Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)
1969-12-07 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó
A fegyelmi tárgyalás véget ért. Kínos ügy. Egy részeges vájár sorsáról kellett dönteni. Éppen elég volt a rovásán. Mondták, hogy többet van a kocsmában, mint otthon. Igaz, abban sincs köszönet, ha hazamegy. Veri az aszszonyt meg a gyerekeit, sokszor a szomszédok szetlik ki szegényeket a keze közül. Nem dolgozik rendesen, több a bumlija, mint a beírt műszakja. — Hát miféle ember ez? Garázda, kötekedő! — És mindenki tudja róla, hogy kommunista! — Nem kommunista, csak párttag ... — 1945-ös ... — Annál inkább! így pattogtak a párnázott ajtó mögött a kirobbant indulatok. A negyvenkét éves ember görnyedten ült az asztal végén. E percekben hatvanéves rokkantnak látszott. Időnként a nyakához kapott, mintha a gallérja szorítaná, pedig be sem volt gombolva. Amikor megértette, hogy a kizárást javasolják, felhördült... — De hát, elvtársak, ezt mégsem leheti ... Ezt mégsem ... — de félbeharapta a mondatot, mint aki nem ezt, s nem így akarta mondani. Ezután már csak magában nyöszörgött. Szigorú megrovás, utolsó figyelmeztetés — ez lett a döntés, és mindenki örült, hogy lezárhatták végre a több órás vitát. A fegyelmi bizottság tagjai sietve álltak fel az asztaltól. A vájár Is kitántorgott a teremből, s a folyosón a falnak támaszkodott. Amikor kilépett a párttitkár, mellészegődött. — Köszönöm, titkár elvtárs. — Mit? — Hát azt, hogy szólt értem. Azt, hogy elmondta, milyen ember voltam. — Miért magázol?! — Hát ott bent... — Mi volt ott? — Cgy mondta ... mondtad, hogy az elvtársat jól Ismerem, az elvtárs a legnehezebb időkben is... — Nem haragszol meg, ha mondok valamit? SÓLYOM JÓZSEF: becsülnek, tisztelnek. Szóval minden rendben van körülötted. Őszintén szólva, neked könnyebb is... Mondták már mások is Stier Józsefnek, hogy, könynyen beszél a párttitkár elvtárs. Könnyű pártmunkásnak lenni, s magyarázni a bányászoknak, hogy mi a munka. Mondták ezt olyanok is, akik még a világon sem voltak, amikor ő először leszállt a bányába. Nem volt még tizenhárom éves sem. Gürcölt évekig, amíg bányász lett belőle. Felnőtt ember volt, amikor kinevezték segédvájárnak ... Azt, hogy pártmunkás lett belőle, tulajdonképpen a bal lábának köszönhette. Átkozta is ezért néha a ték. Rohadt, imperialista ügynöki — ordították. Majd papírt tettek elé, követelték, írja le, hogyan akartak országszerte ismert funkcionáriusok átszökni a határon. Olyan emberekről kértek tőle vallomást, akiket csak a nagygyűléseken vagy a filmhíradóban látott. Megtagadta. Újra megverték. Utána még sokszor. A legtöbbször azért ütötték, mert fasisztáknak, Gestapo-pribékeknek nevezte kínzóit. Ezt nemcsak dühében, kínjában ordította. Azt hitte, hogy ellenforradalmi puccs történt Magyarországon, és üldözik a kommunistákat. Különben hogy kerültem volna börtönbe? — kérdezte önmagától, és nem talált más választ. Később a kistarcsai internálótáborba került és sok mindent megértett. Voltak már fogolytársai, beszélhetett másokkal. < N < BS C J s x u N U 2 M oi O tJ — Nem. — Marha vagy ... Gyere be hozzám. Betolta maga előtt a titkári szobába, és lenyomta az egyik fotelba. Cigarettát nyomott a kezébe, s tüzet adott neki. Aztán, mintha csak az előbbi mondatot akarná befejezni, fel sem emelve a hangját mondta: — Tényleg nagy marha vagy. Egy ilyen arany kezű bányász, mint te, ide jusson. — Hát emlékszel? — Arra, hogy arany kezűnek hívtak? A vájár bólintott. Az asztalra, maga elé rakta kezeit, és bámulta. Aztán megrezzent, mintha valaki megrázta volna. — Nem vagyok már arany kezű — mondta. A párttitkár figyelte, hogy remeg az ujjai között a cigaretta. Közelebb húzta hozzá a székét, s fojtott hangon kérdezte: — Mondd, mi a fenének iszol? A vájár hallgatott. — Rossz az asszony? — A legjobb feleség .. . — Hát akkor? — A cimborák... Így jött ki a lépés. Meg aztán volt egy omlás is. Utána kaptam jobban rá. — Térj észre, komám. Nem lehet, hogy egy ilyen bányász, mint te, így végezze. Gondolj a gyerekeidre. — Elhiszed, hogy néha csak az tart össze, hogy ők vannak? Különben széthullanék. — Mégis vered őket. — Ha részeg vagyok. Józanul rájuk sem tenném a kezemet. De hát hagyjuk ezt, nehéz ezt megérteni másnak. Beszélj magadról, rólam úgyis tudsz mindent. Jól élsz? — Jól. — A család? — Megvannak, köszönöm. — A fiaid? Fociznak? — Csapatban játszanak már. — Csak nem balláhasak ők is? — Mind a ketten. Emlékszel a DÉPAC-ra? — Hát hogy a csodába ne. És a bal lábadra ls. Nagyon ment neked a foci. Emlékszem, akkor hagytad abba, amikor a párthoz kerültél. — Régen volt. — Hát nem tegnap. S mintha nagyon súlyos igazságot mondtak volna, hallgattak utána mind a ketten. Percek múltak el így, majd a vájár szólalt meg: — Neked sikerült. Ne hidd, hogy Irigylem tőled. De hát, te mindig szerencsésebb voltál... Mindig bekerültél a csapatba... Jó, hogy neked így minden klappol. Örömöd van a családodban, párttitkár vagy, saját bal lábát. A pécsi bányászcsapatban, a DÉPACban játszott balszélsőt. A felszabadulás után a sporton keresztül került az ifjúsági mozgalomba. Belépett a pártba, s már vitték is gyorstalpaló iskolára Pestre. Mire észrevette magát, a bányászpártbizottság titkára lett. Függetlenített pártmunkás, aki biciklivel járt, és egy tányér meleg levest evett naponta. Milyen napok voltak azokl Rohammunka a bányában, műszak után hóviharban nekivágni, s úttalan utakon a falvakat járni. Órákat, szecskavágókat, háztetőket javítottak, és az éhesek agitáltak a jóllakottaknak. S utána vissza, pihenés nélkül a bányába, új műszakba. A bányászpártbizottságot átszervezték, majd a megyei pártbizottságba olvasztották, végül megszüntették. Ekkor közölték vele: — Nagy megtiszteltetés ér, Stier elvtárs, te leszel a siklósi járás pártbizottságának első titkára. Bízunk benned, tudjuk, hogy helytállsz majd. A siklósi járási pártbizottság első titkára 920 forint fizetést kapott — papíron. Ebből fizette a párttagsági díjat, a szakszervezetet, és példát kellett mutatnia a békekölcsön-jegyzésekben is. Maradt 500 forintja. Ö, a volt bányász éjjel húzta haza szánkón a tíz kiló szenet, hogy ne lássák az emberek, milyen gondjai vannak a járási titkárnak. A gyerekeknek a rokonok vettek télikabátot. A felesége egyszer megkérdezte: — Józsi, nem volna jobb, ha újra dolgoznál? — De hiszen most is dolgozom. Hajnalban kelek, éjjel fekszem, ez talán neked nem munka? — Nem úgy értettem. Azt szeretném, ha visszamennél a bányába. Mindkettőnknek könnyebb lenne. Nem nekünk való ez, mi egyszerű emberek vagyunk ... Stier József megértette a feleségét, ű is tudta, hogy bármelyik vájár jobban, gondtalanabbal él. Sokszor ő maga is úgy érezte, hogy a bánya százszor jobb lenne, mint a tekintélyes titkári iroda. Amikor a kitelepítésekről, emberek sorsáról kellett dönteni, amikor a déli határ a pokol tornáca lett. Mégis megingathatatlanul hitte, hogy a sok kínlódás jobb, emberibb élethez vezet. Meggyőződése volt, hogy nagyszerű feladatot hajt végre. A gondjait annak tudta be, azért nem érti meg igazán mi történik körülötte, mert nem elég képzett. S a feleségének magyarázta: — Pártmunkás vagyok Erre neked is büszkének kellene lenned. Másnap nyomozók jöttek érte. Megverték, leköpA táborban sok kommunista lelkileg összeroppant — ahogy ott mondták: megrogyott. Elsősorban azok, akiket nyilas tömeggyilkosokkal, hétpróbás horthysta pribékekkel zártak össze, s akikkel egy kalap alá vették őket. A fasiszták szakértő módon gyúrták ezeket a magukra maradt, elgyötört embereket: — Érdemes volt? — A saját rendszered börtönében rohadsz el. Stier Józsefnek szerencséje volt. Kommunistákkal került össze, olyanokkal, akik újra és újra elmagyarázták neki: mindazt, ami velük történt, súlyos tragédia, de nem törvényszerű. Sok mindent látott, tanult az internáló táborban eltöltött években. Látott papokat, akik éjjel ellopták, s pokróc alatt csámcsogva falták fel társuk kenyerét. Látott megrögzött zsebmetszőket, akik grófokat oktattak, hogyan lehet észrevétlenül felvágni egy aktatáskát vagy egy retikült. Találkozott legalább három jól szervezett ellenkormánnyal, s mindegyik a nagy pillanatra várt. Pontos tervük volt arra is, hogy teszik majd el egymást láb alól. De látott kommunistákat is, akik könyveket bújtak, tanultak, hogy amikor kiszabadulnak okosabban, értelmesebben dolgozzanak, mint korábban. Százszor is eltervezték a kiszabadulás pillanatát. Elmondták egymásnak, hogy amikor kilépnek a kapun ... — Én először egy csomag Kossuth cigarettát veszek. Rágyújtok, de nem szívom végig. Nem én. Kettőt szippantok csak, s utána eldobom, hadd lássák a csikkszedők, milyen rendes gyerek vagyok. Aztán veszek egy kenyeret, egy egész kenyeret, meg egy kiló hurkát. Egyet harapok a kenyérből, egyet a hurkából. Aztán rohanok az állomásra, a gyorssal megyek haza. Az asszony sir majd, amikor meglát. Ax örömtől nem jut szóhoz. A gyerekek a nyakamba ugranak, s torkuk szakadtából kiáltják: megjött édesapui A pillanatról-pallanatra kigondolt tervből semmi sem lett. Amikor három és fél év múlva kiszabadult
