Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-14 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

r FARADTSAG (Tóthpál Gyula felvétele)Per C. J e r s i I d

: Amikor esni kezdett, beállt o hegyoldolbon egy fenyő aló. Az esőcseppek elhomályosították a szemüvegét, ezért levetette, és zsebkendőjével megtörölte. Amikor visszahelyezte o szemére, o hegyoldal egyik mélyedésében szürkére festett, nagy vasajtót lótott. Félig nyitva volt, halvány fény derengett át a nyíláson. Talán óvóhely - gondolta vagy raktárhelyiség. Az is lebet, hogy erőmű. Egyre erősebben esett. A cseppek oz ágakon meghíztok és ráhuMottok, amitől vizes foltok keletkeztek oz esőköpenyén. „Igy teljesen elázom gondolta, és sapkáját olyan mélyen a szemébe húzta, amennyire csak tudta. - Ha pedig elázom, nem tudom folytatni a kirándulást, amikor eláll az eső." A szél is feltámadt. Erős szélrohamok zúgtak át oz erdőn, az esőt beverték a fenyő alá. Kabátgallérja felhajtódott, s az orrát csiklandozta. A vasajtó felé nézett. Szinte várta, hogy táblát fog lótni „Idegeneknek tilos a bemenetel!" felírással. De semmiféle tábla sem tűnt a szemébe. Persze hogy tilos — mondta magában. Taiár> egyenesen büntetés terhe mellett tilos. Az eső mind erősebben záporozott rá, és kiáztatlo a lelkiismeretét. Elhogyta o fenyőfát, és határozott léptekkel az ojtó felé indult. — Holló, von itt valaki? — kiáltotta mielőtt belépett, - Halló! - De semmi választ nem kapott. Keveskét kinyitotta oz ajtót, amely csodálatra méltó könnyedséggel mozgott. A háta mögül támadó szél csökném betaszította. Egy sziklateremben állt, körös-körül csupasz falok. Az ajtó fölött magános lámpa égett fehér, zománcozott tányér közepén. Beljebb a földön néhány ládo hevert, a ládák mellett egy összehajtható szék és egy állvány, rajta fekete tábla. Tompa csattanós hallatszott; becsapódott mögötte az ajtó. Megrezzent, összehúzto magát és visszafordult. Az ajtó zárva volt, „Mi lenne, ha nem tudnám kinyitni" gondolta. Odament, próbálkozott vele, de nem sikerült, mert a kallantyú rácsapódott. Először némán ÓIK, zavartan dörzsölgette golfnadrágját, aztán újból megbróbálta feltépni az ajtót. Nem sikerült. Most verni kezdte a vaslemezt. Eleinte oz egyik öklével és óvatoson, aztán mindkettővel, erősebben és erősebben. - Segítség, halló, nyissák kii - kiáltotta. - Nyissák ki, az istenit.. . Jobb híján o nadrágja zsebében kezdett turkálni, mintha azt remélné, hogy megtalálja a kulcsot az ajtóhoz. Elővette a zsebkését, kinyitotta, oz ajtóra bámult, majd visszapattintotta a pengét, és zsebre dugta o kést. Átkutatta o zsebeit, Kabátzsebeiben a következőket találta: „Hazai gombák leggyakoribb fajtái" egy példányban, egy nagyítóüveg, egy mérőszalag, a „Svensko Dagbladet" egyik száma és két száraz sajtos szendvics. A mellényzsebében volt a tollo, fekete jegyzőfüzete, omelybe feljegyezte leleteit. Mi lesz, ha sohasem tudok kijutni innen, ha itt kell éhen halnom? Igen, ha itt halok éhen! „Ugyan, Hjolmar - gondolta szedd össze magad. Nyugodj meg Hjalmarl" Nyújtózkodott, többször egymás után nyumagát, géppisztolyát maga elé tartotta. A helyiség üres. Mély csend. De ott a ládák között! Hiába célzott, mire lőni akart, az arc már eltűnt. A hunyorgói pillogó szemű arc egy pillanatra felvillant a ládák között. A zászlós az ojtó felé fordította fegyverét, megcélozta a lámpát, es lenyomta a ravaszt. A fegyver egy rövid sorozatot adott le. A lámpafényben, mint zöld porszemek, ott lebegtek a vaktöltés foszlányai, az ajtónyílásban álló egyik lövész megemberelte magát, odanyúlt a villanykapcsolóhoz, és leoltotta a lámpát. A lövés zajára majdnem összerogyott, megijedt, hogy golyó ment beléje. Bemászott a ládák közé, és elhatározta: meg sem mukkan, egy árva szót se szól. A zászlós hátrahúzódott és csatiokozott az embereihez, akik köréje csoportosultak. „Szabotőrök - gondolta a zászlós -, szabotőrök a raktárban, fényes noppal, Az ördögbe is, most lennének itt azok a pacifista vénasszonyok, most, most kezdeményezés kell, vállalkozó szellem. Majd én megmutatom, mit érek, bór csak kocapuskás vagyok a hadseregben." Két katonát beküldött a sötétbe, a helyzet felderítésére. Egy mérőszalaggal és egy nagyítóüveggel tértek vissza. Ennyi volt az egész. A golyószóró mellől behívta az egyik katonát, néhány méteres távközökben a földre hasaltak, és óvatosan kúszni kezdtek a sötétben, maguk elé tartott fegyverrel. Semmi nem történt. A zászlós ideges lett. és kúszás közben szüntelen tapogatta rövidre nyírt bajuszát. Körülbelül fél óra múlva tisztára sikálták a földet, és ott feküdtek a ládahalmaz körül. A zászlós pihenőt engedélyezett az embereknek, mielőtt tovább kúsztak volno. Súgva megkérdezte tőlük, van-e valaki, aki nem akar tovább jönni, hiszen ők csak tartalékosok. De senki nem futamodott meg. Hárman szuronyt szegezve bekúsztak o ládák közé. A többi térdelő helyzetben belecélzott a sötétbe. A zászlós kiáltást hallott, majd tompa puffanást. Az egyik katona visszakúszott és jelentette, hogy hátulról elkapták a szabotőrt, és puskatussal fejbe vágták. Amikor a lámpát felgyújtották, a zászlós bement a ládák közé, és megpillantotta a földön fekvő embert. A leütött férfi egyáltalán nem látszott szobotőrnek. „Hátha csak egy eltévedt vasárnapi kiránduló" - gondolta a zászlós csalódottan. A földön fekvő felnyögött, felhunyoritott a zószlósro, ökölbe szorította o kezét, karját felemelte, és halkan megszólalt: - Tovariš. VÖRÖS MARTON forditóso godt, mély lélegzetet vett, majd a halom székhez ment, leemelte a legfelsőt, karjával letörölte a port és róült. Az egyik sajtos szendvicset megette, a másikat ehette későbbre. Kifújta oz orrát, elővette az újságot. Betűről betűre gondosan végigolvasta az oldalakat: o vezércikket helyeselte, bosszankodott az olvasók levelein, belezavarodott a tárcába. Amikor a kilencedik oldal közepére ért, ezt olvasta: „Orosz diákok svédül tanulnak!" A közlemény szerint sok orosz fiatal tanul svédül. A sorok között ez állt: túlságosan sok orosz tanul svédül. „Ez azért van - gondolta -, hogy könnyebb legyen o dolguk, ha idejönnek, és elfoglalnak bennünket." Egyébként hány svéd beszél oroszul? Ö maga csak annyit ért: Tovariš - elvtárs. Tovariš - mondja majd, ha idejönnek, és valamit akarnak tőle, miután o svéd haderő magótól értetődően kellő ellenállást fejtett ki. Igy röpködtek o gondolatai féléber szendergésben. mígnem elálmosodott, lebukkant o feje és elaludt. A szakadó esőben néhány katona baktatott libasorbon o fák között. Elöl ment a parancsnok, egy tartalékos zászlós, géppisztollyal felszerelve. Mögötte négy puskás katona. Majd ismét egy katona golyószóróval, leghátul cammogott a lőszerhordozó. A zászlós hirtelen megtorpant. Állj! - suttogta, és levetette magát o földre. A többi követte a példáját, és kelletlenül a sárba hasolt. „Az ördögit - gondolta a zászlós valaki bement az óvóhelyre, mert az ajtó be van zárva. Persze, őrszemet kellett volna állítanom." - Járőrvezető, hozzám! - suttogta hátra. A járőrvezető előrekúszott. - Meg kell tisztítanunk az óvóhelyet - suttogta a zósrlós. - Gyanítható, hogy valaki bevette magát a raktárunkba. Gustavsson fogjo o golyószórót, és a lőszerhordóval együtt állást foglal o sziklák között, a bejárattól balra, két ujjnyira jobbra a hegyoldalban álló nagy fenyőtől. Ha valaki kijön, azonnol tüzel, értettem? Ismételje! - Igenis, zászlós úr. - Gustavsson megismételte. De csak vaktöltésünk van, zászlós úr - tette hozzá végül. - Csend! Végrehajtani! A zászlós és a három lövész, lassan előrenyomult oz óvóhely ajtaja felé, mindvégig a kövek és a fák védelmében. Amikor a zászlós meggyőződött, hogy a golyószórós elfoglalta kijelölt helyét, elővette a kulcsot, bal kézzel a zárba helyezte, jobbján pedig lövésre készen tartotta géppisztolyát. Megfordította a kulcsot, hátrahúzta, de az ajtó nem nyílt. Valahogy beszorult. Ráparancsolt két katonára, verjék puskatussal oz ajtót, hátha enged. A dörömbölés sokszorosan visszhangzott a sziklateremben. és felébresztette az alvót. Gyorsan felugrott a székről, olyan gyorsan, hogy leejtette a szemüvegét. Lehajolt, és a szék körül kaparászott a szemüveg után. Rövidlátó volt, és amellett még álomból is ébredt. Reccs) — hangzott, amikor rálépett a szemüvegére. Betévedt a ládák közé, botladozott, összevissza verte magát, és teljesen elvesztette tájékozódását. A zászlós, lélegzetét visszafojtva, felrántotta az ajtót. Semmi. Gyorsan beugrott, a betonpadlóra vetette ÍRÓK és históriák Krúdy Gyula 1931-ben egy szép napon arra ébredt, hogy a Magyar Úriasszonyok Lexikonja, néhai Krúdy Gyulának deklarálta. Az író nevetett is, bosszankodott is, végre elhatározta, hogy felhívja telefonon Móricz Zsigmondot. — Halló, Zsigám, olvastad a Magyar Úriasszonyok Lexikonjában, hogy meghaltam? — kérdezte. — Igen — hangzott a telefonba Móricz Zsigmond nyugodt hangja. — Honnét beszélsz? ... Móra Ferenchez, a Szeged környéki föld „vallatójához" beállított egyszer a szegedi múzeumba egy kocsiderék csonttal meg régi fegyverrel egy tanyai magyar. — Ez már csak Árpád apánké? — kérdezte reménykedve. — Nem ez a, barátom — felelte Móra —, csak egy germán katonáé. A tanyai ember nem hagyta magút: — No, de a múzeumba csak kiteszi? Móra elmosolyodott: — Ki oda. Az öreg halkan, sunyítva súgott Mórá nak: — Pedig nem sajnáltam volna magálul egy pár köböl búzát, ha ezt tette volna ki az Arpád apánk csontjának. Az író és tudós múzeumigazgató felv melle ujját, s így magyarázta az egyszerű embernek: — No, de lia a tudomány nem ezt mond ja. Már pedig a tudomány az tudomány, nem lehet azzal bolondozni. Az öreg megrázta a fejét: — Nono, tudjuk mink, hogy nagy hal maguknak az Árpád apánk sírja ... Nagy, gazdag embernek kell annak lenni, akinél maguk megtalálják. Osvút Ernő, a Nyugat szerkesztője egyszer együtt vacsorázott egy budai kiskocsmában Haumgarten-dijas írótársával. A pincér eléjük tette az étlapot. Tersánszky Józsi Jenő, akinek a regénye éppen akkor jelent meg folytatásokban a Nyugatban, töltött gombát rendelt. Osvát aggódva pillantott írótársára. — Nem tanácsos gombát rendelni — mondta komoran —, hátha mérges. — Ej, mit! — felelte Tersánszky könnyedén —, egyszer úgyis meg kell halnit Osvát elgondolkozva folytatta: — Igen, igen, de mi lesz a következő folytatással?