Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-23 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

Nyelvében él a —nemzetiség! Íróink nemrég lezajlott közgyűlésén részt vett Páskándi Gézo, erdélyi magyar költő is. A gyűlés után benyomásairól faggattam. Őszintén szólva, egyáltalán nem lepett meg, mikor élményei közé sorolta azt a „borzasztó magyar nyelvet" is, amelyen íróink javarésze ezen a gyűlésen beszélt. Igazat kellett neki adnom akkor is, ha úgy érzem, hogy erdélyi barátaink sokszor hivalkodón és feleslegesen büszkék nyelvük valóban szép, gazdag és tiszta magyarságára. Igazat kellett neki adnom, mert íróink - azonban hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy nemcsak íróink, de szinte mindazok -, akiknek nálunk „munkaeszköze" a magyar nyelv, nagyon keveset törődnek a beszélt nyelvvel. (Hogy az írottal mennyit, annak szegeny lektoraink a megmondhatói, S privát tragédiánk, hogy lektoraink sem mindig, mert nemegyszer oz ő nyelvérzékükkel és nyelvmúveltségükkel is baj van.). De miről is van itt szó tulajdonképpen? Semmi esetre sem arról, hogy a bodrogköziek diftongust ejtenek ott, ahol az irodalmi nyelvben közönséges magánhangzó (monoftongus) áll, vagy hogy a palócok a labiális a helyett illabiális a-t mondanak. Déry csak nemrég írta le. Kassákról, hogy „tótosan" beszélt (Déry Tibor: ítélet nincs, 572. o.), azaz a labiális a helyett következetesen illabiális a-t ejiett (arról persze lehetne vitatkozni, hogy szlovakizmus-e a palócok nyelvében ez az illabiális a vagy egyszerűen csak megőrzött régiség!), de ki merné ezért Kassák nyelvi zsenijét vitatni? Nem a nyelvjárások kiejtésbeli eltéréseiről van tehát szó elsősorban, hanem arról a modorosságról, tudálékossógról, amely annak a félművelt embernek a sajátja, akinek már derogál az anyatejjel magába szívott dialektus (és természetes artikuláció), de még nem jutott el (lustaságból, érdektelenségből) az irodalmi nyelv, a művelt magyar beszéd normáinak a felismeréséig. Az ilyen ember a természetes artikuláció helyett betű szerint ejti a szavakat. Mitsem tud a zöngés és zöngétlen hangzók hasonulásáról, az összeolvadásról, s „igassóg" helyett „igazság"-ot ejt, „athat" helyett „ad-hat"-ot, s „tuggya" helyett „tud-ját"-t. Az eredmény: tudálékos, mesterkélt nyelv, amely sokszor mosolygásra késztet: a mondanivalónak is komolyságát veszi. Nem a nyelvjárások kiejtésbeli eltéréseiről van szó elsősorban írtam le az előbb. De bizonyos esetekben azokról is szó van. Ha az eltérés értelemzavaró (alaktani), nem engedhető meg a beszélt nyelvben sem (írásban persze még kevésbé), s különösen nem akkor, ha nyilvánosság előtt beszélünk. íróink közgyűlésén erdélyi barátunk az „én írnák", „tiltakoznak", „mondhatnák" (én írnék, tiltakoznék, mondhatnék helyett) alakok hallatán sziszeghetett befelé a legtöbbet. Ezek a fülsértően rossz ragos alakok ugyanis úgy záporoztak a szónoki emelvényen innen és túl, hogy szinte az irodalmi nyelvet beszélőt is megingatták hitében: a feltételes mód egyes szám első személyének valóban csak a -nék a ragja? Az ingadozókat megnyugtathatjuk: valóban. Megengedhetetlen a „nákozás" azért, mert összemossa az alanyi ragozású feltételes mód egyes szám első személyét (én írnék) és a tárgyi ragozású feltételes mód többes szám harmadik személyét (ők írnák). (Hasonlóan bántó és megengedhetetlen a „tudhassa" is a „tudhatja" helyett. Itt a kijelentő mód és felszólító mód keveredik értelemzavaróan.) íróinkról beszéltem, de csak azért, hogy... Pál is értsen belőle. Azaz a fentiek ugyanilyen (ha nem fokozottabb) mértékben érvényesek újságíróinkra, rádióbemondóinkra, színművészeinkre, előadóinkra. A csehszlovák rádió magyar adásának bemondónője napjában tanúsítja, hogy nálunk sehol sem tanítják a helyes magyar kiejtést. Minden reggel elmondja ugyanis, hagy „Kedves hallgatóink, a csehszlovák rádió magyar adását „hall-ják" (hajják" helyett). S akkor a „rádióriportereinkről" még nem is beszéltem! Summa summárum: félelmetes, mennyire nem művelik nálunk tudatosan nyelvüket azok, akik szinte „nyelvükből" élnek. Hogy ismét íróink példáját említsem: Kosztolányi, Babits, József Attila, Illyés Gyula, de szinte minden nagy íróink kitűnő stiliszta volt, nyelvművelő munkásságuk is érdemleges. Mai szlovákiai magyar író vagy költő tollából még nem olvastam nyelvi stilisztikai cikket. Az érdektelenség mellett egyik-másikban talán még az az ösztönösségre, indulatra esküdő, fogyatékosságból erényt csináló „alkotói" gőg is munkál, amelyet Paul Valéry igy gúnyolt ki: „...ki ne tudná, hogy egy lokomotív megalkotásához teljesen nélkülözhetetlen, hogy alkotója óránkénti 80 kilométeres sebességgel száguldjon, munkáját elvégzendő.". Nyelvében él a nemzet - tartja a szállóige. De vajon milyen az a nemzet (nemzetiség), amely pallérozotton, mesterkélt, komolytalan, mert komolykodó nyelvben él? Ha olyanok vagyunk, mint a nyelvünk, akkor vonjunk felelősségre mindenkit, aki felelőtlenül bánik ezzel o nyelvvel, mert az a nemzettel bánik felelőtlenül. TŐZSÉR ARPÁD CSEH ÉS SZLOVÁK KÖLTÖK VERSEI V. NEZVAL: IÁN SMREK: DtU Tiszta ital, tiszta otthon, tiszta nóta, tiszta asszony, tiszta lélek, tiszta szem, madár cseveg szívemen. Névtelen a szenvedélyem, zengjen más, vagy saját vérem, én szólok, vagy ég üzen, madár cseveg szívemen. Ég a falomb s villanykörte, törjön porrá, ami gyönge, szilárdság az én jelem, madár cseveg szívemen. Termést hoz a szőlőtőke, homlokomon lóg a fürtje, rák-oduban nincs helyem, madár cseveg szívemen. Fordította: VERES JÁNOS ff #m r A Moldava dalol dúdol szótlan dalokat a Moldava dalol szavait összerakom a dalhoz kiterítette hálóját az éj bele majd mi akad Allah ünnepe sem ily ragyogó kalandos meghalt minden csillag sorban egymás után pisszenés nélkül mint fehér halaknak árnya mint szótlan románc mint őserdők zúgása faj Kazi jöjj Hedvig édes Madelon a Moldava dalol de jaj nem jön Madelon A Moldava szétárad végig a partokon az éj fátylat dob a nőkre kik vízbe fulltak mint szálló rékviem mindet betakarom taftékokat fonok fehér habkoszorúkat meghalt minden asszony sorban egymás után éjszín király ölén fehér halaknak árnya mint szótlan románc mint karnevál zúgása jöjj édes Mária Kazi Teréz Ninon a Moldava dalol jaj de nem jön Madelon A Moldava ünnepi zajjal lebeg-ragyog peregnek a dobok nem tudom mit daloljak széthúzta hálóját az éj fent a halott hold néz apácaként csuklyája egyre sorvad meghalt minden csillag sorban egymás után a gyöngyház fényeként mint csillagszórók árnya mint szótlan románc mint századok zúgása Mint édes Mária Kazi Teréz Ninon A Moldava dalol de jaj nem jön Madelon VÉGH GYÖRGY fordítása FRANTIŠEK HALAS: A gyermekkor vére Tündérország elveszett vidékét hol a kígyó-háziszellem huncutság dokkjában alszik adjátok ma vissza A csapdák bámészt fogni már sivárak sunyin lopóznak át csipás kis árnyak halld, záporárban zsib-kisértetek csoszognak A gyermekórákról elszáll utolsó kis pihéjük volt éveidben jól eltévelyedtél és messziről az őrangyal hahói borúsan. FKANYÖ ZOLTÁN fordítása EMIL B. LUKÁČ: Átkozottak Sírunk az árok, a mező, az utca, Kocsmáros becsüld meg ritka vendégeid, Fagy marta arcurk, hó hullt a nyjmunkra, Fekete borod a lelkünkig fénylik. Uralkodók vagyunk, nagyok, híresek, Kloakák bárói, hidaknak grófja, Pincehercegek, nyavalyatörősek S agyunk a ködök értelmét is fogja. Vigyorunk féli a gazdagok rendje, Sértő a létünk s a szavaink gennye, Káromkodás szánk dacos dalt dalol. Kocsmák küszöbén, vén odúk ölében, Ha kell akár a kötélen függőben Álmodunk tovább a boldogságról. Fordította: BOLYA LAJOS M. RÁZUSOVÁ-MARTÁKOVÁ: Az arénában JIŔÍ WOLKER: 1 tiírfifjak Szeretem a tárgyakat, e néma társakat, Mert mindenki úgy bánik velük, mintha nem is élnének; de élnek ők és úgy néznek reánk, mint hű kutyák, oly ájtatos szemekkel és úgy szenvednek ők, mert az ember nem beszél velük. Félősek ők, először kezdeni a szót, hallgatnak, várnak és hallgatnak és mégis úgy szeretnék, hogy társalogjunk velük. Ezért szeretem a tárgyakat és szeretem az egész világot. FRANYÖ ZOLTÁN fordítása Tudom, ez már így lesz. Sorsomon sosem változtat már semmi hatalom. Gladiátor vagyok, csupa seb testem, az arénát többé el nem hagyom. Nyílt sebeimből folyton hull a vér, a homokot vörösre festve — 0, ki hitte volna, hogy ennyi seb fér egyetlen egy emberi testre?! A nap sötétül — én meg lánggá válok, világolok, mint parti fényfelek: százszor elesem, százszor talpra állok, elfojtom mindig félelmemet. Sok-sok kínomból nem vész kárba semmi, az erőből sem, mely lelkem gyúrja és igyekszik engemet leteperni: a rombadőlt dóm felépül újra. Remény-nővér tűnt fel a küzdőtéren — karomat kitárom feléje: gladiátor vagyok, elfolyik minden vérem, kösd be sebeimet, nővérke! Fordította: FÜGEDI ELEK