Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-07 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

rovására. A faluhoz fűződő szálak nem szakadtak el, és nem másult, csak rozsdát álló, nemesebb anyagból kovácsolódott. Látomásaiban a nagyapja jut az eszébe, „aki csak Lévát I látta Márton-napi vásárok révén, / a nadrágos embert s a könyvet nem szerette, / de csodás dolgokat mesélt a csillagokról." Ugyanebben a versében elmondja credóját is, amely szinte népdalszerűen egyszerű, és egész költészetére Jellemző: Hiányzik belőlünk a dolgok egyszerű, áhítatos tisztelete. Elfeleltettük a boldog, természetes csodálkozást. Hiányzik belőlünk az ember egyszerű, őszinte tisztelete. Fák, virágok, madarak, lombok nyugtató szeretete. (Földközelben J A békéről is más fogalmazásban, más szemlélettel ír, mint korábban. Elhatalmasodik rajta az erőszaknak kiszolgáltatott ember félelemérzése és gyöngeségének tudata, a lelkendezés helyét elfoglalja a rettenet: Fegyverek gőgje hatalmasodik el rajtunk, tudósok lombjaiból kitör az arab mesék palackba zárt rossz szelleme, s mi, kontár bűvészinasok, rémületünkben összekeverjük a bűvös igéket. (Arkhimédész) Az atombombától elégett embernek radioaktív eső alakjában a szomjas mezőkre hulló hamuja is rémíti. (Árnyék.) És nem akar az atom tüzében „ifjan elégni, s pernyeként a szélben / lebegve szállni ég és föld között, / mint a temetetlen görögök árnyal" Az egykor mesékben gyönyörködő, s a Földközelben mindenütt meleget és szeretetet kereső költő nem tagadja meg magát, amikor eléggé ártatlannak tűnő hittel kijelenti: Mi nem verhetjük bilincsbe a hálált, de rontó kezét lefoghatjuk mégis, hogy ne gyilkoljon oktalan a kába, vén kaszás, s a búza sárga kalásza ne száradjon el méregesőben a csodákat termő atomkor hajnalán. (Mi nem verhetjük bilincsbe a halált) A Laterna magica című kötetéből válogatott 24 verse erősebben hozza előtérbe eddig szűknek vélt gondolati világát, tágabbá és boltozatosabbá ls lesz ez a világ, ami mindenképpen előnyére válik lírájának, és minden tekintetben fejlődést jelent. Filozófiájában nincs szertelenség és homály, inkább klasszikusokon nevelt hűvösség és fegyelem a vonzóereje ennek a kialakuló gondolati költészetnek. Érzelmi világában nagyobb teret kap a kétely és a pesszimisztikus életGALAMBOK SZÁLLNAK FEKETÉBEN Ozsvald Arpád versei A

költő Ozsvald Árpád a tizenkettedik évében jár, amikor anyjával és ángyával egy rossz szekéren menekülni kényszerül szülőfalujából a „vad halál" kegyetlen, véres tánca elől. Még nem tölti be huszonötödik életévét, amikor békét kereső szívében ez a gyermekkori háborús emlék visszajár, és az otthoni ágy melege, a füstös konyha sok csorba edénye, a hunyongó lámpa fénye idéződik fel költői tudatában. Ügy tűnik, hogy ilyen és hasonló ifjúkori emlékek éltetik soká halk húrúnak mondott, puritán egyszerűségű poézisét, amely az ötvenes évek agitatív jellegű, a sematizmus jegyeivel terhes költészetében jóleső kontrasztot jelentett, és meleg, emberies hangjával, formai biztonságával, nyelvi tisztaságával a hagyományos magyar líra — elsősorban Csokonaira gondolok — nemes folytatásaként hatott. A Versbarátok Körének szánt Galambok szállnak feketében című gyűjteménye* tíz verset hoz első kötetéből, a Tavasz lesz újra, kedves-bői, és egyetlen vers kivételével mind a falut idézi, az ángya kezében megzörrenő sajtárt, a csurranó friss tej ízét, a szíjostorral nagyot suhintó öreg pásztor mondókáját, a szívében nem vénülő, verset olvasó anyját — ám ez az idill csak látszólagos, a lázongás nélküli élet mögül felsejlik már a tágabb és nagyobb világ, valamint a nép is, amelynek — akkor még nyilvánvalóan Ady hatására — regöse akar lenni. Álmos falvak ködéből jöttem én, hogy legyek népemnek új regőse. Szívemben paraszti dal zúg, zenél. Apámnak apja és minden őse a kegyetlen múltból jön velem. (Ez a föld, ez a táj) Ha figyelemmel kísérjük költői fejlődését, a három esztendő múlva, 1959-ben megjelenő Júdása én nem lehetnék versei már nem csupán formai szépségükkel, közérthető képeikkel nyerik meg az olvasót, hanem dúsabbá és árnyaltabbá váló metafóráikkal is. Tartalomban nem hoznak különösebb újat és meglepőt, nem is ráznak meg, s ez jól van így: Ozsvald ismeri a határokat, és jó ízlésre vall, hogy nem törekszik kirívó moderneskedésre, s kötetlen formával költészete kezdeti korában csak nagyritkán él. Életérzéseiben tudatosan vállalja az egyszerűséget, ami azonban korántsem jelent elszegényedést; nem kényszeríti olvasóját, hogy a metaforák, hasonlatok újfajta szófűzések, gondolati kalandozások közt kutatva és töprengve élje bele magát lelkivilágába; nem vállalja sem az absztraktot, sem az üvöltés hangját, hogy kétségbeesését és magányát világgá sikolthassa. Ne feledjük el, hogy az ötvenes évek végén vagyunk, amikor a magány, a közöny, az elidegenedés és a félelemérzés poézisének nálunk még alig akadt művelője, annál inkább eminens kötelessége volt a költőnek, hogy a békét megénekelje. Ozsvald is letette obulusát és — írjuk a javára — aprópénzének nem volt akkoriban talmi csengése: Nem kophat meg a szó ezüst zománca, ha megtalálja igazi mesterét, a költőt, ki a csengő rímek kovácsa, s felrázza milliók alvó szívét. (A békéről dalolni sose elég) Ezekben az ötvenes években a szépirodalom nem akart „szép lenni, hanem harcos és pártos, társadalmi hatósugarú, tehát közvéleményformáló és világnézetileg útbaigazító. A költészet is túlságosan könnyen és túlságosan tudatosan mondott le a szépről, amikor egyfelől magáévá tette a társadalomépítés feladatkörét, másfelől — a másik, legszélsőségesebb nézetbe esve — csak az ember magányérzésének és félelmeinek kívánt tolmácsolója lenni. , _ Ozsvald verseinek maiságát nem csorbítja az a tény, hogy vállalja a szépet, s nem tart a moderneskedőkkel, a magukat a társadalomtól elhatároló újakkal, de vállalta a „népet", s ez az egyszerű, kézenfekvő magyarázata — író- és olvasó-találkozókon meggyőződhettem róla —, hogy a versszerető közönség kedvelt és sokat szavalt poétája. Hét teljes esztendő választja el a júdása én nem lehetnék című kötetét újabb könyvétől, a Földközelben című gyűjteményétől. A hét esztendő az érés Idejének bizonyult, és nem vitás, hogy értékgyarapodást, tartalmi gazdagodást hozott, új irányt a gondolati költészet felé, ám korántsem az érzelmi líra érzés. Már nem tud kétely nélkül színesen és romantikusan verselni, de borzong, torkon ragadja a rémület, bűntársa rég a félelem és egyetlen magyarázatot talál retteneteire, hogy a „kor csodákat nem teram." Kevés ez a magyarázat, a kép azonban költői: s ha magadhoz húz a nyers erő, kezeddel a semmit markolod, sebzett madárként lezuhansz, holtan maradsz a köveken. (Mélység) A hite ebben a reménytelenségben nem lép túl a szokványoson, talán abbeli félelmében, hogy a szólamszerűség bűnébe eshetne: Hiszem, az ember nem azért született a világra, hogy összetéve két kezét a semmit őrölje ujjain ... (Hit) Kívüle kevés lírikusunk van, aki annyira ismerné a kötetlen versek ceruzáinak, belső ritmusának és zeneiségének követelményeit, a jó hangzásnak és az értelemhez apelláló gondolati tartalomnak harmóniáját, azt a szépmíves munkát, amely nélkül elformátlanodik a költői szó, és elburjánzik a rendezetlen képek bozótjában a gondolat. Ozsvald sehol és soha nem kérkedik azzal, hogy ismeri a magasabb matematikát, járatos a bonyolult algebrai egyenletek megoldásában, de igen bensőséges tudója a kétszer-kettőnek, és ebben van valami az igazi művészek alázatából. Van, aki megmosolyogja ezt az alázatot, más hajlandó meghajolni előtte és gyönyörködik benne. Én a gyönyörködök közé állok, noha — költészetre értelmezve — a magasabb matematikában való jártasság is csodálattal tölt el, ha nem csupán öncélú észtorna, műveltség-fitogtatás. Azt hiszem, nem lenne helyes, ha a halkszavú Ozsvald — a kor kívánalmait követve — harsányabbá és ezzel modernebbé válna. Kutassa csak tovább a szivárvány titkait, figyelje még értőbb füllel az ember érzelmi világából felpárolgó zenét, kövesse tovább Sindbábot útját, fedezze fel vándorló kedvvel és ámuló szemmel a sokrétű világ pazar színeit — de gyötörje jobban az egyedüllét és a magány is, hogy többet kapjunk a Tékozló fiú vallomásaiból, és legyen ereje vitázni, kételkedni, kérdéseket feltenni, és azokra feleletet keresni. Ott van igaza, és legyen még több igaza, ahol a villámokat próbálja megtörni, és kitépett nyelve üzenetre vár! •) Madách Könyvkiadó kiadása, 1969.