Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-01 / 231. szám, szerda

Aki csalódást okozott a legnehezebb időkben, az ne számítson a párt bizalmára Beszélgetés ŠTEFAN FERENCEI elvtárssal, a dunoszerdohelyi járási pártbizottság vezető titkárával A múlt év augusztusához, és az azt követő időszakhoz vezető út értékelése egyre gyakrabban napirendre kertil azzal a kérdéssel együtt, hogy ki felelős mindazért, ami történt. A kérdés megválaszolásán bizonyára sokáig fogják törni a felüket a történészek is, ha majd a múlt évi csehszlovákiai politikai fejlődést értékelik. Erre a kérdésre ugyanis nem könynyű egyértelmű választ adni. Az azonban már ma biztos — ezj. számos eddig nyilvánosságra hozott anyag bizonyítja —, hogy a múlt évi katasztrófát el lehetett volna kerülni, hogy nem kellett volna bekövetkeznie az augusztusi tragédiának. Meg kell mondani, hogy ez nemcsak a Rártvezetésben helyet foglaló egyes elvtársak véleménye. Bizonyítja ezt Štefan Ferencei elvtárssal, a dunaszerdahelyi járási pártbizottság vezefó titkárával folytatott beszélgetésünk is. • Az utóbbi időben gyakran szóba^kerül a helyzet alakú> lása, amely a múlt évi au i/usztusi eseményekhez vezetett. Hogyan értékeli a múlt évi eseményeket, mint a já rási pártbizottság vezető titkára? — Ami a január utáni fejlődést illeti, elsősorban azt szeretném hangsúlyozni, hogy ebben a folyamatban netu két-három január utáni politikus szubjektív kívánságáról volt szó, ha nem objektív folyamat volt ez, mely a problémák megoldására, s a pártban és a társadalombán a vezetés és irányítása olyan rendszerének kialakítására irányait, mely elmélyítette volna a CSKP befolyását a marxizmus—leninizmus elvei alapján. Erre törekedtek az emberek ezrei abban a meggyőződésben, hogy minden intézkedés a szocializmus pozícióinak meg szilárdítására fog hatni. Az objektív szükségletek megkívánták, hogy a termelőerők adott fejlődési fokának megfelelően átgondoltabban használjuk fel a párt és a társadalom fejlődésének objektív törvényszerűségeit úgy, hogy ezek felhaszná lása összességükben az etilbe rek nagyobb részvételét ered ményezze a szocialista építésben, hogy felhasználásuk a szocialista társadalom, s ezzel a szocialista tábor és az egész nemzetközi mozgalom megszilárdításához is vezessen. A párt- és társadalmi életnek sok olyan oldala van, melyekkel a mi gyakorlatunkban is bizonyítani lehetne ezeket a szükség leteket. Ezért elmondhatom, hogy mind a járási szervek, mind a járás alapszervezetei megelégedéssel fogadták a CSKP KB 1968 januári plenáris ülésének határozatait. Szá moltunk azzal, hogy a párt Köz ponti Bizottsága az időszerű problémák megoldásával megnyitja az utat elsősorban az anyagi termelés stagnálásának leküzdéséhez, mivel az anyagi termelés az egész társadalmi fejlődés alapvető feltétele. Sajnos, egészen rövid időn belül, ellentétes fejlődés tanúi voltunk, melyben a párt vezető szerepének és az egész szocia lista közösségnek megszilárdítása helyett a dubceki környezetben elburjánzott az anarchizmus és a revizionizmus minden rossz hajtása. Ebben a környezetben sor került a párt pozícióinaik előre megfontolt likvi dálására, a hatalmi eszközök elvesztésére, melyek fokozatosan a szocialistaellenes erők kezébe kerültek. Ebben a környezetben sor került nemcsak a párt ideológiai és szervezeti bomlására, hanem számos párttag is elvesztette az erkölcsi talajt. Mindamellett az 1968-as és az 1969-es évet nemcsak úgy ítéljük meg, mint a nagy tragédia két esztendejét, hanem mint a káderek iskolájának éveit is, mikor a párt megismerte önnönmagát, amikor mindenki valóban megmutatta, milyen a va1 óságban. Tény az, hogy számos dolog a vezetés és az Irányítás erősen centralizált rendszerének idején egészen másképp niťatkozott. mint abban a nehéz időszakban, amilyen az 1968—69-es év volt. Ez végül is érthető. Az emberek, tehát a párttagok is fejlettségüknek, osztályöntudatuknak, internacionalista magatartásuknak megfelelően olyannak mutatkoztak, amilyenek a valóságban. Ebben látjuk az elmúlt két esztendő nagy jelentőségét. Itt vannak annak feltételei is, hogy a párt, mely a szocializmus építésének erősen centralizált rendszerétől eljutott az anarchiáig, megtalálja az optimális kivezető utat, mely teljes mértékben biztosítja a CSKP vezető szerepét, s ezzel a termelőerők megfelelő fejlődését is. Meg kell mondanom azt is, hogy az elmúlt fejlődés mind társadalmunkban, mind a nemzetközi munkásmozgalomban beláthatatlan károkat okozott. S ennek nem kellett volna bekövetkezni, ha a vezető tényezőik valamivel nagyobb készséget és bátorságot mutattak volna arra, hogy szembe merjenek fordulni az árral, ha ez szükséges és nem haladtak volna a szocialistaellenes erők uszá lyában. • Rzek szerint számos dolog sem Ferencé i élvtársrtak, sem a járási pártbizottság elnökségének és plénumának sem tetszett. Tettek valamit annak érdekében, hogy elejét vegyék a negatív jelenségek feltornyosulásának? — Amint már említettem, elejét lehetett volna venni a társadalmi katasztrófának, melybe kerültünk. Pártunk vezetésének igénybe kellett volna venni valamennyi belső hatalmi eszközt, s ugyanígy a szocialista tábor testvéri segítségét is. A január utáni vezetés tehetetlenségét megéreztíik mi is itt a járásban. Már 1968 májusában felkorbácsolódták a nacionalizmus hullámai, amit a tömegtájékoztatási eszközök támogattak. A gyakorlat azt mutatja, hogy nemcsak szovjetellenes nacionalizmusról volt szó. A nacionalizmus minden irányban terjedni kezdett. Járásunkat az egész köztársaságban úgy állították be, mint ahol pogromokat szerveznek, ahol elviselhetetlen a szlovákok elnyomása és a többi. Az SZLKP járási bizottságának elnöksége akkor igen komolyan kérte mind a központi, mind a pártós kormányszerveket, hogy vessenek véget a nacionalizmus szításának. Akkor, sajnos, már nem akadt senki, aki szervezte volna a normális társadalmi életet a marxizmus—leninizmus eszméinek alapján. Az SZLKP járási bizottságának elnöksége , figyelmeztetett például arra is, hogy a varsói tárgyalásokon való részvétel visszautasítása nem egyeztethető össze az Internacionalista magatartással. Ágcsernyő előtt levélben fordultunk a CSKP KB vezetőségéhez, hogy úgy menjen oda, mint testvérekhez és barátokhoz. S annak a meggyőződésünknek adtunk kifejezést, hogy a pártvezetés mindent megtesz annak érdekében, hogy elmélyüljenek a testvéri és baráti kapcsolatok mindenekelőtt a Szovjetunióval. Számos tényt lehetne felsorolni, melyek mind azt bizonyítják, hogy a járási pártszervezet tagjainak túlnyomó többsége nem értett egyet azzal, ami társadalmunkban a múlt év áprilisa óta lejátszódott. Gyakran voltunk tanúi annak, hogy a termelésben dolgozó emberek: a fejők, traktorosok és munkások sokszor jobban tudták mit kellene a pártvezetőségnek. tennie a szocializmus érdekében a marxizmus—leninizmus eszmei alapján, mint az úgynevezett januári politikusok. Ezek nem frázisok. A járási pártbizottságnak még sohasem voltak olyan intenzív kapcsolatai a pártalapszervezetekkel, hogy megóvja a járási szervezetet az opportunizmus és a revizionizmus nagy nyomásától. Annak eredményeképpen, hogy a járási pártbizottság ilyen szoros kapcsolatokat tartott fenn a járás pártalapszervezeteivel, sikerült annyira kézben tartanunk a helyzetet, hogy ma nincs mit visszavonnunk, az akkori kritikus napokban hozott határozataink és döntéseink közül egyetlen egyet sem kell hatálytalanítanunk. Pedig a helyzet, mint ismeretes, netn volt tavaly egyszerű. Bizonyítják ezt V. Bifak elvtársnak múlt év májusában mondott szavai is, amikor igen komolyan figyelmeztetett arra, hogy a fejlődés a CSKP likvidálásának irányában halad, hogy az ellenforradalom lövöldözésbe torkollik stb. Ezek a valóságnak megfelelő elemzések és tájékoztatások minden, becsületes ember számára^ aki valóban őszintén szívén viselte a szocializmus ügyét, elégséges alapot szolgáltattak ahhoz, hogy a vezető dolgozók járási szinten is tudjanak nemcsak helyesen orientálódni, hanem az opportunizmus és a revizionizmus ellen aktívan harcolni is. És mi így tettünk. • Véleménye szerint mit kell tenni, hogy a dolgok minél előbb visszakerüljenek a rendes kerékvágásba? — Ha abból indulunk ki, amit az első kérdésben mondottam, hogy a párt megismerte önmagát, megértette, mi is a valóságban, mik az egyes szervei és az egyének, hogy sorait a marxizmus—leninizmus szellemében úgy kell megszilárdítania, hogy megszerezze a lakosság, a munkásosztály, a szövetkezeti parasztság és a dolgozó értelmiség többségének tudatos támogatását, akkor elsősorban is következetesen el kell határolnia magét mindattól és mindazoktól, akik hordozói voltak az opportunizmusnak és a szocialistaellenes irányzatnak. Azon a véleményen vagyok, hogy objektívan és az igazságnak megfelelően kell értékelni a január előtti és utáni fejlődést, rá kell mutatni ennek a fejlődésnek okaira és le kell vonni a következtetéseket mindenekelőtt a párt megszilárdításának érdekében. Hogy ezt elérjük, tudnunk kell értékelni az összes vezető kádereket fentről le. Ogy kell széthelyezni őket, hogy biztosítsák pártunk akcióképességét. Meggyőződésem, hogy azoknak a párttagoknak, akik a legnehezebb időben csalódást okoztak, s akiknek a párttevékenységét a személyi érdek és karrierük irányította, akik elvesztették a tájékozódást az alapvető kérdésekben, olyan munkalehetőséget kell adni, ahol nem tudnak kárt okozni sem a pártnak, sem a szocialista társadalomnak. Meggyőződésünk, hogy a Szovjetunió iránti hűségről szóló propagandisztikus szólamok nem azok a kritériumok, amelyek szerint az embereket értékelik. Az embereket ugyanis nem aszerint értékelik, hogy mit mondanak, hanem aszerint, hogy mit cselekszenek. Ha ezt a párt képes elérni, akkor bekövetkezik a gyors normalizálódás, mely a CSKP eszmei, szervezeti és erkölcsi megszilárdulásában nyilvánul meg, ismét kialakulnak feltételei történelmi küldetései teljesítésének — a fejlett szocialista társadalom építéséneik. GUSTÁV CAPKO A KULTÚRA IRÁNYÍTÁSA - ÚJ SZEMMEL Pártunk idei áprilisi és májusi központi bizottsági ülése óta még nagyon kevés idő telt el ahhoz, hogy a kultúra irányításáért felelős szervek, intézmények és vezető dolgozók átfogóan kimunkálják életünk e fontos szakasza fejlesztésének új koncepciófát. Egyébként is bizonyos jelek arra mutatnak, hogy nem ebben látják legidőszerűbb feladatukat, hanem inkább az iránvító tevékenység eszmei és személyi feltételeinek megalapozásában. Erre utal például dr. M. Brüieknek, a Cseh Szocialista Köztársaság kulturállsügyl miniszterének cikke, amely a RUDÉ PRAVO szeptember 20-i számúban jelent meg. A miniszter a párt- és az állami irányítás hatékonyságának megújításában látja reszortja legfontosabb küldetését. Ez a feladat szerinte a kultúra területén annál foiitosabb, mivel a közelmúltban itt rendkívül elterjedtek a helytelen nézetek, az 1968 januárjára hivatkozó téves koncepciók és az illúziók is. így történhetett meg, hogy szinte a feledés homályába merültek a párt XIII. kongresszusán jóváhagyott általános érvényű és továbbra is időszerű alapelvek, jimelyek nélkül „a kultúrpolitika elveszíti szocialista jellegét". A párt akcióprogramja egyrészt későn lát napvilágot ahhoz, hogy szabályozó szerepet tölthessen be, másrészt egyes gondolatai a közben kialakult politikai közegben a visszájára fordulnak. Ez érvényes például a kultúra őngízgatásának elvére, amelyet már a XIII. kongresszus kulturális határozata is megemlít. Az önigazgatás hangsúlyozása azonban nem éppen célravezető olyan időszakban, amikor múlhatatlanul szükségesnek mutatkozott az állam irányító szerepének elmélyítése. M. Brňžek kifogásolja továbbá, hogy az akcióprogram nem emelte ki eléggé kultúránk szocialista jellegét és ennek ellenére a kulturális tárca fő feladataként meghagyta a kultúra érdekeinek védelmét. Márpedig ez akkoriban egyet jelentett „a művészi szövetségek pártellenes irányzatainak támogatásával". Mindez a modern szocializmus ürügyén arra vezetett, hogy az állam és a párt tevékenységében fokozatosan elhagyták és felszámolták a marxista—lenini kultúrpolitikának alapelveit — ilyen a cikkíró látlelete. Miben látja a kiutat? Amint már említettük, elsősorban az irányítás, az állani tekintélye megszilárdításában. Ezzel kapcsolatban nemcsak azt hangsúlyozza, hogy a minisztériumnak főleg a nemzeti .bizottságokra kell támaszkodnia, hanem egy további figyelemre méltó gondolatot is: „... mentesülnünk kell attól es elképzeléstől, hogy a szocialista állam fö küldetése megnyerni trt alkotó szövetségek tisztségviselőinek bizalmát..." Különben véleménye szerint a minisztériumnak erejét nem kell elpazarolnia egy új kulturális koncepció kidolgozására, mert egyelőre van mire támaszkodni a párt XIII. kongresszusának kulturális rezolúciójában, illetve a tavaly novemberi és az idei májusi KB-ülés idevágó határozataiban. Szükséges lesz azonban tisztázni a szocialista kultúra néhány elködösített fogalmát és^ kiformálni az irányítás olyan módját, amely nemcsak a tilalmakkal élne. Ezen felül — természetesen — a helyes káderpolitika is alapvető követelmény. A személyi változásoknál azonban a politikai szempont mellett érvényesíteni kell a szakmai hozzáértés igényét is. SZOMSZÉDAINK, TESTVÉREINK Nem egy szál tűzi Nógrádi Sándor elvtársat, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom egyik veteránját, hazánkhoz és fő leg kommunista pártunkhoz. Elég megemlítenünk, hogy a Magyar Tanácsköztársaság bukása után hosszabb Ideig fejtett ki nálunk forradalmi tevékenységet, részt vett 1921-ben a fenyőházai (lubochňai) egyesülő kongresszuson, titkára volt a .kommunista ifjúmunkásszövetségnek és természetesen a burzsoá köztársaság börtöneit is megismerte. Az ilyen emberek szavát nemcsak meg kell hallgatnunk, hanem okulnunk is kell belőlük, hiszen sok évtizedes tapasztalat és töretlen kommunista meggyőződés diktálja őket. Ezért olvastuk el figyelmesen a NÉPSZABADSÁG szeptember 21-i Vasárnapi mellékletében Szomszédaink, testvéreink című oldalas vezércikkét. A proletár internacionalizmus általános érvényű gondolatát fejtegeti benne, különös tekintettel a Duna-medence népeire, kommunista mozgalmára. Nem mond benne nagy szentenciáikat, hanem derűlátó, egyszerű bölcsességgel elmondja mindazt, amire ezzel kapcsolatban a kommunizmus eszméi, az élet tanította meg, azt, amit meggyőződésből vall. A múltról, a hatalomért folyó harc nehéz időszakáról szólva hangsúlyozza, hogy annak idején következetes és kérlelhetetlen internacionalisták voltak. Minél jobban uszítottak egymás ellen a Duna-medence kormányai, a kommunisták annál jobban érez* ték összetartozásukat. Oj helyzet állt elő a forradalmi erők győzelmével és a szocialista országok létrejöttével. Voltak akkoriban olyan illúziók, hogy a nemzetiségi kérdés ezáltal automatikusan megoldást nyert, „lehullanak a válaszfalak". Ettől azonban sokkal nehezebb leckének bizonyult a hazafiság és az internacionalizmus szerves egységbe kovácsolása. A hatalom átvétele után rájöttünk arra — állapítja meg Nógrádi elvtárs — az in ternacionalizmus még nem garancia arra, hogy ne legyenek köztünk soha konfliktusok. Gondolkodásmódjának frisseségéről tanúskodik, hogy nem tartja helytelennek az ezzel kapcsolatos nyílt kérdések megvitatását. Szerinte az volt a helytelen, amikor a nehézségeket elhallgattuk. Csak az bántja őt — és tegyük hozzá: esetenként bennünket is — hogy ezekben a vitákban néha kimondva vagy kimondatlanul viszolygással fogadják a nacionalista törekvések elmarasztalását. Pedig: „Én úgy érzem, még mindig nem tettünk eleget azért, hogy az irredenta, soviniszta eszméket, nézeteket, hagyományokat eszmeileg is legyőzzük." Nagyon találóan rátapint arra ís, hogy nem nézhetjük csak a magunk szűken vett érdekét, és a nemzeti elkülönülés sem lehet a célunk, mert mindez kerékkötője a fejlődésnek, és így a szocialista nemzetek, országok ennek csak kárát láthatják. A kölcsönösen előnyös megoldások keresése valamennyiünk érdeke és be kell vallanunk, hogy ezen a téren tennivalónk még bőven akad. Csak egyetérthetünk Nógrádi elvtárssal, amikor leszögezi: „Még mindig igen messze vagyunk egymástól — még túlságosan sók egyenetlenség van gazdasági érdekeink összeillesztésében, még mindig sok gondot okoznak olyan problémák, amelyeket a szocialista együttműködés szellemében már jóval korábban, régen meg kellett volna oldanunk!" Megszívlelhetjük azt a dialektikus egységbe fonódó gondolatpárt is, amelyet ennek a cikknek a zárórészében olvashatunk s amely úgymondván kicövekeli az internacionalizmus elmélyítésének útját ís: „A nehézségek megszüntetésének, az ellentmondások tisztázásának egyetlen jól, okos, hasznos módja van: ha nem takargatjuk véleményünket. Viszont az a fontos, — nem is egyszerűen fontos, elengedhetetlen —, hogy soha ne tévesszük szem elől a közös érdeket, s ne felejtsük el, hogy mi itt, a Duna völgyében, együtt harcoltunk ezért az új rendért, s hogy a sorsunk össze van kötve. « lg- ut