliában segíthetek, s majd felszabadítóként térhetek vissza Hollandiába. Blake viszontagságos útcni jutott el Angliába. Idegen nevekre szóló útlevelekkel Franciaországon keresztül nekivágott az útnak. A spanyol határ közelében elfogták és a Miranda del Ebro koncentrációs táborba vetették. Huszonhat európai nemzet fiaival sínylődött itt. Különösen sok lengyel volt köztük. Ök voltak az ellenállás lelke. A táborban is több tiltakozó akciót kezdtek az elviselhetetlen életkörülmények miatt. Éhségsztrájk, szabotázs... Egyszer egy ilyen tiltakozó akció hatására a spanyol hatóságok kénytelenek voltak szabadon bocsátani Blake-et, mint brit alattvalót. Következik: 2. AZ INTELL1GENCE SERVICE SZOLGÁLATÁBAN.