Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-14 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

egri MüfefeE . A hajóút negyedik napján történt. Holnapután a Leviathan utasai Le Havre-ban partra száll­nak, addig miss Lilliannak el kellett döntenie, ki fizesse pá­rizsi számláit, Petersen, a svéd bankár, vagy Mr. Hudley, aki angol ember létére kivételesen szénfekete hajú és koromszln szemű volt, mintha Ibéria ege alatt pillantotta volna meg a napvilágot. Szemtanúk állítása szerint miss Lillian, a Hippodrom sztárja, szörnyen unatkozott a bankár társaságában. Petersen kicsit kopaszodott, és pókhasú volt, de ahhoz kétség nem fér­hetett, hogy csekkeire minden­kor akadt fedezet. A fekete angol fiatalember viszont .im­ponáló jelenség volt, remekül szabott ruhái pompás izmokat takartak. Nem holmi boksz­vagy rugbysporttól, hanem elő­kelő pólótól, vívástól és regat­tázástól szerzett magasabb ren­dű izmokat. Miss Lilliannak eb­ben a tekintetben csalhatatlan szeme volt. A szimatja nem hagyta cserben, amikor Mr. Hudleyben kitűnő szerelmi partnert sejtett. Szupé után a bankár karját kínálta miss Lilliannak, és mi­alatt a táncosnő Petersenbe ka­rolt, a szeme sokatmondóan rá­villant a fekete fiatalemberre. Mr. Hudley nyomban elértette a szembeszédet, és a társalgó egyik asztala mellé már hár­man telepedtek. A háromszög, ahogy a hajón a társaságot el­keresztelték. A szivarját rág­csáló Petersenre osztották ki nyilván a férfi szerepét, és a kissé titokzatosan fellépő an­golra a házibarátét. Petersen felvette a desszert­nél elejtett beszélgetés fona­lát: — Túlságosan alábecsüli a gyűjtők szenvedélyét, miss Lil­lian. — A szerelem mellett csupán a pénzgyűjtés szenvedélyének van jogosultsága — állapította meg temperamentumosán a tán­cosnő. — A magam részéről visszata­szítónak tartom ezt a szenve­délyt, ha öncélúvá válik — ve­tette közbe Mr. Hudley. — Szerintem a pénzgyűjtés ne le­gyen több, mint célszerű sport. — Más véleményen lesz ba­rátom, ha majd maga is meg­kopaszodik — nevetett rá miss Lillian. Gondolatban még hoz­záfűzte, ha valaki Ilyen fiatal és apollói termetű, bűn volna másnak, mint a szerelemnek rabja lenni. Petersen a kopaszodásra va­ló célzást magára vette, és el­nézően mosolygott. — Nem érti a szenvedélyek lényegét, miss Lillian — mond­ta. — A passziót, ami gyűjtésen és kedvtelésen túl a hasznos, a közérdekű benne. Bizonyos szempontból például az öreg pipák gyűjtése sem nevetséges. Vagy nevetséges volna például az én éremgyűjtő szenvedé­lyem? Rögtön illusztrálom, mennyire nem az! A mellényzsebéből egy ciga­rettatárca nagyságú apró, lapos aranydobozt húzott ki és az asztalra tette. A dobozban egy gondosan selyembe burkolt pa­tinás érem volt, akkora, mint egy ezüstdolláros. A bankár hévvel magyarázta: — Nézzék meg jól ezt a kis érmet. Ez Mithridatesz aranya. Lehet vagy kétezeregyszáz esz­tendős. Nem hiszem, hogy egy tucatnál több van belőle a vi­lágon. Az elmúlt héten értesí­tett az ügynököm, hogy New Yorkban felfedezett két pél­dányt. Sajnos, későn érkeztem, csak az egyik érmet szerezhet­tem meg. kintse meg közelebbről a ki­rály hajdíszét. Szalaggal van átkötve és göndör, mintha az imént hagyta volna el a legdi­vatosabb fodrásztermet. És néz­ze meg Zeusz székét. Ezeröt­száz évvel utóbb a reneszánsz a legcsodálatosabb változatait keltette életre. Petersen egy szerelmes áhí­tatával simogatta meg az asz­talra fektetett aranyat. A szom­széd asztaltársaság felállt, hogy megtekintse a ritkaságot. Egy perc múlva körbe járt az arany. Petersen közben valósá­gos értekezést tartott a numiz­matika hasznosságáról. — Látszólag semmitmondó, és mégis feltár egy egész vilá­got. Látom benne az eltűnt kor kultúráját, következtethetek szenvedélyes gyűjtővel, mint ő volt, s a tudat, hogy kollégára lelt, valósággal izgalomba hoz­ta. — Honnan gondolta, hogy hamisítvány? Talán túlságosan szabályosnak tűntek fel önnek is a haj bodrai? Nézze meg a nagyítómmal... Szabad az ér­met! Petersen a társaságra nézett, de hogy senki sem mozdult, megismételte a kérést. Szótla­nul néztek vissza rá. — Ott lesz az asztalon — szólalt meg végre a himlőra­gyás yankee. Az asztalra pillantottak, de érmet nem láttak. Különös, az imént még ott volt vala­melyikük kezében, és egyszerre nyoma veszett. Kinél volt utol­jára? Miss Lilliannak az az ér­zése támadt, hogy Mr. Hudley­nál. Világosan emlékezett, mi­lyen sóvár szemmel nézegette. A lélegzete elfulladt a gondo­latra, ha valaki zsebrevágta az aranyat, csak az angol lehe­tett. És ilyen emberrel akarta Párizs felé folytatni útját! Egy szélhámossal, egy csalóval! Borzalmas! Kínosan feszengtek. — Talán az asztal alá esett — vélte az arany gazdája, és nyomban megindult az asztal alatt a keresés. Felforgatták az összes szőnyegeket, megmoz­jóérzéséről és gavallérosságá­ról, hanem a mi becsületünkről van szó — mondta a himlőra­gyás. — Tehát rajta, nyúljon a zsebembe! Vagy ha önnek ké­nyelmetlen, elvégezheti más. Petersen tiltakozása ellenére megmotozták egymást. Aprólé­kos gonddal, mintha körmön­font vámőrök lettek volna. Aki átesett a motozáson, hátravo­nult. — Megengedi, Mr. Hudley? A fekete hajú angol sápadtan nézett szembe a himlőragyás­sal. — Bocsánat, de a zsebeimbe senkit sem engedek nyúlnil A társaság halkan felszisz­szent. Mit jelentett ez? Miért tiltakozik ez az ember, amikor senkinek nem volt a motozás ellen kifogása? Petersen cso­dálkozva pillantott Mr. Hudley­re. De a himlőragyás félretolta a kis Petersent. ­— Senki sem vitatja el, hogy joga van ehhez a tiltakozáshoz. És sajnos, senki sem kénysze­rítheti, hogy alávesse magát a motozásnak. De miután vala­mennyien átestünk rajta, hogy úgy mondjam, kissé különös.., magára vessen, ha valaki fur­csán találja értelmezni szabó* dását. Mr. Hudley halotthalvány arca hirtelen áttüzesedett, Ä Miss Lillian kezébe vette az aranyat, és lekicsinylően must­rálgatta. — Nem is látni, hogy arany volna. Ennyi hűhó ezért a sem­miségérti Mit adott érte, ha nem vagyok indíszkrét? — Kétezerötszáz dollárt. — Ejnye, ezért már valami jóravaló, mutatós gyűrűt vagy nyakéket vásárolhatott volna. Bogarasak maguk gyűjtők. Ala­posan túlfizette. — Igaza van, alaposan túlfi­zettem, ha az ön szemével né­zem, miss Lillian, mert hiszen az anyag értéke meg sem köze­líti a tíz dollárt... De nézze meg jobban. Mit lát rajta? — Semmi különöset. Egyik oldalán egy puffadt, bamba ar­cot, a másikon, na igen, ez már mutatósabb, egy görögös ruhá­jú alakot, kinyújtott karjában valami madárral. — Kicsit felületesek a meg­állapításai — vélte a bankár. — A fej a pontuszl Mithridateszé; elég eszes ember volt a maga idejében. Az érem revers olda­lán maga Zeusz ül, jobbjában sast, baljában jogart tart. Te­ipara fejlettségére, "á nép szo­kásaira, életkörülményeire. Egy nép mitológiájáról, művé­szete fázisairól tesz tanúságot ilyen igénytelennek látszó éremdarab. Miss Lillian nagy önuralom­mal elfojtotta ásítását. — Pályatévesztett ember ma­ga, Petersen. Miért nem lett professzor? A bankár elnézően mosoly­gott, és abbahagyta az érteke­zést. — Remek darab, soká vadász­hatott rá — mondta a szomszéd társaságból egy himlőragyás yankee. — Éppen két esztendeig — bókolt feléje a bankár, és Mr. Hudleyhez fordult. — Hogy tetszik önnek, Mr. Hudley? — Az első pillanatban azt hittem, hogy hamisítvány. Az udinei Cigoek gyakran megtré­fáltak már bennünket. A Nagy­Sándor korabeli érmékben, amilyen az öné, különös tö­kélyre tettek szert. A bankár meglepődött. Rög­tön látta, hogy szakemberrel van dolga, talán ugyanolyan gattak minden bútort, de az arany nem került elő. Eltűnt, mint a kámfor. Már nem mer­tek egymás szemébe nézni, el­végre nem valami apróságról, hanem egy kis vagyont érő rit­kaságról volt szó. A táncosnő hirtelen az asz­talra borította gyönggyel kivar­rott táskája diszkrét tartalmát. — Nézzék meg, nálam nincs — jelentette be határozottan. A szeme közben állhatatosan Mr. Hudleyn függött, aki némán, halotthalványan állt a sarok­ban, és az arany utáni hajsza alatt meg se moccant. — Uraim, nem marad más hátra, mint kézzelfoghatóan bebizonyítani, hogy tévedésből egyikünk zsebébe sem került az arany — tetézte meg a yankee a táncosnő ötletét. Emelte ls mindkét karját a magasba. — Parancsoljon velem, Mr. Peter­sen! A bankár megrökönyödötten tiltakozott. Nem fog egy gent­leman becsületébe gázolni ilyen bagatell miatt. Hölgyek vannak a társaságban! — Bocsánat, itt nem az ön NAGY JŰZSEF ILLUSZTRÄCIÔJA keze ökölbe szorult, rekedten vibráló hangon mondta: — Felesleges, hogy a tiltako­zás következményeire figyel­meztessen. Túlontúl tisztában vagyok velük. Önök azt gon­dolhatják, amit akarnak, én megmaradok elhatározásom mellett. A yankee gúnyosan mosoly­gott. Petersen a kezét tördelte, egészen bizonyos, hogy a kol­lega a tolvaj, a gyűjtőszenve­délye elragadta, bűnre csábítot­ta; persze csak pillanatnyi meg­tévelyedésről van szó, és egy kollégát nem szabad ezért az egész világ előtt tolvajnak bé­lyegezni. Feltette magában, hogy négyszemközt beszél ve­le, jóságosan, mintha az apja volna. Istenem, a fiatalok olyan balgákl Miss Lillian hirtelen szüksé­gesnek találta, hogy hátat for­dítson az angol fiúnak, és a legtermészetesebb hangján a longchampsi futtatásokról kezd­jen beszélni a szomszédjával. Mr. Hudley még egyszer kö­ti: oly tatás a 12. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom