Új Szó, 1969. december (22. évfolyam, 282-306.szám)

1969-12-14 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

Gyönge pillanataiban minden újságíró azzal híze­leg magának, hogy az olva­só emlékszik rá, számon tartja írásait, s ha egy de­rabig nem jelennek meg a cikkek, akkor talán hiányol­ja is. Énreám épp most sza­kadt egy ilyen gyönge pilla­natom, s az a rögeszmém támadt, hogy az Új Szó nyá­jas olvasói Dévénytől Ho­monnáig, sőt Sunáig arról faggatják egymást, hogy va­jon miért nem olvasunk már hetek óta valami jó kis lon­doni marhaságot attól a Su­gártól, mi az, talán meghalt, vagy a kezét görcs bántja, vagy netán Angliában néni történik semmi? Éppen ezért magától, csak úgy kéretlenül jött a má­sik rögeszmém is: meg kel­lene magyarázni, miért nem írtam olyan régóta. Hát ké­rem, ha bárkinek hiányoz­tam volna, őszintén meg kell vallanom, azért nem ír­tam, mert Angliában semmi igazán nagy dolog nem tör­tént hónapok óta. Nem om­lott össze a font sterling (csak lassan, de biztosan in­flálj, nem volt se földren­gés, se szökőár, nem dőlt össze a rendszer, sőt még a választásokat sem írták ki. Állandósult uborkaszezon — Minden valahol másutt történik: Amerikában, Viet­namban, Csehszlovákiában, Indiában, Kínában, csak ép­pen itt nem zajlik az élet — panaszkodnak egymásnak hetek óta a kisebb-nagyobb világlapok londoni tudósítói, ha búsan összefutnak egy­egy lényegtelen sajtóérte­kezleten, ahol megint csak valami lényegtelen könyvet, filmet, ötletet próbál eladni valami lényegtelen író, ren­dező, föltaláló. Az olvasó persze mindezt nem hiszi el, s azt fogja mondani, hogy egy ilyen fontos országban valami szenzáció azért biztosan akadt szeptembertől decem­berig. Hát — vakarom a fe­jemet — ebben bizony van valami, bár Észak-Írország nem tartozik a szorosan vett Nagy-Britanniához. De hi­szen a lapok mindennap ha­talmas terjedelemben meg­jelennek, plakátbetűs szalag­címekben harsognak a kajla brit fülekbe valami belföldi eseményt, amiről napokig tartó zajos vita támad, kés­hegyre mennek a tévé kép­ernyőjén, aztán valami más „nagyhír" jön, és így to­vább. Mi volna, ha egyszer részletesen beszámolnék a nagy-nagy angliai szenzá­ciókról? Rajta! Kérjük a biztonsági öveket becsatolni, dohányoz­ni szabad, indulunk. Jönnek a szigetország halálosan ko­moly témái, úgy, ahogyan Nagy-Britannia 48 millió rendszeres újságolvasója vé­gigizgulta őket. Itt az írás, olvassátok. Csak erős ideg­zetűeknek! Halomra lövik a paripákat A legnagyobb izgalmat a Daily Mirror egészoldalas, szívszaggató cikke okozta. A lap nem valahol a huszon­negyedik, hanem a teljes első oldalon fölvetette a fontos kérdést: mi történik, óh, mi történik a királynő gyönyörű lovaival, ha meg­ették szénájuk javát és ki­öregednek? Talán nyugdíj­ba küldik őket, hogy csön­des legelészéssel, a dicső napokra emlékezve éljék le hátralévő napjaikat? Szó sincs róla! A haza szolgála­tában kiérdemesült pacikat, „akiket" annyi szertartáson csodálhattak meg a tévé-né­zők, egyszerűen, csak úgy ukk-mukk-fukk kiselejtezik, golyót röpítenek a fejükbe, húsúkat nyugat-európai vál­lalkozóknak adják el, akik aztán francia, belga, német Csallóközben a kutyahús vagy a patkányhús evés. fBRRRIJ Ilyesmire csak kül­földiek képesek. A fölháborodott közvéle­ményt végül is azzal nyűg-' tatták meg, hogy a szolgá­latra alkalmatlanná vált négylábú obsitosokat önként jelentkező brit honpolgárok fejenként hatvan fontért megvehetik, ha rendes istál­lójuk van. Ezzel mindenkit sikerült boldoggá tenni: a királynő pénztárosait is, mert sokkal többet kapnak a paripákért, mint eddig; az angol gazdálkodókat is, mert olcsón jutnak még erős lovakhoz, csak éppen a szegény lovacskákat nem, mert a szép, gyors halál he­lyett most majd évekig húz­hatják az igát egy vidéki tenadta nép dühét, hogy Bri­tannia történelmileg meg­szentelte allegorikus nőalak­ját, amely a pénzt díszíti, a tervező új felfogásban raj­zolta meg: áttetsző fátyol­szerű ruhája alatt például jól látni hasának lágy vona­lait, sőt kecses kis köldö­két is (hallatlan erkölcste­lenség! szentségtörés), s ka­csójában nem a háromágú szigonyt, a tengeri hatalom jelképét szegezi előre, ha­nem egy olajágat, a szigonyt pedig csak úgy hanyagul félretette a háta mögé. Egy dühös olvasó így írt: „Nem csoda, hogy a hölgy lábánál heverő álmos oroszlán a fü­le botját sem mozgatja erre vendéglőkben szolgálják föl lóhússzelet gyanánt, vegyes körítéssel, mustárral. A „nagy leleplezés" után elszabadult a pokol. A töb­bi újság ls bekapcsolódott a vitába, az olvasók dühös leveleket írtak, úgyhogy végül is a Buckingham Palotának visszakoznia kellett: bejelen­tették, hogy ezentúl nem öl­dösik le a táltosokat. Ez a vita eltartott körülbelül egy hétig, s a Mirror kiváló lé­lektani érzékről tett tanú­bizonyságot: az angolok ele­venére tapintott. Mert min­den angol lélek legmélyén két szent és sérthetetlen fo­galom tündököl a honfiúi ér­zelmek oltárán: a királynő és a 16 (némelyeknél fordí­tott sorrendben). A Mirror ügyességét ér­demes részletesebben is meg­magyarázni. Amikor azt írta, hogy a lóhúst a nyugat-eu­rópai szárazföldön értékesí­tik, külön telitalálatot ért el, hiszen az angol sziget­lakó lelkében (tudat alatt, vagy fölött) ott lappang, acsarkodik, suttog vagy üvöltözik az idegengyűlölet, a xenofóbia, a makarónit evő, fokhagymaszagú, béka­combot rágcsáló, tisztátlan „bloody foreignerek", ocs­mány idegenek ellen. Sem­mi sem hangzott annyira fölháborítóan, mint az a gon­dolat, hogy a királynő (I) lovait (Ij francia, vagy olasz idegenek (I j fogják rágni, nyelni, majszolni, sőt emészteni valahol a konti­nensen. Már egymagában a lóhús élvezete is perverz, bűnös gerjedelemnek számít Angliában, mint mondjuk a farmer ostorcsapásai alatt, mígnem valami elhagyott szakadék mélyén fejezik be nyomorult életüket. A hétszögletű pénzdarab A következő hatalmas ang­liai szenzáció is a szent ha­gyományok félredobásából, az újításból támadt. Az An­gol Bank közölte, hogy az eddigi tízshillinges (azaz félfontos, azaz ötven-újpen­nys, de ez túl bonyolult) papírpénz helyett ércpénzt fognak verni, s ez a pénz­darab nem kerek, hanem hétszögletű lesz, azért, hogy ne tévesszék össze a kisebb névértékű hasonló érmékkel. A közvélemény már eleve háborodott, mert valami újí­tásról volt sző, de az angol „fair play" sportszerű szel­leme megkövetelte, hogy előbb várják meg az új pénz bemutatkozását, mielőtt vég­leg elítélnék. Hát meg is jelent a hét­szögletű micsoda. Tulajdon­képpen nem ls csúnya, s a világon ez az első és egyet­len a maga nemében. De mi­csoda vihar támadt az an­gol lapokban! Vezércikkek, tiltakozások, karikatúrák, le­velek tömkelege látott nap­világot, sőt egy buzgó hon­polgár megalakította az An­tl-Heptagonális Ligát, ma­gyarul: a hétszög-ellenes szövetséget, amelynek egy­csapásra többezer tagja lett a skót felföldektől Cornwall kies partjaiig. Növelte az is­a zöldségre, hiszen a büszke állat közismerten húsevő." A fölkorbácsolt szenvedé­lyek még sokáig dühöngtek, míg végül új szenzáció nem kerítette hatalmába a brit sajtót és hűséges olvasóit. Fülöp panaszkodik Fülöp edinburgi herceg, 11. Erzsébet királynő daliás férje, aki nehezen körvona­lazható teendőiért évi negy­venezer font zsebpénzt (tu­rista-árfolyamon másféllmil­116 korona) kap a nemzet­től, november elején egy te­levíziós adásban elpanaszol­ta, hogy a királyi család háztartása nemsokára defi­cites lesz, nincs kizárva, hogy egy kisebb épületbe kell költözniük a Bucking­ham Palotából, alighanem le kell mondania a lovaspóló­zás költséges szenvedélyéről (megint a lovak!), sőt pa­naszkodott, hogy nemrég el kellett adni f. neje jachtját. Ebből lett aztán csak igazi nagy csinnadratta! Igaz ugyan, hogy Fülöp (neve: Philyppos, azaz: a lovak ba­rátja J kissé „nagyvonalúan" kezelte a tényeket, hiszen a palotát nem a királynő, hanem a közmunkaügyi mi­nisztérium tartja fenn, s például tavaly 985 ezer fon­tot költött rá, az sem egé­szen stimmelt, amit a yacht­ról mondott, hiszen csak egy kisebb hajót adtak el, míg a Britannia nevű álla­mi luxusyachtot (tőkeérté­ke 2,25 millió, évi üzemkölt­sége 307 ezer font) továbbra ls a hadügyminisztérium tartja fenn Erzsébet számára az adófizetők pénzéből. Mindez igaz, de ha Őfelsége férje panaszkodik, akkor a jámbor britek többsége nyom­ban hajlamos megfeledkez­ni bérbefagyasztásról, az árak drágulásáról, arról, hogy Jacknek nem bírták megvenni az új cipőt, Jill nem kaphatta meg az őszre beígért maxi-kabátot, és a postás mindig újabb és ma­gasabb összegű számlákat kézbesít... Hihetetlen, de igaz, hogy a londoni dokkmunkások, akik alig két éve még hete­kig sztrájkoltak egy-két shilling béremelésért, most gyűjtést rendeztek a kis­kocsmákban, hogy Fülöp to­vább lovaspólózhasson! Igaz, hogy a buzgó atyafiak szó­vivője négyszáz fontot akart öszegyűjteni, s alig tizen­négy font jött végül össze (a dokkmunkások nem mind estek a fejükre), de a tény tény marad. A pénzt el is küldték a hercegnek, s köz­ben a királynő is kapott pár száz utalványt, főleg öreg nyugdíjas mámiktól; az át­lag összeg egy font alatt volt. Minthogy annyira azért mégsem megy rosszul a fa­míliának, az utalványokat udvarias levél kíséretében — egytől-egyik visszaküld­ték. Meg kell a szívnek szakadni A lapok viszont megírták, hogy bár a királynő állami „fizetését", az évi 475 ez­res úgynevezett civillistát 1952 óta valóban összezsu­gorította az infláció, azért Erzsébetnek még van mit ap­rítania az óborba. A mesés királyi magánvagyon pontos méreteit senki sem ismeri, de óvatos becslés szrint hat­vanmillió font körül jár. A koronás hölgyé az ötvenmil­lióra értékelt, de tuajdon­képpen felbecsülhetetlen ki­rályi festmény-, rajz- és szo­borgyűjtemény, a kb. 900 darabból álló fantasztikus gyémánt-, igazgyöngy- és aranykollekció, amelybe be­letartoznak a világ legna­gyobb brilliánsai, no meg a földkerekség legértékesebb bélyeggyűjteménye, amely legalább egymillió fontot ér. Ám az angol honfiak nagy­része készséggel elhitte, hogy a felséges család kény­telen összehúzni a bíbor­nadrágszíjat... Aztán jöttek más és más szenzációk, parázs viták, el­sőoldalas szalagcímek, de inkább hagyjuk abba, mert — azt hiszem — a nyájas olvasónak elég baja van ezek nélkül is. Tulajdonkép­pen az angol átlagpolgárnak is éppen elég baja van, de­hát mire való a híres brit sajtó, ha nem arra, hogy a lovak, a királyi család, a hétszögletű pénz és a többi csacskaság részleteit fölfúj­va elvonja például a dokk­munkás figyelmét a hétköz­napok szürkeségétől, az emelkedő áraktól, az igazi nagy problémáktól? Hát így állunk, ezért nem írtam egy-két hétig. Ezúton kérem szíves elnézésüket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom