Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-07 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

Az öregségtől-e vagy a gondoktól, vagy ki tudja, mitől, de Nata anyó még az első kakasszó előtt felnyitotta a szemét, és többé nem tudta lecsukni, pedig az este későn tért nyugvóra. Hánykolódott a takaró alatt ide-oda, sóhajtozott, aztán felkelt, megpiszkálta a parazsat, száraz gallyat vetett rá, és odatérdelt a tűzhely mellé. A melegre nemsokára előbújt a macska is. Az öregasszony derekához dörgölődzött, nagyot nyújtózkodott, majd összetekeredve a lábához feküdt. Gubbasztott az anyó is, meg a macska is, mindegyik a maga gondolataiba merülve, merengett némán, csendben. Mikor megmelegedett a bundája, a macska ismét elszundított, de Nata anyó szemére már nem jött álom. — Megéreztem, hogy így fog rám virradni — motyogta az anyó. — Fogom magam és megfoltozom az öreg harisnyáját. Éppen elnéztem tegnap, mekkora lyuk tátong a sarkán. Nata anyó feltápászkodott, tűt, cérnát kerített, meg néhány száraz gallyat dobott a tűzre, az orrára illesztette a szemüvegeit és hozzálátott, hogy befűzze a cérnát. Megnyálazta a cérna végét, megpödörte, hogy hegyes legyen, és könnyebben befűzhesse a tű fokába. Kínlódott az anyó, szuszogott, de a cérna sehogyan sem akart átbújni a lyukon. — No, hisz az az igazság, hogy ezzel a szemmel meg ezzel a szemüveggel nem sokra megyekf Annyit látok vele, mint nélküle. Mióta hajtogatom már az öregnek: vigyél el <1 városba, próbálok és veszek magamnak egy szemüveget, hisz mindenki látja már, hogy szétrongyolódik a gúnyánk, a lábbelink, ő meg: ,.Mi sem könynyebb annál — azt mondja. — Meglesz az is." Mi sem könnyebb, mi sem könnyebb, aztán itt van, ni, mégsem könnyű. Hályog kerül-e a szememre, a gyengeséggel van e, de csak éppen hogy dereng valami előttem. Hogy mi az, se nem látom, se fel nem ismerem. Ha legalább volna petrol, lámpát gyújtanék, de így nem sok telik az öregségemből. Tetejében a szegénység. Nata anyó leszakított egy picinykét a cérna végéből, ismét megnyálazta, megsodorta csontos ujjaival, és a tűhöz illesztetette. Jól is tartja, éppen a tű fokának, csakhogy az az öreg kéz, ugye, az is reszket. Éppen odabökné, ahová kell, de elmozdul a kéz, a cérna mellé csúszik, és nem megy bele a lyukba. — Hogy az ördög vinne el! — fortyant fel Nata anyó. — Ezt nevezik tűnek? Egy ideig olyan tűket árusítottak, amelyeknek ablaknyi foka volt, hát, később meg addig szűkítették a tfik fokát, hogy majdnem összeragasztották. — Nem a tű a hibás, nem ám, anyó — szólalt meg mögötte Sztoil apó, aki időközben felébredt —, hanem az évek az évek! Megvénültél, anyó! Nem veszed észre? — Megvénült az anyó! Te meg, ha már olyan fiatal vagy, mért nem kelsz fel, és fűzöd be a tűt? — Fel is kelek, fel én, és tüstént megcsinálom. Ráadásul, szemüveg nélkül fűzöm be. — Ahogy te azt elképzeled. Ha elég lenne csak mondani, a vaksi Gocso és be tudná fűzni a cérnát. Ne csak papolj olt a takarók alatt, hanem ha tudsz, kelj fel, csináld meg, hogy rendbehozzam a foltjaidat. Sztoil apó bóklászott egy ideig. Igazgatta meglazított buggyos nadrágját, közelebb húzódott a tűzhelyhez az anyó mellé, kezébe vette a tűt és a cérnát, kínlódott vele, erőlködött, de sehogy sem boldogult. — Na, látod! Mondom neked, hogy a tű foka szűk, az a baj, te meg . . . — Dehogy szűk, nem szűk az, csak a szemem könnyes az ásítozástól, láthatod amiatt nem megy. — Akár könnyezik, akár nem, te sem mentél többre vele, mint én. Próbáld meg a szemüveggel Nata anyó odanyújtotta a szemüveget, az üreg az orrára biggyesztette, megpróbálkozott a tűvel még egyszer, aztán újra meg újra, a kakasok már harmadszorra kukorékoltak, megvirradt. de a cérna még mindig nem került a helyére. Forgolódott Sztoil apó. felállt, hátrafeszítette nyakát, Nata anyó élesztgette a tüzet, hogy világosabb legyen, és az öreg jobban lásson, de így sem ment. Végül az öreg dühbe gurult, belerúgott a macskába, odadobta a tűt meg a cérnát az aszszonv ölébe, és a sapkáját kezdte keresgélni. Turkált a szekrényben, felforgatta a takarót, közben megállás nélkül, méltatlankodva dörmögött: — Tű! Cérna! Azon kezdem, hogy ez nem is férfinak, hanem asszonynak való dolog! Mikor nyúltam életemben ilyen ostobaságokhoz? Mindig kitalálsz valamit! — Asszonydolog vagy férfidolog, azt nem tudom, de hogy mind a ketten megvakultunk, az biztos. — Megvakultunk! Üres beszéd! Elővettél egy liajszálvékony tűt és egy kötélvastag cérnát, aztán — megvakultunk. — Én pedig megint csak azt mondom: nem a tűn múlik, öreg, nem azon, hanem már nem látunk, nem szolgál a szemünk. — No, jól van, rendben van — nyugodott meg Sztoil apó —, ha már ennyire megvakultunk, ne kínlódj tovább, és ne gyötörj engem, hanem add oda Lilkának, hogy fűzze be, és el van intézve. — Hisz Lilka megcsinálja, persze hogy megcsinálja, de hát alszik a gyerek, minek ébresszem fel? — Dehogy alszik. Fordulj csak oda, nézd meg. Meresztgeti a gubóit, mint a róka az odvában. Lilka, Sztoil apóék kis unokája, gyakran ott maradt náluk éjszakára, ha nagyon ráesteledett. Mikor észrevette, hogy a gyerek felébredt, Nata anyó nógatni kezdte: — Kelj fel, Lilka, kelj fel, aranyom, fűzd be már ezt a cérnát ebbe a haszontalan tűbe, egész éjszaka kínlódunk vele az apóval, de semmire sem megyünk. Kelj fel, és segíts rajtunk. A gyerek nyújtózott egy-kettőt, megdörzsölte a szemét, egy szál ingben kibújt az ágyból és a tűzhöz telepedet kettőjük közé. Nata anyó hozta a takarót, az unoka hátára terítette, odanyújtotta a tűt és a cérnát, majd mind a két öreg odaállt, és figyelte a gyerek kezét, hogyan csinálja. Lilka megragadta a cérnát, felkapta a tűt, nézte, nézte, aztán nevetve felkiáltott: — De anyó! Hát ennek a tűnek nincsen foka! Le van törve! A két öreg nem jutott szóhoz. Állt mozdulatlanul, mint akinek gyökeret vert a lába. em hiszem, hogy az 1969. év mflvészete különösebb, el nem évülő műveket hagyna hátra. Amint a kritikusok írásaiból és saját magam tapasztalataiból megítélhetem, nem akadt semmi kiemelkedő irodalmi, fiiművészeti, színházi, zenei mű. Az igazi mesterművek ritkák, s 1969-es év talán egyet sem produkált belőlük. Mégis az irodalom terén nem mindennapos jelenségnek voltunk tanúi. Két könyv — főként az egyik — megdöntött minden eddigi könyveladási rekordot. Ugyancsak nem mindennapos tény az, hogy e könyvek nem híres írók művei, két szerző — mindegyik hatvanadik évéhez közeledik — életében eddig még sohasem írt. Az egyik a „Papiilon" (Pillangói egy volt fegyencnek, Henri Charrérenek a műve, a másik „Piaf" címmel jelent meg. Ebben a nagy sanzonénekesnő mostohanővére mondja el Igen friss stílusban Edith Piaf mozgalmas életét. Mindkét könyv irodalmi műfaja körülbelül azonos: az életből merített kivételes sorsok története. Én a Papillonról fogok most önöknek beszámolni; a „Piaf'-ról elég ha annyit tudnak, hogy sokkal több szó van benne Edith Piaf szerelmeiről, mint művészi életéről. A Papillon csak néhány hónapja került a piacra, s már 500 000 példány kelt el belőle. Ennek a vastag, 500 oldalas könyvnek a szerzői jogát már megvásárolta egy forgatóIlyen nagy sikert nem érhet el értéktelen könyv; a népszerűsítés ugyan pillanatnyilag diadalra segíthet egy másodrendű irodalmi terméket, de nem helyezheti szembe az emberek ízlésével. Habár a Papillont okosan népszerűsítették — és ebben kiadóink nagy mesterek — és a népszerűsítés nélkül hazánkban nem képzelhető el irodalmi siker, ez még nem magyaráz meg mindent. „Jól megírt munka — írja André Wurmser az Humanitében. Joé bevált recept szerint készült: „végy sokat FRANCIA KÖNYVSIKER könyvíró, hogy filmre alkalmazza. A Papiilon — más néven (Charrére) egy volt fegyenc sorsát írja le. Valamennyi nagy napilap egész oldalakon foglalkozott e könyvvel. A Paris-Match elzarándokolt a fegyenctelepre, azokra a helyekre, ahonnan Charrére megszökött, stb. ... Francois Mauriac „testvérének" nevezi Papillont, Revei pedig az Express ben .mesternek" titulálja Párizs rejtelmeiből, egy jó adagot Monte Christo grófjából, a többit pedig Pierre Lotitól ... tégy hozzá némi erotikát, valamelyes tájszólást, tolvajnyelvvel vegyítve és tálald minél forróbban." E mű a tények felsorolásán, az átélt elemeken, a keserű és kivételes tapasztalatok ecsetelésén kívül sok irodalmi sablont tartalmaz. Mégis, írja Wurmser, a deportficióról, a még kegyetlenebb sorsokról — amelyeknek áldozatai lényegesen különböznek a csavargóktól — írt könyvek közül egyik sem ért el ily népszerűséget, sem ilyen sikert. Legyen bármilyen rossz véleményünk a „polgári igazságszolgáltatásról", annyi bizonyos, hogy bűnözőkből nem csinál hőst. Kritikusainknak a polgárság és a kispolgárság követelményének azonban megfelel ez az erkölcsi szemlélet, amely dicsőíti a csavargót. A Papillon alapjában nem beszél a rendszerről. Hőse lophat, gyilkolhat, (vagy jobban mondva sajnálhatja, hogy nem gyilkolt) szökései alkalmával teherbe ejthet indus nőket, játékbarlang-tulajdonosa lehet Indiában, felesége pénzén élhet, legfőbb érdeme a burzsoázia szemében az, hogy sohasem állítja szembe a kizsákmányoltakat a kizsákmányolókkal. A lényeg az, hogy a kapitalista piramis épségben marad. Egy „besúgó" meggyilkolása csupán kis hátborzongást s rossz érzést kelt, a lelkiismeret tiszta marad. A csavargóknak ebben a társadalmában Charrére igen erkölcsös ember. E társadalom dicsőfénnyel övezi őt körül.