Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-08 / 6. szám, csütörtök

A vezető erő Köztársasági elnökünk újévi beszédében rámutatott arra, bogy további fejlődésünk egyik legfontosabb alapja ha­zánkban a kommunista párt vezető szerepének megerősö­dése és a pártvezetés megszi­lárdítása. Országunkban a kommunis­ta párt nem holmiféle kinyi­latkoztatással, hanem a tör­ténelmi fejlődés folyamatában marxi—lenini forradalmi tevé­kenységével, proletár interna­cionalista politikájának meg­valósításával szerezte meg vezető szerepét. Az első köz­társaságban a munkásosztály harcos pártjaként állt a pro­letárok forradalmi küzdelmé­nek élén. A fasiszta megszál­lás sötét időszakában pártunk vezette a népnek a hódítók ellen vívott áldozatos küzdel­mét. A felszabadulás után pe­dig a kommunista párt veze­tésével valósították meg ha­zánk dolgozói a szocialista építés nagy művét. Ennek a munkának a nagy sikerei, a dolgozó nép által elért szo­ciális és politikai vívmányok szemmel látható tények. Ta­núsítja azt országunk minden egyes vidékének, városaink­nak és községeinknek meg­változott képe, az emberek életkörülményeinek alakulá­sa, szociális és létbiztonságuk megalapozása, az ipari ter­melés nagyarányú fejlődése, a mezőgazdaság szocialista átépítése stb., stb. Tagadhatatlan tény, hogy a szocializmus építésének idő­szakában hibák, tévedések is előfordultak. A személyi kul­tusz, a szűk látókörű dogma­tizmus, a kabinetpolitika kö­vetkezményeiként súlyos hi­bákat, tragikus tévedéseket is át kellett vészelnünk. De a kommunista párt volt az, amely nyíltan feltárta a hibá­kat és megkezdte ezek jóvá­tételét. Éppen ez a törekvés vezetett 1968 januárjához, ez volt január igazi célja. Nem a pártnak, mint egésznek a hibájából, hanem a határo­zatlan, gyenge és széthúzó vezetésének, valamint a veze­tő szerveibe és tagjainak su­rába beférkőzött ellenséges elemek tevékenységének kö­vetkeztében sikkadt el januárt követően az igazi cél és ka­pott erőre az az áramlat, amelyben a szocialistaellenes, szovjetellenes, opportunista és revizionista erők a szocia­lista rendszer megdöntésére, országunknak a szocialista ál­lamok közösségéből való ki­ragadására törekedtek. Az el­követett hibákat általánosítva és felnagyítva a szocializmus alapjait támadták, lekicsinyel­ték, kétségbe vonták az egész szocialista építőmunka ered­ményeit, és a kommunista párt, a népi milícia, az állam­hatalmi szervek elleni össz­pontosított propagandahadjá­rattal, összehangolt akciókkal készítették elő a talajt az el­lenforradalom számára. Az egész országot megrázó válsághelyzetek, és a tavalyi augusztusi események világo­san megmutatták az ellenfor­radalmi erők céljait. A múlt év áprilisában a pártvezetés­ben bekövetkezett változás azonban határvonalat jelen­tett az események alakulásá­ban. A CSKP új vezetése nem­csak a politikai és gazdasági válságból kivezető reális utat jelölte ki, hanem biztosítani tudta ennek következetes megvalósítását is. Határozot­tan szembeszállt a szocialista­ellenes, szovjetellenes és op­portunista erükkel, kiragadta kezükből azokat az eszközö­ket és lehetőségeket, ame­lyekkel negatívan befolyásol­ták a közhangulatot, s az in­ternacionalizmus alapelvei­nek szellemében rövid időn belül rendeztük kapcsolatain­kai a szövetséges államokkal. Az új pártvezetőség céltuda­tos törekvése a közvélemény egyre gyarapodó népszerűsé­gét nyerte meg; irányvonalá­nak megvalósításába* állam­polgáraink mind nagyobb tö­mege kapcsolódott' be aktív munkával. Megmutatkozott, hogy a hosszú időn át folyta­tott félrevezető propaganda, rágalomhadjárat és aknamun­ka ellenére az emberek döntő többsége nem vesztette el a kommunista pártba vetett hi­tét és továbbra is azt a leg­nagyobb szervezett erőt látja benne, amely biztosítani tud­ja az állapotok rendezését ha­zánkban, és vezetni képes az ország szocialista építésének folyamatát. A párt vezető szerepe meg­újításának fontos feltétele volt, hogy áprilist követően megszilárdult a párt egészsé­ges magva, fokozatosan kon­szolidálódott a helyzet a köz­ponti, a kerületi és a járási szervekben, s az alapszerve­zetek jelentős része is aktivi­zálja tevékenységét, rendezi sorait. Most az a legfonto­sabb feladat — amint azt Gustáv Husák elvtárs is han­goztatta a napokban megje­lent interjújában —, hogy a párt valamennyi alapszerveze­tében rendezzük a helyzetet. Nagy munka lesz ez, hiszen az elmúlt idők válsága kö­vetkeztében még nagy hiá­nyosságok vannak. Elsősor­ban a párttagok politikai ön­tudatának növelésére van szükség. Az alapszervezetek teljes konszolidálása, a párt­munka lenini módszereinek felújítása múlhatatlanul szük­séges ahhoz, hogy a kommu­nista párt valamennyi terüle­ten maradéktalanul betölthes­se vezető szerepét. Ennek el­érésére kedvező lehetőséget nyújt a pártigazolványok sor­ra kerülő kicserélése. Nagy körültekintéssel kell ezt az akciót előkészíteni és végre­hajtani, hogy valóban telje­sítse célját: a párt ideológiai és politikai egységének meg­szilárdítását és akcióképessé­gének növelését azáltal, hogy minden kommunista megértse a párt politikáját és azt el­kötelezetten valósítsa meg. GAL LÁSZLÓ Behavazott táj a Kis-Duna mentén. (CSTK felvétele) Eső után köpönyeg Bár az adott kérdéssel, az adott időben foglalkozni már csak az eső után köpönyegnek tűnhet, mégis az a véleményem, hogy közérdekű voltánál fogva a dolog nyilvánosságra kíván­kozik. Ugyanis Sólyom László losonci olvasónk és levelezőnk egyik legutóbbi levelében felte­szi a kérdést: miért nem lehet kapni magyar szövegű kará­csonyi és újévi üdvözlő lapokat, valamint ugyancsak magyar nyelvű zseb-, asztali- és fali­naptárakat? Mint írja, ha bár­melyik papírkereskedésben, trafikban vagy újságelárusítónál kéri az ember a fent említett dolgokat, a válasz mindenütt ugyanaz: nincs. Megemlíti még, hogy a Népnaptár nem pótolja az egyéb, fent említett naptára­kat. Valóban, miért nem lehet kapni magyar szövegű karácso­nyi és újévi üdvözlő lapokat, s az említett magyar nyelvű nap­tárakat? Annál is inkább szük­ségesebb a kérdésfeltevés, mi­vel az égvilágon semmi sem indokolja a fenti cikkek hiá­nyát. Megpróbáltam a kérdés nyitjára találni, illetve a gazdá­ját meglelni, de ez irányú pró­bálkozásaim teljesen meddők maradtak. Egyszerűen nem ta­láltam olyan szervre, vagy in­tézményre, mely ezzel a kérdés­sel foglalkozna, helyesebben mondva: még csalr a gondolata is felmerült volna annak, hogy ilyesmire is igény van. Tény, hogy az utóbbi években az egyes újságok évkönyvet ád­nak ki s ebben a naptár is ben­ne van, de nem ilyesmiről vol­na szó, ezek az évkönyvek leg­feljebb a Népnaptárnak jelente­nek konkurrenciát. Falinaptárt majdnem minden lap — így az Űj Szó is, — kiad, bár faluhe­lyen sokkal kedveltebbek vol­nának azok a régi fajta, rész­ben az asztali naptárhoz hason­ló, de- lényegesen kisebb, fel­függeszthető naptárak, melyek­nek legnagyobb előnye, hogy nagy betűsek s éppen ezért nem kell közelről silabizálni, hogy tulajdonképpen milyen nap és hányadika van ma. Nem szorul különösebb bizonyításra a zsebnaptár célszerűsége sem, nem is beszélve a benne talál­ható sok hasznos tudnivalóról. Enyhén szólva is kételkedve fogadom az olyan aggályokat, hogy ezeknek a naptáraknak nem volna keletje. Ellenkező­leg, az a véleményem, hogy üz­letnek sem volna rossz. No és, ami a karácsonyi és az újévi üdvözlőlapokat Illeti. Ez az, ami tömegcikk, amiből jóformán nem lehet eleget gyártanL Nem tudom, akad-e olyan ember, aki karácsony vagy újév alkalmából szere­tettjeinek, ismerőseinek ne küldene üdvözlő lapot. S meny­nyivel másképp néz ki, ha a lapon olyan nyelvű szöveg van, amilyen nyelven az illető azt irja, illetve akinek küldil Túl­zás volna ebből a dologból nem­zetiségi kérdést kreálni, egy­szerű udvariassági aktusról van szó, olyasmiről, amit nyugodtan sorolhatunk az emberek közti érintkezés normái közé. Ráadásul az üdvözlő lapoknál még csak az a kockázat sem áll fenn, ami a naptáraknál előadódhat, ti. hogy ha abban az évben nem fogynak el, ak­kor veszendőbe mennének, mivel a „Kellemes karácsonyi ünnepeket" és a „Boldog új évet" feliratú lapok épp úgy használhatók 1969-ben, mint 1974-ben. Jó volna, ha az Epocha Könyvkiadó (a volt Politikai Könyvkiadó) magyar szerkesz­tősége, illetve a Madách Könyv­kiadó megfontolnák, mit tudná­nak a fentebb említett kérdé­sekben tenni, s intézkedéseik eredményeképpen az itteni ma­gyarság megelégedettségére a dologgal nem kellene többé foglalkoznunk. Miért nincs kenyér Anyaián? Bár Lebó Vincje anyalai (Naszvad községhez tartozik) olvasónk levelét még kará­csony előtt írta és reméljük, hogy panaszuk azóta már or­voslást nyert, mégis a jövőre való okulás céljából, és mert hasonló esetek máshol is elő­adódhatnak. szükségesnek tart­juk olvasónk levelével foglal­kozni. Olvasónk megírja, hogy Anyaián épp úgy, inint más ta­nyán, azelőtt otthon, kemencék­ben sütötték a kenyeret, más egyéb élelmiszert pedig Érsek­újvárott vagy Naaavadon vásá­rolták, ki-kl annyi időre, amennyire pénzéből éppen fu­totta. Nem volt kellemes álla­pot bármi kicsiségért kilométe­reket gyalogolni, éppen ezért nagy volt az örömük, amikor 1950-ben állami élelmiszerbol­tot nyitottak Anyaián. A bolt­ban kenyeret is árultak és így az anyalaiak lassan leszoktak a házisütésről, a kemencéket pedig szétverték. Rendben is volt idáig minden, hanem no­vember 25-én az üzletet bezár­ták, mivel az üzletvezető meg­betegedett. Ezzel pedig az álla­potok még rosszabbra fordul­tak, mint amiivenek azelőtt vol­tak, mivel kemencék már nem lévén, naponta utazni kellett kenyérért. És, mert Anyaián 120-an laknak, nem is olyan kis mennyiséget kellett az asz­szonyoknak 'cipelni. S mint ol­vasónk írta, ebben a helyzetben néztek a karácsonyi és az új­évi ünnepek elé is. Olvasónk leveléből ítélve, il­letve feltételezve, olyan kis üz­letről van szó, melynek írva és mondva, egy alkalmazottja van, s ha ez az egy ember — nevez­zük üzletvezetőnek — megbe­tegszik, akkor a boltot be lehet csukni. Senki sem kívánja, hogy bárki is betegen dolgoz­zék, és ha valóban egy alkal­mazottú üzletről van szó, el­hisszük azt is, hogy problemati­kus dolog helyettest állítani, mivel az árukészletet pontosan át kell adni és át kell venni. De mert kis üzletről lévén szó, ez sem lett volna olyan ördön­gös feladat. Viszont, ha már így történt, hogy az üzletet be­zárták, ez semmiesetre sem je­lenthette volna azt, hogy 120 embert otthagynak, mondván: éljenek, ahogy tudnak. A Jed­nota komáromi igazgatóságá­nak legelemibb kötelessége lett volna, hogy ha mást nem is, de legalább kenyeret autóval mindennap kiszállított volna Anyaiára. Mindenesetre a Jednota ko­máromi igazgatóságától magya­rázatot kérünk. Az időjárás és az utasok Ki ne emlékeznék még a de­cember 20—21-i ítéletidőre, a hatalmas hófúvásokra és az ez által keletkezett közlekedési akadályokra, melyek úgyszól­ván megbénították az egész or­szág életét? Ez volt az az idő, amire azt mondják, hogy ilyen­kor még a kutyát sem szabad kiverni. Az emberek és gépek munkája tette csak lehetővé, hogy az élet úgy-ahogy ismét a megszokott medrébe terelődjék, hogy a közlekedés annyira rendbejöjjön, hogy legalább az élelmiszer és a szénszállítmá­nyoknak szabad utat biztosít­hassanak. Ez az ítéletidő nemcsak a közlekedésben dolgozóknak je­lentett súlyos megpróbáltatáso­kat, hanem sok esetben azok­nak is, akik utazni kényszerül­tek. Ilyen utazási megpróbálta­tásról ír Molnár Ferenc duna­szerdahelyi olvasónk is, aki le­velében megírja, hogy december 20-án az esti motoros gyorssal indult el Komáromba, de csak Nemesócsáig jutott el a vonat és ott vesztegelt másnap 13 óráig, vagyis az utasok több mint 17 órát töltöttek a vonat­ban, mindennek, csak éppen kellemesnek nem mondható kö­rülmények között. Olvasónk szemére veti az állomás főnöké­nek és személyzetének, hogy az utasokkal az égvilágon senki sem törődött, még azt sem tet­ték meg, hogy legalább időn­ként tájékoztatták volna őket a helyzetről és a továbbutazás le­hetőségeiről. Szemére veti, il­letve megkérdezi a nemesócsai állomásfőnököt: ha a pályán hótorlaszok keletkeztek, akkor Csallóközaranyosról a tehervo­natot miért engedték ki; Duna­szerdahely felé a pálya szabad volt, éppen ezért a motoros vo­natot miért nem engedtéV visz­sza; az utasok között sok volt a gyermek, legalább ezékről gondoskodott volna valaki; s végül: a személyzet miért nem adott időnként tájékoztatást a való helyzetről. Befejezésül ol­vasónk megjegyzi, hogy az ál­lamvasutak dolgozói mint min­den esetben, most is találnak mentséget hibáik és mulasztá­saik mentegetésére, ez azonban az agyonfagyott és meggyötört utasokat a legkevésbé sem elé­gíti ki. Valahogy az a furcsa helyzet áll elő, hogy bár olvasónk pa­naszainak igazat adok, de a kérdés lényegét szélesebb ösz­szefüggéseiben tekintve, nem tudok vele egyetérteni. Elhi­szem minden szavát, tudom, hogy mit jelent az ilyen hely­zet, ehhez hasonlókban már ne­kem is volt részem. De ugyan­akkor azt is tudom, hogy a vas­utasok számára mit jelentett az az ítéletidő, mit jelentett a vá­gányokat megtisztítani a hófú­vásoktól, és a közlekedés szá­mára ismét szabaddá tenni. Azt is tudom, hogy az egész ország­ban milyen volt a helyzet, és hogy az emberek tízezrei har­coltak az elemekkel a legke­gyetlenebb körülmények között. Történetesen úgy adódott, hogy december 21-én, vasárnap a szerkesztőségben szolgálatom volt s így olvastam a távirati iroda jelentéseit az országban uralkodó helyzetről. És ezek­ben a jelentésekben ismétlődtek a kifejezések: több méteres hó­torlaszok, nyílt pályán megre­kedt vonatok, hóba fulladt om­lók és autóbuszok, — s az em­berek: vasutasok, katonák és brigádosok küzdelme. Nincs szándékomban a vas­utasokat esetleges hibáikért mentegetni, viszont az a véle­ményem, hogy ezek a hibák az adott esetben, az emberfeletti munkájuk mellett eltörpülnek. De volna egy megjegyzésem. Vajon mi történt volna, ha a Nemesócsai Helyi Nemzeti Bi­zottság elnökének vagy más funkcionáriusának eszébe jut, hogy az állomáson ott veszte­gel egy szerelvény, tele embe­rekkel, és csupán emberi köte­lességből is valamilyen módon segítséget nyújtanak nekik és gondoskodnak róluk? Az ipolysági állomásfőnök válaszol Olvasóink panasza nyomán már két ízben is bíráltuk az ipolysági vasútállomás főnöksé­gét azért az áldatlan helyzetért, ami pénteki napokon az Ipoly­ság—Csata közti motorosvona­lon uralkodó állapotokat jel­lemzi. Arról van szó, hogy a 14 óra 44 perckor és a 16 óra 13 perckor Ipolyságról Csatára in­duló motorosvonat a hét többi napjain 2—3 kocsival közleke­dik, pénteken viszont, amikor pedig legtöbb az utas, csak egy kocsival, úgyhogy az ezen a vonaton való utazás nemcsak gyötrelmes, hanem egyenesen életveszélyes. Válaszában az állomásfőnök a kritika jogosságát és az álla­potok tarthatatlanságát elisme­rvi, s egyben csatolja annak a levélnek a másolatát, melyet a Keleti Vasútvonal Igazgatósága személyközlekedést szakosztá­lyának küldött, tekintve, hogy ennek az ügynek a megoldása túlhaladja az ő lehetőségeiket. Az állomásfőnök ebben a levél­ben leírja a tarthatatlan hely­zetet és egyben hivatkozik ar­ra, hogy ennek megoldását az említett szervnél már többször szorgalmazta s az Űj Szó bírá­lata nyomán újból sürgeti a kérdés mielőbbi rendezését. A választ, illetve a dolog rendezését a Keleti Vasútvonal Igazgatósága személyközleke­dési szakosztályától, mint ille­tékesektől, sürgősen- várjuk. Nemesócsán intézkedtek Az 0] Szó december 18-i szá­mában foglalkoztunk Patkó Al­bert nemesócsai olvasónk leve­lével, melybe szóvátette, hogy a vasútállomás várótermének ajtaján nincs kilincs, és hogy a várótermet nemcsak hogy nem fűtik, hanem még kályha sincs benne. Olvasónk legutób­bi levelében viszont arról érte­sít bennünket, hogy a kritika nyomán az állomásfőnök azon­nal intézkedett: az ajtóra kilin­cset szereltek fel, a várótermet pedig fűttk. A nemesócsai utasokkal együtt örülünk a gyors intézke­désnek. BATKY LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom