Új Szó, 1969. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1969-11-16 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

•'•.'' » " " ... i-'... JV«- „ . .; ... „s: . , NOVEMBER 17—NEMZETKÖZI DIÁKNAP 1939. november 17. olyan dátum a cseh nemzet viharos múltjában, melyhez hasonlóra nem volt példa a modern történelemben. Ezen a napon zárták be a fasiszta megszállók a cseh főiskolákat. Megtorlásnak szánták ezt a látszólag csak az egyetemistákat érintő barbár cselekedetet, akik a dolgozókkal vállvetve harcullak a megszállás, az erőszak ellen. Valójában azonban az egész nemzetet, sől a világ haladó ifjúságát sújtotta ez a kegyetlen intézkedés. A prágai November 17. Egyetem lestnevelói tanszékének a vezetuje j. Polivka lanár, a 30 esztendő előtti ifjúsági ellenállási harcok aktiv résztvevője, jelenleg az egyik prágai kórház „lakója". Foglalkozási betegsége — csigolyabántalmai kötik az ágyhoz már hetek óta ezt az atlétatermetű, 52 éves férfiút. Készségeseit lapoz bele gazdag emlüktárába, melyben az akkori viharos eseményeknek oly nagy hely jutni! ... Polivka elvtárs a múltat idézi: Nem tudtunk belenyugodni hazánk megszállásába. Napirenden voltak a nagyobb városokban a tüntetések, a viharos nagygyűlések. Különösen mi, heves vérű fiatalok használtunk fel minden alkalmat arra, hogy elkeseredésünket kifejezésre juttassuk . .. Az első komolyabb diáktüntetésre — úgy emlékszem — október 28-án került sor Prágában, a Csehszlovák Köztársaság kikiáltásának az évfordulóján. Mondanom sem kell, hogy mint egyetemi hallgató én is a főiskolások soraiban meneteltem. Lövöldözésre lettünk figyelmesek. Nem tudtuk, milyen irányból érte a támadás a tízezrekre menő tömegünket, csupán azt láttuk, hogy társaink közül többen is élettelenül estek össze. Ez a sors érte Karel Sedláček munkást és jan Opletal orvostanhallgatót is, akit haslövéssel szállítottunk a és SS-katonákkal. Rögtön feltűnt, hogy a legénység pityókás. Józan állapotban ugyanis bizonyára nem gáncsoltak volna el bennünket és a földön heverve nem ütöttek-vertek volna agyba-főbe puskatussal. Miután ez a színjáték is véget ért, a lovardában sorakoztunk fel. Az egyik részeg katona figyelmét például az sem kerülte el, hogy előttem álló bajtársam megmozdult a sorban. Ezt elegendő oknak tartotta ahhoz, hogy célba vegye a fiút, mint valami védtelen verebet.. . Örökkévalóságnak tűnt ez a várakozás a lovardában a többiekre, akiknek végeláthatatlan tömegei egyre özönlöttek. Sokan pizsamában, mások félig meztelenül, hiányos öltözékben érkeztek. 1200-an leheltünk már, amikor felhangzott a vezényszó: „lm Laufschritt — mars, mars!" — a lovarda másik végébe. Parancs szerint arccal a fal leié fordulva, mozEGY SZEMTANÚ EMLÉKEZIK kórházba, de az orvosok minden igyekezete ellenére sem sikerült megmenteni az életüket. Elhunyt társunk temetését egyetemünk védnöksége alatt az Albertovou terveztük. Ott akartunk tőle valamennyien testületileg búcsút venni. Jól emlékszem rá, milyen ingerülten fogadták a nácik a temetés előkészületeiről kapott értesüléseket. A Prágában tanuló német diákok sorainkba férkőzve a provokációktól, uszításoktól sem riadtak vissza. Minden megtorló intézkedésben támogatták a Gestapót. Opletal temetését november 15-re, a reggeli órákra tűzték ki. A szertartáson mintegy 5000 főiskolás és persze ennek megfelelő számú rendőr vett részt. Aki ismeri Albertovot, a kis diákvárost, az megérti, hogy talpalatnyi hely sem maradt üresen. Lassan, méltóságteljesen indult meg a gyászmenet a Károly tér felé. Néhány percre megálltunk a téreu és miközben a koporsót feltelték a már várakozó halottaskocsira, egy emberként valamennyien rázendítettünk a himnuszra. Ezután Csehszlovákia önállóságát követelő jelszavak következtek, majd végnélküli kiáltozás: „Le a nácikkal!", „Halál a fasizmusra!" A rendőrök sem voltak restek, de a fiatalokat, akik időközben a Národní trídán, a Moldva partján, a Vencel téren és az Óváros terén is gyülekeztek már, képtelenek voltak szétverni. Többhelyütt nyílt összetűzésre került sor a diákok és a náci provokátorok között. Ezzel még nem ért véget a terror. Tulajdonképpen csak azután, két nap múlva kezdődött... November 17-et mutatott a naptár. Izgalmas napra virradtunk. Az erre a célra Prágába vezényelt SS-katonák megszállták a főiskolák épületeit és az internátusokat, azt a letnái diákotthont sem hagyták ki, ahol tni laktunk, és amely ma is ezl a célt szolgálja. Később tudtam csak meg, hogy K. H. Frank, aki azzal vádolta meg a cseh hatóságokat, hogy a temetés napján nem voltak a helyzet urai, személyesen irányította ezt az önkényes beavatkozást. Öriási lármára és zűrzavarra ébredtem. „Llcht ausl" — hallatszott mindenfelől a kíméletlen, durva ordítozás. Félálomban ösztönös mozdulattal gyújtottam meg a villanyt. SS-katona állt előttem teljes fegyverzetben. Bajonettjét a mellemnek szegezve kituszkolt az ágyból. Közben megtelt a szoba katonákkal. A nagy sietségben alig értem rá magamra kapkodni a ruháimat. A gyülekező az egyik földszinti teremben volt, oda tereltek le valamennyiünket. De nem mindenütt volt oly könnyű a katonák dolga, mint velem. Az én szobám ajtaja ugyanis nyitva volt. Mások azonban bezárták magukat éjszakára és a dürömbölésre sem bocsátották be az erőszakoskodókat. Ezeknek a szobáknak a zárjait szétlőtték, a fiúkat pedig úgy helybenhagyták, hogy csupa vér volt a testük, a fejük ... Akkor még nem tudtuk, hogy röviddel ezután társaink egy része a pankráci börtönben kötött ki. Bennünket a ruzynéi kaszárnyába vittek, mely színültig megtelt a főiskolásokkal ilulatlanul álltunk és dideregtünk késő estig a fűtetlen csarnokban, ahonnan egy percre sem távozhattunk. Nem csoda, hogy idegeink pattanásig feszültek, és úgy éreztük, közeleg a kivégzés órája ... Éjszaka leheveredhettünk a fűrészporral behintett padlóra, reggel pedig a létszániolvasást követően mindegyikünknek jutott egy-egy falat savanyú kenyér. Ezután a tolmácsok segítségével nemzetiségünk és politikai hovatartozásunk felöl érdeklődtek anélkül, hogy következtetéseket vontak volna le a hallottakból. Majd minden további nélkül különválasztották a 20 éveseket a 20 éven felüliektől. A fiataloknak megparancsolták, tisztítsák meg egymást a vértől és a többi áruló nyomtól, majd „hátra arcot" vezényelve, szélesre tárták a lovarda kapuit. „Mars! Mars!" — ordítozták — fussatok, ahogy bírtok. Aki visszafordul, az golyót kap. A szerencsések nem kérették magukat. Azt hiszem, akkor csúcsteljesítményt értek el a futásban valamennyien, míg Ruzynéből Prágába értek ... És milyen sors várt ránk? Miután a személyi adatainkat . tartalmazó papírlapot a nyakunkba akasztották, kivittek az állomásra, vagonokba gyömöszöltek, mint a szarvasmarhákat és rövidesen elindult velünk a szerelvény ... ismeretlen helyre ... A vagonban teljes sötétség, nem láttunk ki, s nem sejthettük az útirányt sem. Végre, örökkévalóságnak tűnő hosszas vesztegelés és döcögés után, egy éjszaka őrületes kutyaugatás és óriási felfordulás, lárma közepette — megérkeztünk valahova. Amint a kiszállásnál kiderült, a sachsenhauseni koncentrációs táborba. Felesleges volna elmondanom, hogyan éltünk ott, ahol a munka jelenti a szabadságot (Arbeit macht frei), hiszen erről már nem egy könyv látott napvilágot. Elég tehát, ha azt mondom, hogy az igazi egyetemet, az élet iskoláját ott jártam ki. Ott tanultam meg megkülönböztetni az értékeket, és az embereket is eszerint kezdtem osztályozni... Aki ezek után azt szeretné tudni, mi volt a bűnöm, miért kerültem társaimmal a koncentrációs táfforba, annak nein tudnék válaszolni a kérdésére. Annyi azonban bizonyos, hogy nem a tüntetéseken való részvételünk miatt vontak ily módon felelősségre bennünket. Ezt ugyanis soha senki sem kifogásolta. Nem vitás, hogy deportálásunkat ürügyként használták fel csupán ahhoz, hogy bezárhassák a cseh egyetemeket. A nácik ezzel csak azt akarták bebizonyítani, iiogy engedetlenségünk esetén a legkegyetlenebb intézkedésektől sem riadnak vissza. Huszonkét éves voltam akkor, annyi idős, mint ma a nagyobbik fiam. Igen, tagadhatatlanul tanulságosak voltak azok az évek, de borzalmasak is. Ezért remélem, hogy ami volt, nem tér vissza többé. Nem, annak a szégyenteljes kornak, a fasiszták garázdálkodásainak többé nem szabad .megismétlődni. Ez a kívánsága a világ becsületes népcinek. Ezért dolgoznak, ezért élnek ... KARDOS MARTA Pozsonyi reggel. A köd már felszakadt és a Zergehegy felől apró felhorongyokon lovagolnak a huncut nótát zümmögő őszi szelek a város feléHátamat a János-kápolna falának támasztva nézem a Pugacsev utcában a Huszita-házat, Félig lehúnyt szemmel hívom, idézem a múltat, de az álmodozás színes foszlányait szétkergeti a jelen, a keskeny utcában vonuló autók sokasága, az épület jobbszárnyának támfala, a zöldre mázolt lelakatolt pinceajtóval és a televíziós antenna fekete vezetéke, amely a tetőről kígyózik az egyik földszinti lakás ablaka felé. 1 A ház a 16. század végén két gótikus palota alapjaira épült. Három lépcső vezet a keresztboltozatos kapualjba, aliQl a falak szennyes foltjai, a falkötéseket takaró pókhálók örökrs megfojtották az épület reneszánsz sóhaját. Az udvart, az első és második emelet magasságában,, toszkán oszlopos árkádos loggia öleli, proporcióban és részleteiben a régi Városháza reneszánsz udvarát idézve. A kapuboltozat felelt két fekete dombormű: két kehely. Itt az utcában valamikor kőfaragó műhelyek voltak, majd később itt árulták az illatos pozsonyi cipót a kenyérsütő asszonyok. Azonban tereferéjük zavarta a ferencesek istentiszteletét, ezért 1635-ben egy részüket kitelepítették, 1698-ban pedig a város ősi ellensége, a tűz pusztította el bódéikat. Különös város ez: minden ház egy mesét, legendát rejteget. A Huszita-ház is. Amikor Bethlen Gábor csapatai 1619-ben elfoglalták a várost, a husziták tömegesen menekültek Magyarországra, így Pozsonyba is. Azonban a szabad vallásgyakorlás itt is csak elméletileg létezett, a gyakorlatban — persze alattomosan — üldözték őket. Ezért csak titokban tartották istentiszteleteiket, ebben a házban, körülbelül azon a helyen, ahol ma a kapuboltozat alatt húzódó pince van. A legenda szerint a ferences barátok a templomból a pincébe vezető alagutat ástak, meglepték az áhitatoskodó Cseh Testvéreket és felkoncolták őket. A néphit szerint a két kehely is a husziták emlékét hirdeti (husziták = kelyhesek). Legenda, mese. A sokszor felbontott utcában soha nem bukkantak alagútra és a két kehely nem a husziták jelvénye, hanem ellenkezőleg, az ellenreformációra emlékeztet. Ugyanis az ellenreformáció korában ez a ház is a ferencesek tulajdona volt és ők díszítették kehellyel a házfala^. Hát igen — a múlt ködös, befonják a mesék-liánjai, a jelen pedig: durva- A földszinten asztalosműhely van. Sikolt a fűrész, zakatolnak a gépek, minden recseg, ropog, a falak állandóan remegnek, csoda-e hát, ha hull a vakolat, ha szenynyesek a falak, ha minden málladozik, romlik, ha az, ami idegenforgalmi látványosság lehetne — csupán egy durva, zajos, visszataszítóan piszkos és elhanyagolt bérház? Tudom, hogy városunkban nagy a helyhiány, de azért a különféle műhelyeket mégsem kellene műemlék értékű házakban elhelyezni! És talán érdemes lenne emléktáblát elhelyezni a falon, amely nagyon röviden, de több nyelven ismertetné az épület múltját, felhívná a figyelmet stílusértékeire. Mert így a vén falak közül menekül az idegen, menekül a mese és nem marad más csak a rideg és zajos jelen. Az őszi napfény aranya megvilágítja a több mint három évszázados udvart. Egy első emeleti lakás nyitott ablakából vadul harsog a beat-zene. A háztól néhány méternyire evőét kiáltanak a repkénykoszorús Dionysos, a kedvesen léha, örökifjú görög isten rajongó hívei, mert Pozsonyban ősz van újborszagú ősz ... PÉTERFI GYULA Legendát rejtenek o Huszita-ház kopott falai..«