Új Szó, 1969. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1969-10-23 / 250. szám, csütörtök

— Mit követtek el? — kérdezte a lány. — Mit követtek el, jriit követtek el... — és a lánynak váratlanul eszébe jutott piciny szobácskája, mely jent van a jellegek között, a hintaszék, a kis ablak, mely nyaka magasságában kezdődik és homlokával egyvonalban már véget ts ér, meg a falon függő hatalmas tekercs kék zsineg, melynek szabad vége szüntelenül ide-oda leng, megpróbált visszaemlékezni rá, mikor járt utoljára a kis padlásszobában, és szinte hihetetlennek tetszett számára, hogy az az oly távoli óra ma reggel volt. — Már a miniszterelnöküket is megválasztották — szólalt meg a férfi —, így kifundálták a semmirekelők, egész kormányuk volt, sőt még Központi Bizottságuk is. — Es maga ütötte őket? — Fodrásznő vagy ugye? Ha akarnál valamit mellékesen keresni — mondta a hullaképű férfi, sipító kecsketenorján, miközben kissé kidülledtek a szemei —, itt lakom a közelben, és tulajdonképpen semmit sem kellene csinálnod — tette hozzá gyorsan —, semmit... csak lehúznád a szoknyácskádat... — 0, te vagy az? Hát mégiscsak megjött az eszed! — kiált jel a melegítős csapottvállú, öntudatos nyúftóbajnók, amikor Katefina belép. — Most már biztosan tudod, hogy hülyeség volt így truccolni velem. Nem szabad úgy venned a dolgokat... Az ablak alja egész hosszában teleragasztva fényképekkel, szerteszét tankönyvek és egyetemi jegyzetek, a falon sportmesterek fényképei és egy faragott ökörszarv, a polcon virágokkal és madarakkal díszített kis üvegdoboz, melyet hamutálcának használnak. — Gyerek vagy, Katka, folyton olyasmire gondolsz, amire nem kellene, pedig neked nincs semmi közöd a dologhoz. — De ahhoz talán csak van közöm, ha kívülem még másvalakivel is járszI — Buta vagy, csak egy a fontos, az, hogy mi van közöttünk. Csak az, hidd el. Kis ideig hallgatnak, a dzsesszpiszton jajong, a néger a folyosón egy monoton dallamot fütyül, az ablakon túl este van. A Petrínen meg űzték őket, csakhogy én nem vagyok diáklány, nem fogok hidakat tervezni. nem fogom senkinek sem felmondani a királyok és törzsek nevét, meg a kilencedik szimfóniákról sem fogok tanulni soha, tehát mindegy, teljesen mindegy, az én királyságom a fehér és rózsaszínű kartotéklapok között van, abban a halványkék fényű szobában, fél ötkor nap mint nap leporolom majd a szoknyámat, már holnap leporolom, és fogom várni, mikor mosolyog rám kegyesen a szerencse, ha egyáltalán rám mosolyog, a kapuk alatt fogok várakozni, olykor-olykor körültekintek majd, és újra csak várok, csak várok, és néha rábólintok majd a kis szemérmetlenségekre és nagy csalásokra, mint amilyen a tied is, és szüntelenül csak várni fogok, várni, várni, míg egy szép napon el nem jönnek azok ketten, az a két piros-fehér köpenyes vadember, és befűzik majd a kötelet a csigába, és elkezdik húzni felfelé, nem, nem akarok rá gondolni soha többet. — Már harmadik napja egyedül vagyok itt — mondta a fiú —, milyen sokáig vártunk erre, és mikor már végre senki sem zavarna bennünket, te megmakacsolod magadat. Ettél valamit? A szekrényben van egy üveg bor — persze a legolcsóbb fajtából; egyébként tegnap az ellenőrző versenyen a második lelt szertornában. — Hát akkor én már megyek is. Ám tovább üldögél a förtelmesen piszkos ágyon, a másik ágy meg van vetve, és a széle olyan egyenes, mint a zsinór, átülök oda és inkább csak gyönyörködni fogok benned. Nincs kedvem itt maradni, de hát hová menjek? Es nemsokára kortyolgatja a bort, az olcsó és savanyú nedűt, mely egyáltalán nem ízlik neki, és sok vigaszt sem talál benne, csak arra jó, hogy kissé elbágyassza és elmossa benne a mai és az előző napok emlékét. Most már beszélhetsz, amiről csak akarsz, meg is foghatsz és csókolhatsz is. — Miért tetted ezt, Kati? Miért szöktél meg? — Tudod te azt. — Olyan vagy, mint egy kisgyerek. Mit akarsz tulajdonképpen? A diák felkel és eloltja a villanyt. Most úgy ülünk itt a sötétben, gondolja a lány, mint két menyét a zsákban, az ablakba gyér fény hull a többi ablakból, már tudom, miért van beragasztva papírral az ablak alja, és a falon átszűrődik a trombita hangja. — Bekapcsolom a rádiót, hogy ne lehessen hallani a ... — Mit ne lehessen hallani? — Milyen ostoba vagy te, Katerína, vagy csak tetteted magad ... A fiú egészen könnyedén magáévá teszi a lányt és most tehát egymás mellett fekszenek, a rádió szól, a folyosóról léptek zaja szűrődik be, biztosan a néger surrant el az ajtó előtt bíborszínű tornanadrágjában, a dzsesszpiszton elhallgatott, bárcsak csend volna, legalább hallanám a lélegzetedet, istenem, itt vagyok nálad, voltaképpen hogyan is kerültem ide? De valahová csak mennem kellett, nem akartam egyedül maradni, azért vagyok itt, legalább egy éjszakára, mi más választásom lehetett volna erre az éjszakára, és te legalább egy kicsit kedves leszel hozzám, legalább ezen az estén, ezen az éjszakán, szeretők leszünk egy éjszakára; legalább mondj valamit, hacsak egy szót ls, ne hallgass, mint a sír, végtelen szomorúság fog el, ha ezt az idegen zenét hallgatom ebben az idegen ágyban; tehát egymás mellett fekszenek, és a fiú csókokkal halmozza el a lányt: gyönyörű vagy, édes leánykám, húzódj közelebb hozzám, szeretnék leolvasni valamit borostás arcodról, igen, gyere közelebb hozzám és mondd a szemembe, szeretsz-e, milyen ostoba vagy, ilyesmit kérdezni, lehet, hogy ostoba vagyok, de azért, mert eljöttem, és nem azért, mert ezt kérdezem. De én úgy érzem, hogy bármt történik is köztünk, szeretlek, és ezt meg is mondanám neked, ha te is megmondanád, de te hallgatsz, és csak szorongatsz, és semmi más, semmi más, csak lehúznád a szoknyácskádat, de én így is boldog vagyok, mert kiemelsz ennek a szörnyű napnak a mélyéről, igen, legalább magadhoz emelsz, és lassan talán csak elérkezünk ahhoz a fenséges érzéshez, csókolj hát — szeretném, ha most esőden dobbanását, vérének heves lüktetését, és ekkor váratlanul az éjszaka mélységes csendjébe beledörren a hatalmas tompa zuhanás, majd fülsiketítő csikorgással kitárul a kapu, és megjelenik a két gyilkos férfi: szétvetett lábakkal állnak és mosolyognak, a kötél lassan felfelé emelkedik, a hurkok ide-oda lengenek, egyre csak lengenek hízelegve: 6, milyen gyönyörű vagy, a tested olyan, mint a selyem, ó, micsoda fenséges lehet veled szeretkezni, és a két gyilkos férfi imbolyogva odalép hozzá, mutasd hát a kis fejedet, a nyakad mily fehér még ebben a vakító sötétségben is, mily fenséges lehet veled szeretkezni, csend, a pap már befejezte az imát — csend, és aztán halk orgonaszó. — Te sírsz, Katka, miért sírsz? Már eltűntek, az ablakba fény hull a szemközti ablakból, itt fekszel mellettem, mint ahogyan a többi szerelmesek szoktak, újultan, így van ez, így szokott ez lenni, bár én sohasem láttam így másokat, de tudom, hogy így szokott lenni, s a két csíkos köpenyes férji már messze jár és lassan belevesznek a ködbe, de úgyis visszatérnek. — Nagyon buta vagy, Katefina, a következő alkalommal biztosan élvezni fogod. Teljesen sötét van, és mindenütt csend honol, az öregek bizonyára alszanak, ha anyu most felébredne, mindketten sírni kezdenénk, dehát miért... ő is szokott így hazaérkezni, nem is ritkán; így tehát még az ajtót sem nyitja ki, lassan megindul felfelé a szűk csigalépcsőn, a tető roskatag, az ablak kicsiny és magasan van, és a gyermekkori limlomon kívül nem sok dolog van itt, egy bádogmosdó, melybe a folyosóról vizet lehet hozni, egy szekrény, egy kiégett huzatú vasalódeszka, egy hintaszék, és egy hatalmas tekercs kék zsineg, mely már nem kenderből, s éppenséggel nem papírból, hanem műanyagból készült, mely sokkalta erőkolnál, óh, nagyon szeretném, édesem. Es most már félmeztelenül fekszenek egymás mellett, az alacsony elsötétített szobában fullasztó a hőség, a fiú örül neki, hogy a lány mégiscsak eljött és ezért boldogan cirógatja és csókolgatja a testét, a rádióban véget ért a zene, egy hang kábultan ismételgeti: ... qui es aus cieuxl Que ton nom sóit sanctijié ... A lány lehunyt szemmel fekszik, arra a pillanatra várva, szorosan hozzátapad a fiúhoz, miközben lelki szemeivel feszülten önmagába mered, moccanás nélkül figyeli szívének min(KOPÓCS TIBOR RAJZA) sebb, mint a legszilárdabb természeti anyag, ez a kék zsineg kiválóan alkalmas ócska rongyokból összerámolt csomagok és széthulló bőröndök öszszekötésére, ezenkívül ruhaszárításra, no meg arra is, hogy az életunt emberek felkössék rá magukat. Kimondhatatlanul fáradt, olyan különös, reménytelen fáradtságot érez, hogy még a megváltó álomnak sem ö/ül, aléltan felkattintja a villanyt, szerfölött furcsának tetszik számára, hogy reggel ugyanebből a szobácskából indult el, úgy rémlik neki, mintha az valamikor réges-régen történt volna, olyan távoli időben, melynek most a túlsó végén érezte magát, vagy inkább egy teljesen más idő kezdetén, lassan vetkőzni kezd, noha még az ágyat meg sem vetette, a szoknyáján egy éktelen sötétvörös, csaknem fekete foltot fedez fel, istenem, milyen szép volt ez a szoknya, és sírni volna kedve a fehér rakottszoknya miatt, a fáradtság miatt, és egész reménytelen sorsa miatt, kicsoszog a folyosóra, teleengedi a lavórt friss hideg vízzel, aztán kényelmesen leemeli a szögről a nagy kék tekercset, de alig göngyölít le belőle néhány métert, valamiféle megfoghatatlan undor fogja el, és így visszatekeri a zsineget, és amikor kimossa a szoknyát, hanyagul keresztülveti a vasalódeszkán. Most mit tegyek? Eloltja a villanyt és beül a hintaszékbe. Ekkor felötlik benne, hogy a szerelem voltaképpen olyan, mint maga az élet, az ember tudja, hogy nagyon hamar és rosszul ér véget, hogy nincs reménye az örök életre, és mégis él; és az ember tehát ugyanúgy szeret, mint ahogyan él, az örökkévalóság utáni vággyal, az örök élet reménye nélkül behunyt szemmel szeretkezik és szorongva, és ez a szorongás túlnő a boldogságán, s közben nem gondolkozik, mert nem ts akar gondolkodni. A bezárt ablakon keresztül belopakodik az éj hűs lehelete, itt ül közvetlenül az égbolt alatt, a csillagok tompa fénnyel pislognak, a végtelen messzeségben egy halvány villanás, mely azonnyomban belevész a mélységes éjszakába, aztán újra sötét van, csak az éj neszez, és nemsokára lassan, akárcsak a délibáb, a kékes párából elödereng az első torony sziluettje, az égnek meredő kémény s a szobor nélkül terpeszkedő talpazat, és ő egyre lejjebb és lejjebb száll, az ablakok sötétek, mögöttük alszanak ők mind: akik emlékművet emelnek és akik ledöntik őket, és azok, akik fényt gyújtanak, meg akik sötétbe burkolják a világot, és azok, akik tanulnak, meg akik gyűlölik mindazokat, akik tanulni mernek, és azok, akik szeretkeznek, meg azok is, akik az élet elől a szerelembe menekülnek, és azok, akik nem ismerik a szerelmet, és azok is, akik megcsalják élettársukat, meg azok, akik a csalás elől nyomorult csavargók karjaiba menekülnek, hogy legalább együttérzésben legyen részük, meg a csíkos ruhás gyilkosok, és azok, akik közönyösen nézik őket, meg azok, akik fájdalmas szorongások között várják a vademberek eljövetelét, és azok, akik szorongásukban megölik saját szerelmüket. Es én leereszkedem a mélybe, és ugyanolyan vagyok, mint ők, akik a halvány fényű lámpák alatt sétálnak, valaki megpillant majd, és azt mondja nekem: Te a kis húgunk vagy, tudjuk, hogy mennyire egyedül érzed magad ott fenn, gyere velünk; és én megyek, bárhová hívnak is... és én szállni fogok, és süllyedni, egyre lejjebb és lejjebb, míg csak... majd egyre feljebb és feljebb, az utolsó torony utolsó árnyáig, az égen meredő kéményig, a csillagokig, a parányi végtelen csillagokig, s ha a közelükben jár majd, be kell hunynia a szemét, miközben a csillagok lassan kihunynak ... ám ehelyett a hosszú sörényű kedves szürke lovacska áll előtte, a földet mindenütt dér lepi, egy végtelen zöld réten végtelen ménes legel, ő ott fekszik ennek a rétnek a kellős közepén, maga elé meredve, és nem érti, hogyan ölheti le valaki ezeket a délceg tartású szépséges teremtéseket, csak azért, hogy a ketrecbe zárt jelentéktelen és ocsmány állatoknak legyen mit falniuk, és nézi, hogyan vagdalnak jobbra-balra büszke fejükkel, és látja, hogyan szerelmeskednek — a lovak — a rét közepén, egyetlen napjuk és egyetlen éjszakájuk kellős közepén, vonagló nyakkal, ezek a szabad lovak, ezek az egyetlen éjszakára kiválasztott szeretők — a végtelen, örök és néma éjszaka kellős közepén, és látja a vékony lábú kiscsikókal, amint fel-alá nyargalásznak nyerítve, édes kis testvéreim, suttogja maga elé, nem érez szorongást, fáradtságát már régen felitta a rét füve, most már annyira megkönnyebbült, hogy zuhanhat lefelé és szállhat fel a magasba, és csendesen alszik — csupán félig levetkőzve — a hintaszékben, miközben a tető résén túl már dereng a hajnal, és a szobába behull a nyirkos, illattalan várost reggel egy piciny darabja és a kék zsineg vége csendesen himbálózik ideoda a láthatatlan légáramlatban. KÖVESDI JÁNOS fordítása • (RÖVIDÍTETT SZÖVEG) Ezt az írást I. Klíma: A reménység hajója című novellagyűjteményéből vettük, mely a Madách Könyvkiadó 1970-es tervében szerepel.