Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-23 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

J á n i s z P a naj o t ó p u los z

: Apránként történt, lassan-lassan, anélkül, hogy ők maguk észrevették volna. Alexandi iából jöttek, a roskadozó datolyapálmák hazájából, nagyszemű, csupa-test, csupa-dal asszonyok közül. Egy rossz kis házat béreltek, szegényes környéken, megfáradt emberek között. A házat lassacskán megtöltötték könyvvel, fényképpel, festménnyel. Az asszony festett, friss meglátású művészi képeket. A férfi — háborús rokkant — naphosszat olvasott. Mikor besötétedett, kinyitották a kaput, és sétálni indultak, amerre vitte őket az út. Régen, ott a nagy folyam mentében, amelynek zavaros vizén hajók úsztak lomhán a tenget felé, vagy a mámorító elnevezésű déli városok felé — mintha ma azt mondanók: Wadi Halfa —, ott élték élményekkel telezsúfolt életüket a nagy ragyogásban. Volt egy gyermekük is, akire emlékezzenek. Egy fiúcska. Kinyitotta szemét, meglepetten tekingetett szét a világban, ebben a furcsa forgatagban, megtanult egy imádságot, két dalt — egyebet megtanulni már nem volt ideje. Jöttek az angyalok, fényes szárnyukkal beborították a gyermeket, és elvitték magukkal messze, keserű idegenbe. Szülei a nagy csendben néha most is hallották a hangját, pintyőkecsicsergését. Maguk előtt látták csodálkozó arcocskáját, kis kezét, testét, arcukon éiezték leheletét. És fáit, egyre fájt, hogy nem volt szabad tovább szeretniük. Jázminnal telehintett bölcső lett a szívük, abban pihent a halott gyermek. Mikor elhagyták Afrikát, magukkal hozták mindazt, ami a fiúcska után maradt: hímzett íngecskéit, bolyhos kabátkáját meg az elhordott kis cipőjét, egy pár szalagfűzős, magas szárú cipőt, elnyűtt, megráncosodott, szánalomra méltó kis holmit. Rajta maradt minden út, amelyen a fiúcska rövid életében végigszaladt, minden játék, amelyet eljátszott, mindaz a sok futkározás, ami elmúlt vele együtt. Minden este, a maguk cipőjével együtt, ezt a megfáradt cipőcskét is kirakták, hogy lássák — hogy úgy érezzék, nem hiányzik körükből a harmadik. Később nyomon követték őket az esztendők. Csak úgy lassan-lassan, anélkül, hogy maguk észrevették volna. A férfi az asszonyra vetette csupa bánat, csupa szerelem tekintetét, és lelke legmélyéről nagy sóhajtás tört fel. Az esztendők rárajzolták geometriájukat az asszony arcára, testére, kezére. Ez az atc, ez a test valaha a féifi legnagyobb boldogsága volt. Éjjele, nappala, virrasztása, paradicsoma, mindene. Sosem gondoltak a halálra. Még akkor sem, amikor a gyermeket elvesztették. Egy nap, olvasás közben, a férfi úgy érezte, szeme elhomályosul, a könyv táncra perdül kezében. Egy nap, festés közben, az asszony úgy érezte, hogy keze, melyet a férfi annyira szeretett, megremeg. És a férfi megszólalt: — Ügy látszik, öregszünk! És az asszony is megszólalt válaszul: — Nem, kedvesem, még nem öregedtünk meg. És elmosolyodott. De ahogy mosolygott, szája sarkába bánatárnyak gyűltek. És mosolyába keserűség vegyült. Attól fogva lassan-lassan gyökeret vert köztük a gondolat, hogy megöregedtek. Megmérték az esztendőket: nem voltak kevesek. Megszámolták újra: soknak sem lehetett éppen mondani. És jöttek az élet csendes örömei. Ö, milyen hihetetlenül félelmesek az élet csendes örömei! Barátaik elhagyták őket, egyik a másik után. A velük egykorúak ugyancsak fölfedezték az élet csendes örömeit. A fiatalabbak lassacskán eltávolodtak tőlük. Jött a magány, a csend. Télidőn a karosszék a kandaló előtt. A rádió lehalkítva, hogy ne zavarja nyugalmukat. Nemezpapucs. Herbatea. Fáradtság. Elbóbiskolsz, kezedben az újság. Már az is öröm, ha nem fáj semmi. A férfi kinyújtotta kezét, megérintette az asszony haját, megnézte a kezét: bőre megráncosodott az ujjain. És mindez anélkül, hogy bármit vétettek volna, hogy bármi felelősség terhelné őket. Mindez csak azért, mert múlt, múlt az idő. Szemük alatt megtáskásodott a bőr — szemük alatt, mely valamikor olyan eleven volt, olyan ragyogó. Az asszonyból hervadt rózsa lett. Orcája beesett, lába elvékonyodott, mint a pipaszár, háta meggörbedt, kemény, gömbölyű keble megpetyhüdött. — Milyen rövid az élet — sóhajtott a férfi. — Milyen rövid! — Nem rövid — válaszolta csendesen, nagyon csendesen az asszony. — Csak az emberi szomjúság rövidíti meg. — Mikor eljön a vég — szólalt meg újra férfi —, olyan, mintha nem lett volna semmi. — És az emlékezés? — válaszolt az asszony. — Az emlékezés, az semmi? — Semmi, semmi! Az emlékezés: büntetés. Az asszony szánakozva tekintett rá: — Milyen gyermek maradtál! — Folyvást csak töprengek. Az emlékeimből élek. Meggyűlöltem őket. Ha meglátom az arcodat, húszéves voltodra emlékszem. — Tengernyi esztendő múlt el azóta. Fárasztó végigmenni, végignézni rajta. — Elérkezik a pillanat, amikor szeretnék felkiáltani mint Orpheus: „Adjátok nekem Eurydikét!" — Eurydiké itt van melletted. Hűségesen, mint az esküvés, utolsó leheletedig, utolsó leheletéig. — Te képes vagy rá. Alázatos vagy; te kibírod. — Te is képes vagy rá. — Én nem, és nem is leszek soha! Aztán egyre nőtt a mozdulatlanság. Nőtt a magány. A házba bevette magát a csend. Karosszéküket az ablakhoz húzták, hogy lássák az utat. A legegyszerűbb dolgokban is volt valami elhihetetlen: járókelők sétálnak, gyermekek kergetőznek, az est leszálltával legények, lányok álldogálnak a sarkon, egymás szemébe néznek, ajkuk közel hajlik egymáshoz ... Nem volt valami nagy forgalom az úton arrafelé. Fásítani is csak ímmel-ámmal próbáltak, két-három borsfa nőtt csoportban, vagy valami afféle. Az élet puszta látvánnyá lett, és a látvány is egyre halványult, ahogy szemük ereje csökkent. Hallásuk is gyengült, gyengült minden. Beszélgetni is egyre ritkábban próbáltak, asztmásan elfúló gyér szavukat egyre fölöslegesebbnek érezték. Minden fölöslegessé vált. Nem volt mit mondaniuk. Az élet egyetlen mondattá zsugorodott: „Ugyanaz, mindig ugyanaz." Mi újat is várhattak volna még — a halálon kívül? De még a halál is lassan lassan megszokottá vált, annyira hozzátartozott mindenesti töprengésükhöz. A férfi egy utolsó kísérletet tett, hogy megbarátkozzék vele. Fölébredt éjszaka, sötétben, és eszébe jutott: „Ilyesféle lehet a halál is. Teljes magány, végtelen út a vak, sötét éjszakába." Mikor kinyújtotta a kezét, hogy lámpát gyújtson, és ujja megérintette az éjjeliszekrény lapjának hideg márványát, ismét eszébe jutott: „Ilyesféle lehet a halál is. Dermesztő hideg érintés." És minden egyes nap egyegy szomorú győzelem: legyőzte a halált, de egyúttal ismét egy nappal közelebb hozta, egyre közelebb. Régen, kora ifjúságában és még később is, gyakran pánikba esett a halál gondolatára. Most már ahhoz sem volt ereje, hogy féljen tőle. És egyszer elérkezett a pillanat, amikor már szomjúhozta a halált. Kegyetlen, megsemmisítő szomjúság volt ez, amilyent a végtelen afrikai sivatagban érez az ember, sárga homokbuckák, megkövült kagylók között — a legeslegutolsó emberi szomjúság. Az asszony tűnődött, örökké csak tűnődött, mi egyebet is tehetett volna? „Ha még élne a fiúnk!" Elhomályosult tekintetét végigjáratta az öreg ház falain, ahol a megmaradt festményei lógtak, a többi az esztendők során eltávozott tőle, és most más házban, mások falán függ. Azoknak a festményeknek köszönhette hírét, dicsőségét, az újságok dicshimnuszait, a ragyogó fogadásokat, vendégségeket, még kitüntetéseket is, vagy hármatnégyet. Volt idő, amikoi minden száj az ő dicsőségét kürtölte. Aztán új irányok jöttek, új festészet, amely felbontotta a formákat, eltorzította az arcokat, a testeket kificamította, és a fákat ködfoltokká oldatta. Az asszony nem tudott megbarátkozni ezzel a stílussal. Megmaradt annak, aki volt. És napról napra erősebben érezte, hogy az idő túlhalad rajta, művészete elavul. A fiatalok már nem tartják számon, a vele egyívásúak megunták. Milyen szomorú dolog a hírnév! Ugyanaz a kéz, amely ma megtapsol, holnap keresztre feszít. A legtöbb, amit remélhetsz: temetés közköltségen, egy rólad elnevezett utca, címszó a lexikonban, és talán-talán valahol egy mellszobor, a mellszobrok jellegzetes bamba arckifejezésével. Ennyiből áll a hírnév. A férjére tekintett: tönkretette, megbetegítette az öregség, félig béna, siralmas, vigasztalan az állapota. Szerette volna kitárni belsejét, egészen magába fogadni a férfit és újjászülni őt magából, új életre, ahogy annak idején megszülte gyermekét. Remegett a perctől, mely halk léptekkel közeledik, az elkerülhetetlen pillanattól. Milyen gyönyörű ifjú volt valaha ez az öregember! Ó, a test gyönyöreivel teli afrikai éjszakák, amelyeket együtt éltek át, utolérhetetlen gyönyörű szenvedélyben! Most szégyellt a tükörbe nézni, szégyellt fürödni, utálta a testét. Minden porcikája az idő diadalát hirdeti. „Te vagy a szerelem, én kedvesem!" — mondta akkor régen a gyönyörű ifjú. Fogták a palettát, vásznat, festőállványt, és kimentek a Mariuttóhoz, a mitikus Mareótisz zöldellő lápjai közé. Tavasszal különös virágok nyíltak a lápon. És az aszszony festett, a forrón párálló kigőzölgésekben, amelyek felkorbácsolták testét, és egyetlen hívássá, egyetlen határtalan odaadássá változtatták. Sötétbőrű fellahok vonultak el mellette halkan dudorászva, lábukon karperec, ajkuk kéjtől duzzadó, szemükben századok szomorúsága. A mocsaras tó partján sivatagi beduinok pihentek meg kis időre türelmes tevéikkel, majd kisvártatva elindultak újra, sorsűzötten. Le-lejártak a csatornához, hogy lássák őt világrész hajóit, amint fényesen kivilágítva útjukra indulnak, telve dallal, telve emberekkel, bizonytalan szerencsét hajszolva. Felmentek a sápadt kövek birodalmába, régi királyok sírjai közt bolyongtak, akik kétségbeesetten próbálták legyőzni a halált, de nekik sem sikerült. Testén érezte a férfi forró száját, és a teste olyan nagy boldogság volt, hogy szinte fájt. De mindebből nem maradt más, csak néhány pillanat, amely halkan moccant benne, mint madár gyenge szárnya. Megfogta a férfi kezét, megsimogatta: — Emlékszel, amikor ... — Nem akarok emlékezni! Nem érdemes emlékezni semmire! Lázadó lett. Érezte, ahogy a múlt szele alászáll a magas ormokról, és megpróbálja kiegyenesíteni nyugtalan lelkét, ha már a teste felmondta a szolgálatot. És volt valami szép ebben a belenyugvásban, valami szomorú nagyság. Kiemelték a karosszékből, ágyba fektették. Az asszony átölelte a fejét, mint régen a gyermekükét, amikor álomba ringatta. A férfi néha magához tért, így szólt: — Gyere, mondj valamit. De csak halkan. — Mit mondjak? — Akármit. Beszélj a külvilágról. Járnak-e még emberek az úton? — Járnak, kedvesem. — És fürge lábbal lépnek? — Fürgén lépnek, kedvesem. — És fiatalok-e az emberek? — Mint mindig. Az egyik fiatal, a másik nem. — És nem tudják, hogy mi idebenn haldoklunk? — Nem haldoklunk: élünk. — Jó. Egyebet nem kell mondanod. Meglepte az asszony türelme, félelmetes önuralma, amelyet minden percben, minden helyzetben tanúsított; pedig maga is milyen roncs szegény. Azután: nehéz, légzés, üres fej, szívdobogás. Magasra felpolcolták az ágyban, hogy könnyebben kapjon levegőt. Egész éjjel az ablakot nézte. Az egyik zsalugátert nyitva hagyták, hogy a hajnal fénye behatolhasson. A férfi nem beszélt. Ki sem nyitotta a száját, csak ha valamit kért, korty vizet, hogy bevegye az orvosságát. Tanulmányozni akarta a halált. Ahogy ereje fogyott, úgy növekedett önniegfigyelő képessége, egyetlen mozzanat sem kerülte el örökké éber figyelmét. 0, bár csak szabadabban tudna lélegezni, mint akkor, amikor Afrika útjait járták, abban a másik világban, kézenfogva, mint a gyermekek! És emlékezete egy pillanatra megállt egy keresztúton, Ramliban; éjszaka van, fent a sivatagi égbolt csillagképei. Karácsonyest. Sokáig várt rá, türelmetlenül, minduntalan aranyórájára pillantva. Ez még a mámoros első szerelem korszakában történt, az aszszony még nem volt a felesége. Késve érkezett. nyugtalanul, izgatottan, hogy nem okozott-e neki fájdalmat késésével. A férfi félkarral átölelte, szívéhez szorította. Az asszony szemében a boldogság álma villódzott. Keble illatozott. Most, utolsó óráján is ott érezte ezt az illatot megfáradt orrlyukában, úgy érkezett el hozzá, mint távoli, halk zene. Az asszony egyetlen pillanatra sem tágított mellőle. Igyekezett eltalálni minden gondolatát, megkönnyíteni haláltusáját. Közben tél lett. Szél cibálta a zsalukat, fütyült a tetőcserepek között, süvítve bujkált az eresz alatt. A férfi megkérdezte — hangja már alig hallatszott: — Hideg a föld? — Nem, nem hideg! Puha és meleg. Mi mást kérdezhetett volna? Hogy hideg-e a föld! Ügy érezte, acélfogó ragadja meg és taitja mozdulatlanul a fogai közt. Szeretett volna még egyszer, utoljára ellenállni. Megpróbálta fölemelni a kezét, a lábát, próbált volna felülni, lépni, kiáltani — élni. Ereje elhagyta. A világ összezsugorodott egy kicsike ponttá, egy langyos fényfolttá a szemközti falon. Egyebet nem látott. Még az asszony arcát sem. És így csak nézte, nézte azt a fényfoltot a falon. Egészen addig, amíg a szeme lassan megüvegesedett. Akkor az asszony kinyújtotta a kezét, és lassan, óvatosan lezárta a szemhéját. Zokogásban tört ki. Egy ember meghalt. Jelentéktelen esemény. Szőllösy Klára fordítása P. Bonucrd: Nő az asztal mellett.