Új Szó, 1970. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-22 / 18. szám, csütörtök
Romániai jegyzetek ň SZÍNHÁZ - KÖZÜGY KOLOZSVÁROTT, Romániának ebben a második legnagyobb városában a témák sokasága kívánkozik tollra. Nemcsak a múlt emlékei, történései, hanem a felen eseményei is, bőven kínálják az alkalmat. S bár utam során itt elsősorban a színházi téma érdekelt, elöljáróban el kell mondanom azt is, a város rendkívül megnyerő, magán viseli az elmúlt korok kézjegyét éppúgy, mint a mai formálását. Aki Kolozsvárott jár, aligha ismerkedhet a várossal anélkül, hogy főterén meg ne fordulna. A város eme központjában áll, lenyűgöző méltóságával s magabiztosságával a magyar történelem nagy alakjának. Hunyadi Mátyásnak a lovasszobra. Ez a szobor egy kissé jelképe is ma már a városnak, mely egyben a nagy király szülőhelye. A háttért adó neogótikus Szent Mihály székesegyház (a 14. századból) éppúgy, mint a főteret négyszög alakban körülvevő barokk és rokokó paloták a történelmet idézik, a múlt tanúi — késői utókorok számára. A hajdan Napoca néven ismert római település ugyanis a honfoglalástól kezdve jelentős helyet kapott a magyar történelemben. Az Árpádok idejétől központi szerepet játszik, s a magyar történelem haladó mozgalmainak is. egyik központja. Bocskay István s Bethlen Gábor egyaránt megfor dult a városban, melynek nagy szülöttje a nagy matematikus, Bólyai fános is. Az erdélyi hadjárat idején Bem tábornok szálláshelye, s gyakori vendége a városi fogadónak a Koltóra lá togató Petőfi is. A 14. század második fel6 neves szobrászainak alkotása, a prágai Hradzsin Szent György lovasszobrának másolata IKolozsvárl Márton és György munkája) Erdély egyik híres református temploma, a Farkas utca előtt áll. A komor, toronynélküliségével rendhagyónak tetszős épület részben amolyan nemzeti panteon is. Itt pihennek az utolsó erdélyi fejedelmek, s a templom márványtáblája viszont azoknak az igehirdetőknek, neves szónokoknak és hitvitázóknak a nevét örökítette meg, akik itt megfordultak. A város központjától nem messze találtam rá az Államt Magyar Színház és Opera székházára. A Kis-Szamos közvetlen közelében áll ez az újjáalakított épület. A romániai hat magyar színház közül egyike azoknak, melyek nem tagozát formájában működnek. A színművészet hagyománya itt ma 177 éves. Magyarországon ugyanis az első nemzeti színház (kőszínház) Kolozsvárott alakult meg. Pest-Budán a színpadot ekkor még a német szó uralta. Az 1821-ben nagy áldozatok árán épített színházat 1823-ban a miskolci, majd 1831ben a balatonfüredi követte. A Pesti Magyar Színház 1837-ben nyílt meg. NEM VÉLETLEN hát, hogy Kolozsvár olyan színészegyéniségeket adott a magyar színművészetnek, akiknek neve ma is fényesen ragyog. Itt játszik Déryné, s innen ível felfelé Egressy Gábor pályája is, aki kilenc évi kassai vándorszínészkedés után jött Kolozsvárra. Erkel Ferenc majd Déryné munkássága nyomán a kolozsvári színház sokirányú művészi Igény kielégítésére vált alkalmassá. Déryné — írja fanovics fenő — „a semmiből teremtett olyan együttest, amely hamarosan a legnehezebb operákat kifogástalanul tudta előadni." A kolozsvári színjátszás második korszaka (1821—49) egyébként romantikus műveket éppúgy előadott, mint klasszikusakat, valamint eredeti magyar műveket és zenés darabokat. (Sőt, némely esetben cirkuszi mutatványokat is.) Megfordult itt Laborfalvi Róza, Prielle Kornélia, Megyeri Károly stb. Tanulságként, a múltról szólva nem érdektelen egy momentumot megemlíteni. A realitások tiszteletére jellemző ugyanis, hogy a reformkorban — a vidéki vándorlások meghonosításával — Nagyszeben és Brassó környékén román dalokkal és táncokkal, később románra fordított színmüvek előadásával is megpróbálkoztak, hogy ezzel is megnyerjék a színház iránt érdeklődő román értelmiséget. A XIX. század második feléből a nagy színészegyéniségek között mindenekelőtt két nevet, E. Kovács Gyula és Szentgyörgyi István nevét kell említenünk. Ez utóbbiról nevezték el a felszabadulás után a marosvásárhelyi színi főiskolát. A múltbeli törekvésekre jellemző, hogy a színészek nemcsak játszani akartak. A hőskorszak nemzedéke számára is természetes volt, hogy a színház* — közügy, közérdek. Senkálszky Endre a 175. évforduló alkalmával ezt írja „.. .a színház mindenkor a lázadók, az önfeláldozó igazságkeresők és az öntudatos forradalmárok eszméit hirdette és segítette győzelemre, hirdette az elnyomottak testvériséaét. érdekközöskísérletí jellegű stúdió-előadások. A nyári országos turnén kívül havonta 8—12 kiszállásuk van. A repertoár tanúsága szerint magasra állították a mércét, s részben talán ennek is köszönhetik, hogy a látogatottságban különösebb fennakadásuk nem volt. Igaz, a terv teljesítéshez a „zenés mentőövre" szükség volt, az igényességet azonban nem adták fel. A Rómeó és Júliától Schiller Ármány és szerelem című darab jáig, Katona József Bánk bánjától Madách Ember Tragédíá jáig, s Dürrenmatt, Tennessee Williams. Max Frisch vagy Oscar Wilde alkotásáig a legváltozatosabb a műsoruk. „Repertoárszínház vagyunk — mondja az igazgatónő — ez hát természetes". Érdemes volna nálunk is ilyen természetesnek venni azt, ami egy kissé kötelessége is a színháznak. S ezekhez sorol nám azt a példát is, mely a hazai drámairodalmi alkotások be mutatását illetően követésre méltó. A nevek sokaságát sorolja az Igazgatónő, s bármenynyire is tudom a két irodalom közti minőségbeli különbségeket, ennek ellenére nehéz megérteni a mi esetünkben a csak „utánjátszásra" berendezkedő A SZÍNHÁZ ÉPÜLETE ségét". lászai Mari így írt erről: „A színpad nem az élet hű ábrázolása, a színpad több, mint az élet. Magasabbrendű élet. Az élet java. A jóból és a rosszból a java. A legtöbb, amire az ember képes... En mindig arra törekedtem, hogy az embereket fölemeljem abba a magasságba, ahova szerepeim is ragadtak. A legigazabbat adtam, azt az énemet, amely a legtöbbet ér bennem. Az voltam a színpadon, ami az életben szerettem volna lenni. Sikereim bizonyítják, hogy az emberek szívesen repültek volna a megálmodott igazi világba". VALÓBAN, CSAK ÚGY ÉRDEMES játszani: viaskodva a gondolattal — a még mélyebb gondolatért; érzelmekkel s elképzelésekkel küzdve, küszködve, — az ember igazáért, s az igazi érzelmekért; az ember tiszta szép hitéért, a küszködve szépülő holnapokért... Ezért volt közel tizennyolc évtizede is közügy a színház, s ezért az ma is. Mindnyájunk ügye, az emberformálás műhelye, iskolája. A társadalom méhében vajúdó új segítője, istápolója, s nem utolsó sorban a nemzeti kultúra fáklyavivője. Nem véletlenül írta — az igényes • színházról szólva — Völgyesi András az E/őre-ben: „ ... létkérdés, a Román Kommunista Párt marxi— lenini nemzetiségi politikájának szellemében, tevékenysé-günkkel nemcsak „magyarul beszélő" társulatokként az előadások számának országos átlagát növelni, hanem a magyar nemzetiségi kultúra fenntartása és gazdagítása az elkövetkező nemzedékek iránt tanúsított felelősség szolgálatába állítani". E felelősség tudata hatja át Bisztrai Márta, színésznő-ígazgató szavait ls, amikor a teendőkről beszél. — A színház 177 éves hagyománya kötelez bennünket. Éppen ezért a klasszikusok mellett kötelességünknek tartjuk a hazai drámairodalom támogatását, s nem utolsó sorban a kortársirodalom felkarolását. A mai ember életérzését szeretnénk mindenekelőtt kifejezni, s a klasszikuok esetében is ezt a szempontot tartjuk szem előtt. Évente nyolc bemutatót tartanak, s ehhez járulnak még a műsorpolitikát vagy felfogást. Az új évadot illetően is olyan repertoárt akarnak, amely a drámairodalom legjobb értékeit öleli fel, s megfelelnek azoknak az elképzeléseknek, amit mondani szeretnének „az emberről, az ember által az embernek". — Valahogy úgy tudom elképzelni a színházat, és ezzel indítom igazgatói működésem első évadját is, azt szeretném megvalósítani, hogy a ' legmagasabb intellektus párosuljon a fehér izzásig szított szenve déllyel, mondja Bisztrai Mária. Az első bemutatót október elején játszották. Ecaterina Oproiu: Nem vagyok az Eiffel torony című álvígjátékával kezdték az évadot. Ezt követően Molnár Ferenc: Játék a kastélyban című színmüve, majd Shakespeare Téli regé je következik, Major Tamás rendezésében. Műsoron van Tennessee Williams Nyár és füst című da rabja, s nagyszerű vállalkozásnak tartják, hogy oly sok idő után először Németh László ls előadásra kerül... Az elképzelések sokaságát s a megtett út sikereit jelző eredmények sorát említhetném még. Azonban az elmondottak is érzékeltethették: érdemdús az a munka, mely a magyar színjátszás terén — hat társulatban, ebből három önálló — Románfában folyik, s ezek soréban megtisztelő szerep jut a kolozsváriaknak. Nemcsak a hagyományuk felbecsülhetetlen, hanem jelenük is megragadó, színházi kultúrát gazdagító, egy szóval: rangjuk és tekintélyük van. S bár alkalom adtán nem ártana mérlegelni — ez a két ország kapcsolata szempontjából is előnyös volna — a cserejáték lehetőségeit, elsősorban azonban munkásságuk, törekvésük lehet színházi kul túránk számára megszívlelendő. Az igényes, korszerű és izgalmas színház keresésében és kl alakításában nem ártana ugyanis egy kissé figyelembe venni az ő tapasztalataikat sem. Még akkor is, ha a modern színjátszás szempontjából is sok igazságot rejteget Delacroix paradox megfogalma zása: „Az új mindig nagyon régi, szinte azt mondhatnók, hogy mindig az a legrégibb az egészben". FÓNOD ZOLTÁN Ceruzajegyzetek (•••••••••aHnraHmBHMi Az ügynök ISorán reggel kopogott be hozzám, már határozott kopogásán éreztem, hogy olyan valakivel lesz dolgom, akinek gyakorlata van a korai látogatásokban. Amikor ajtót nyitottam, szívélyesen és mindenttudón mosolygott rám. A beavatott módján közölte velem, hogy hozott egy lakót, aki szívesen kicserélné a lakását az enyémmel. En, a hallottakon ámulva azt kérdeztem tőle, honnan tudja, hogy lakást akarok cserélni? Erre ö szemérmesen elmosolyodott, mintha Mikulás volna, aki ajandékot hoz a házba és azt válaszolta, hogy most ne kérdezzek tőle sokat, hanem engedjem be az ügyfelét, aki szeretné látni a lakásomat. Az ügyfél nyugdíjas volt, közel járt a hetvenhez, de korához képest fürge mozdulatai voltak. Megnézte a szobát, előszobát és fürdőszobát, majd elégedetten bólintott, hogy neki tetszik. Pár perc múlva azonban megjelent a felesége, egy sovány vézna asszonyka, az ember nem is értette, hogy fér keskeny vállára a hét évtized, — mert amint később megtudtam, valamicskével idősebb volt a férjénél —, ő is körülnézett, neki sajnos nem tetszett a lakás. Azt mondta, hogy az előszoba túl kicsi. En ezt megértettem, egy szót se szóltam. Vártam, hogy a váratlanul érkezett vendégeim udvariasan elbúcsúzzanak. így is történt, a házaspár eltávozott. Az ügynök azmban maradt. Állt egy ideig, mintha tűnődne, gondolkozna az élet dolgain. Aztán mégis csak megszólalt. Azt kérdezte tőlem, ha talál számomra lakást, mit kap tőlem? Erre azt válaszoltam, hogy annyit, amennyit kér. Helyes — válaszolta vidáman és azt mondta, hogy ötszáz koronát akar. En örültem, hogy ilyen szerény lakásügynökre akadtam és habozás nélkül beleegyeztem a kért összegbe. Ckkor arra kért, hogy men™ jek vele a szomszéd utcába, ismer ott egy hölgyet, akinek kétszobás lakása van és szívesen kicserélné egyszobásra. Elindultunk hát a hölgy lakása felé. Az úton az ügynök igen lókedvű és bőbeszédű volt. Széles mozdulatokkal mutogatott jobbra is, balra is. Azt mondta, hogy itt egy háromszobás, amott meg egy négyszobás lakása van, és itt ebben a házban, oldalt hátul az udvarban négy és félszobás lakás áll rendelkezésére. Ezek mind új gazdát várnak. A lakók cserélni akarnak. Persze —, hunyorított sokatmondón — pénzt is szeretnének. En e széles mozdulatokra egy szót sem válaszoltam. Nem lehetett, oly kifejezők voltak ezek a mozdulatok, mint az egykori nagybirtokosé, akinek lendületes mozdulataiban a tulajdon, a birtoklás jutott érvényre. Az ügynök azt is elmondta, hogy nagyon el van foglalva. Az emberek, illetve a lakók rengeteg megbízással látják el. Bíznak benne... A múltkor egy szövetkezeti lakást villával cserélt ki, persze ráfizetéssel. A villa tulajdonosa kezébe nyolcvanezer koronát számoltak le, az övébe sajnos csak hármat. Eri hallgattam, engem az ezresek sosem hatottak meg különösebben, mert csak koronákban tudok gondolkozni. Ilyen földhöz ragadt lélek vagyok én, most sem a leszámolt ezresekre, hanem a hölgy lakására gondoltam, ahová majd elhelyezhetem több ezer kötetes könyvtáram. Sajnos a hölgy nem volt otthon. Az ügynök bosszankodott, mert neki azt mondta, hogy egész nap otthon marad. Azért nem baj — vigasztalt — menjünk be addig egy kis kocsmába, üljünk le és beszélgessünk. Iszunk majd egy stamperlít. — Sajnos nem iszom — válaszoltam lehangoltan. — Az nem baj — szólt ekkor az ügynök és szellemesen hozzátette, neki azért fizethetek. Bosszantott a hetyke hang, és azt válaszoltam, igaz, hogy fizethetek, de elvből nem fizetek. Az ügynök csodálkozott és miközben szemöldöke felszökött azt mondta, nem érti: ha valakinek olyan nagy könyvtára van, hogyan lehelnek ilyen érthetetlen, bigott elvei? Így mondta bigott, és én szégyenkezve hallgattam. Nem mertem megszólalni, féltem, hogy kibékülök vele és mégis csak fizetni fogok. LJa visszagondolok az ügy " nőkre és a stamperliesetre, akkor rájövök, hogy azért nem fizettem, mert irtózom ä stamperlitől és a részeg emberektől. Érthetetlen számomra, hogyan ihatja le magát az ember nyálasra? ... Már nem egyszer tanúja voltam annak, hogy a stamperlivel derűsen kezdődött, aztán folytatódott még eggyel... közben a baráti kör egyre tágult és a jogos panasz áradata egyre lendületesebb lett. Mindenki elmondta azt, ami bántotta, ami szívét nyomta, amit igaztalannak tartott és ami ellen itt a meghitt baráti körben egyre erélyesebben és határozottabban tiltakozott. Gyakran kiderült, hogy az elkeseredés a kiskirály ellen irányul, aki él —, de sokszor viszszaél hatalmával. Az elkeseredés a stamperliből kap tápanyagot és erőteljesebb lendületet. A stamperli birtokosa olyanokat mond, hogy ezt már nem bírom tovább hallgatni, nincs is sok értelme... és egy észrevétlen pillanatban elillanok. Az alko holos képet és az elkeseredett hangot azonban magammal viszem. Arra gondolok, lám mit segít mindezt. .. Az ember iszik, iszik ... kihányja nehéz pane^zát és átmenetileg megkönnyebbül, de helyzetén lényegében mit sem változtat. Mindezt természetesen a magam tapasztalataiból is megállapíthatom. En, aki nem tudok senkinek parancsolni, nehezen tudok valaki parancsára engedelmeskedni. Ezért úgy szoktam a parancs alól kibújni, hogy előzőleg inkább mindent a világon vállalok magamra, csakhogy parancsot ne kapjak ... Egyszóval nem könnyű a helyzetem. Az ital azonban nem vigasztal, és nem könnyít rajiam. Eddig úgy segítettem magamon, hogy a munkához menekültem. A munka sokat enyhített bánatomon, de mégsem járult hozzá, hogy környezetemben mindenkit kibékítsek, ennek ellenére a stamperlít mint segítőeszközt, mégis kthaoytam maaatartásom tárházából. nersze, mindezt az ügynök* nek meg nem magyarázhattam. Viselkedésemet sértőnek tartotta és gondoskodott arról, hogy ezért megjelelő bánásmódban részesüljek. A bánásmóddal a hölgy tüntetett ki, akit másnap az ügynök tudta nélkül felkerestem. JVagyon szívélyes volt hozzám, megmutatta lakása két szobáját, amelyben könyvtáram ugyan elfért volna, csupán az volt a baj, hogy a napfény alig fért oda. A lakásban nappal is vtllanfényre volt szükség. Éppen azon törtem a fefem, vajon belemenjek-e ebbe a cserébe, hisz az én fürdőszobás lakásom, ha kicsi is, de állandóan napfény ragyog benne. Aggodalmaimat azonban nem közölhettem a hölggyel. Nem volt rá időm, mert még mielőtt egy szót szóltam volna, a hölgy igen udvariasan azt kérdezte tőlem, vajon én vagyok-e az az újságíró, akiről a lakásügynök említést tett neki? Amikor igent bólintottam, elbájoló mosoly kí séretében azt mondta nekem, hogy akkor helyesebb lesz, ha a jövő héten ugyanebben az 6rá ban keresem fel, mert egyelőre egy más ügyféllel tárgyal, akit az ügynök egy félóra múlva id•• hoz. Velem a jövő héten is csn' akkor tárgyalhat érdemben, hu az illetővel nem tud megegyez ni. Szó nélkül távoztam, sejtet lem, sőt azt ls mondhatom, tudtam, hogy az ügynök a hölgynek olyan káderjelentést adott le rólam, amin változtatni nem tudtam, viszont a következményeit viselnem kellett. SZABÓ BÉLA 19711 I. 22. /